Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1978-07-15 / 14. szám

A3 BA A zene annyira nélkülözhetetlen a film számára, hogy ha valamelyik rendező nem él vele, ez ugyanolyan extravaganciának tűnik, mint a leg­szélsőségesebb formabontó (vagy ma már pontosabban: formateremtő) kí­sérletek. Alkotója válogatja, ki mire és hogyan használja a zenét. S mi­lyet. De akár puszta hangulatfestő, akár érzelmi elemeket elmélyítő, akár drámai ellenpontozó, akár egy­szerű emlékidéző szerepet kap, akár bonyolult időszabályozó a művészi elemek között, akár csak szimpla be­tét: mindig alkalmazkodnia kell. A képi kifejezéshez, a képmozgás va­lóságos idejéhez és a kompozíció fik­tív időritmusához, a játék környe­zeti és emberi teréhez, vagyis a „plá­nok” külső, meg a kapcsolatok és fe­szültségek belső távlataihoz. A hely­zetekhez, az indulatokhoz, a meditá­ciókhoz, a párbeszédekhez és narrá­torszövegekhez. Azonosulásra kény­szerít, vagy elidegenít, prózai moz­zanatokat költői-kultikus szférába emel, vagy fennkölt jeleneteket a kegyetlen valóság földszintjére szál­lít — de majdnem mindig alázatos kiszolgálója, legfeljebb olykor rafi­nált szolgája a filmben konfrontál­­va szövetkező többi műfajnak. És ez még olyankor is érvényes, mikor a filmek alkotói kifejezetten „zenés” témát választanak: nagy komponis­ták, előadóművészek életét, alkotá­sok, nagy művek hatását, történelmi, vagy elszigetelt emberi sorsokat drámaian befolyásoló szerepét mu­tatják be. A Broadway meíodi/khoz hasonló zenés látványosságok sem változtattak ezen, legfeljebb feltű­nőbbé tették, fontosabbnak tüntették fel a zene szerepét, mikor a történés­hez kötötték. A Beethoven muzsiká­ra születő kiscsirkéről készült alko­tás is csak a filmzene e kiszolgáló rendeltetésének magas színvonalú művészi lehetőségeire világított rá. A televíziót kényszerítették fel­adatai, hogy olyan produkciókat is készítsen, melyekben a filmkészítés összes egyéb művészi-műfaji és tech­nikai eleme a zenéhez igazodik, azt szolgálja. A dolog itt tehát megfor­dult. A tévét tájékoztató és közmű­velő kötelezettségei elvezették a koncerttermekbe és táncszínpadok­ra, A rendezők és operatőrök nem kevés verejtékkel kezdték közvetíte­ni az eseményeket, keresni a hangzó muzsikához a láttatni valót. Balett és népi táncok esetében a mozgó tes­tek diktálják a képek vágását, a vál­tások ritmusát, ami nemcsak meg­könnyítő kapcsolatot nyújtott a ze­néhez, de a leküzdhetetlen cselek­ménykereső hajlamot is kielégítette. A koncerteken viszont a táncmozgás és a táncos cselekvés szerepét csak a muzsikusok, énékesek, karmesterek mozgására: a vonóhúzás, a dobolás, a szájmozgás, a dirigálás gesztus­készletére lehet ráhúzni, a látható cselekvés nem a zenei történést fe­jezi ki, csak a muzsikáló ember fel­adatmegoldását mutatja. Muzikális rendezők, akik a zene formavilágát és szerkezetét éppen eléggé értékes és gazdag „témának” tartják, mert felismerték és kihall­ják a formákból és hangstruktúrák­ból a bennük rejlő, beléjük kódolt emberi üzenetet, ma már nem elég­szenek meg a hangzó apparátus fényképezésével. S bár a klasszikus értékű zeneművek a képkomponálás jelenlegi eszközeinek még túlságosan ellenállnak, a népszerű „könnyű” muzsika láttatásában a filmtechnika egész arzenálját felhasználják. Egyetlen néhány perces táncdal alatt egész kis világokat mutatnak be, az énekesek sétálnak, autóznak, repülnek, soronként új kosztümök­ben tűnnek fel, mosolyognák és üvöltenek. Vagy ellenkezőleg: hosz­­szan elrévednek, sokáig nézetnek ve­lünk egy szál virágot, egy felhőt, fodrozó víztükröt, arcuk, vagy éppen csak szemük, óriásira közelített éneklő szájuk belemosódik a környe­zetbe, eltűnik a természet képei mö­gött, aztán mintha csak más alakba költözne a muzsika, új testet öltve tűnnek elő. Hol érzelmesen lebeg­nek, hol sejtelmesen elhomályosul­nak, mint a századelő impresszionis-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék