Filmvilág, 1979 (22. évfolyam, 1-20. szám)
1979-12-01 / 20. szám
Washington zárt ajtók mögött Frank Flaherty Fehér Háza Jóval a Watergarte-ügy mélységeinek feltárulása előtt a hagyományosan hallgatag és megközelíthetetlen elnöki titkosszolgálat, a Secret Service egyik emberének megoldódott a nyelve, és elárulta valamelyik hírlapírónak, milyen fekete humor járja a Fehér Ház testőrei között: „Ha valaha megostromolnák a palotát, az ember két golyót feltétlenül meghagy: egyet Haldemannak, a másikat Ehrlichmannak”. A váratlan közlékenységtől vérszemet kapott újságíró fokozta: „És ha csak egyetlen golyó marad?” — „Természetesen Haldeman kapja. A másik fickónak vannak pillanatai, amikor nem anynyira gonosz, Haldemannak soha.” Némi bepillantást kaphatott a tévénéző a washingtoni zárt ajtók mögé, valamit megsejthetett belőle, milyen volt Richard Monckton—Nixon és az ő összes emberének stílusa. Ám miként Frank Flahertyben is szinte megszépült H. R. „Bob” Haldeman, a sorozat is csupán néhány jellegzetességet tudott megmutatni, és ekként nem tárta fel a maga teljes valójában ennek a politikai maffiának a diszkrét bájtalanságát. Ilyenek voltak, persze. Sőt, ilyenebbek. Bizalmasait Nixon arra bíztatta, hogy „az ellenfelet nemcsak le kell szúrni, hanem meg is kell forgatni benne a kést.” Mert nemcsak a keménység és kíméletlenség kultuszát ápolták a Fehér Házban, hanem a bosszút állították mindenekfelett. A tévéfilm idézi Monckton tirádáját a Kennedy—Curry és Johnson—Anderson típusú „gazdag fiúkról”, akiknek „mindent szabad”. Nixonban egész pályafutása során, és főleg a John Kennedytől elszenvedett 1960- as vereség után fortyogott a gyűlölet azok ellen, akik — érzése szerint — őt, az alulról felkapaszkodott karrieristát lenézték, „soha" nem figadták be. Haldeman és az ő Dél-Káli - formiából importált ifjoncai osztoztak Frank a filmben, „Bob” a valóságban Flaherty és Monckton az asztal túlsó oldalán. (Jelenet a filmből) 56