Filmvilág, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
Készítőikre épp az a jellemző, ami ifjúságunk nagy részére, de a felnőtt, fejes ágy a benőtt nemzedékekre igen kevéssé — azaz, hogy politikailag aktívak. És ha eljátszunk egy kicsit a jövővel, föltehetjük azt a kérdést is, miről ismerszik meg a hetvenes évtized magyar társadalma a celluloid szalag segítségével, mondjuk 50 év múltán? Erre a legkézenfekvőbb válasz úgy adódik, ha a történészek munkájára vetünk egy pillantást. A két háború közötti ország magyar társadalmának megismeréséhez óriási segítség számunkra az akkori szociográfiák adta kép. Ha azonban az akkori állampolgári népesség gondolkodását, észjárását, szemléletét is megrajzolják, aligha hiányozhatnak belőle olyan alkotások, mint például a Meseautó című film a maga cukros álomvilágával. Mert hiszen a Puszták népe, a Tatai helyzet, a Futóhomok vagy a Viharsarok ha föl is tárták az akkori mellbevágó társadalmi és politikai helyzetet, a Meseautó, s a hasonszőrű alkotások legalább annyira, sőt sokkal inkább hatottak az akkori emberek gondolkodására. Nos, a jövőbe vetítve mármost ezt, aligha állítható, hogy a BBS filmjei a meghatározóak a mai magyar állampolgárok gondolkodására. Mert ugye van jónéhány politizáló dokumentumfilm raktáron, amit itt-ott vetítenek, s ezzel szemben, például, a naponta három kiadásban, több millió néző számára, a televízió híradójának belpolitikai rovata. Érdemes-e egyáltalán föltenni a kérdést, hogy melyiknek van nagyobb hatása állampolgári szemléletünkre? Mégis érdemes eljátszani a gondolattal. Mit szólnánk ahhoz, ha félszáz év múltán a mai társadalom gondjai, munkahelyi és lakóhelyi konfliktusai, képviseleti formái a közös ügyek intézését befolyásoló mentalitások csak a tévé által szokásos módon bemutatott üzemi és szövetkezeti és üres protokolláris riportok alapján összegeződnének? Bizonyára nem én lennék az egyetlen, aki azt mondaná erre, hogy ez egyoldalúság, s ebből csak hiteltelen kép származhatik. Valójában persze nem a jövő történészének módszertani problémái érdekelnek alapvetően, hanem az, hogy belpolitikai rovataink politizálási stílusából hiányzik jórészt mindaz, ami a Stúdió dokumentumfilmjeinek politizálási erénye. Ez az erény úgy jellemezhető, mint az állampolgári bátorság ébresztése, mint megoldatlan problémák beemelése a a politikai nyilvánosságba, a névtelenség megnevezése, lett légyen az intézmény, vagy személy, egyszóval politikai vállalkozás a jobbítás kockázatával. Kérdés mármost, hogy ezt az erényt érdemnek tekintjük-e? Nem én, az egyes néző, hanem sokan, mint nézőközönség — mindazokkal együtt, akik oly sokszor szólnak a politikai aktivitás fontosságáról, ha azonban az esetleg megnyilvánul, ódzkodnak tőle, mert az mindig és óhatatlanul személyeket és intézményeket is érint. Ha ebben az összefüggésben nézzük ezeket a szociofilmeket, nem tagadható, hogy társadalmi fejlődésünk árnyoldalaira vetnek — lehetőségükhöz mérten — kevéske fényt. Ha úgy tetszik, ilyen értelemben egyoldalúak. De éri-e annyi bírálat nagy hírközlő eszközeinket közéletünk sokszor igencsak negédes dokumentálása, konfliktuselkenő álderűje miatt, mint ezt a szerény eszközökkel dolgozó Stúdiót problémaföltárásai okán? Hányszor és hányan látják a napfényben fürdő blokkházakat, a derűsre fényképezett lakótelepeket és hányszor és hányan láthatják például a Lakitelek című filmben a főváros körüli, idekényszerült népességgyűrű nyomorúságát? Hányszor hallunk munkasikerekről, jólétről és növekvő demokráciáról, de hányszor szembesülünk kudarcokkal, szegénységgel és az emberi méltóságot megtörő önkényességgel? Mert kétségtelen és jó, hogy egyre több a lakás, hogy vannak munkasikerek és elértünk a régebbihez képest egy átlagosan jobb életnívót, de akiknek nincs lakásuk, akik nyomorúságosan élnek, azok problémáit meg kell nevezni mint megoldatlan problémát, ezt politikailag artikulálni kell, hogy a megoldás lehetősége egyáltalán fölmerülhessen. Mindezzel persze általában és ilyen elvontságban az egyetértés szinte általánosnak mondható. De Gulyás Gyula—Gulyás János: Vannak változások 3