Filmvilág, 1984 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1984-05-01 / 5. szám
Az Iszlám Köztársaságban, mielőtt egy filmet elkészítenének, a forgatókönyveket be kell nyújtani a Tájékoztatási Minisztériumhoz, ahol egyeztetik a filmet az iszlám elveivel. A filmvásznon csak házastársak csókolózhatnak, a nőknek pedig a mindent elfedő eladort kell viselniük, amely csak az arcot és a kezeket hagyja szabadon. A film készítése során az iszlám kormány egy képviselőjének jelen kell lennie, és a kész filmet is jóvá kell még hagynia egy sor hivatalos cenzornak. Amir Naderi, egyike a vezető rendezőknek, akik Iránban maradtak, a múlt évben dokumentumfilmet készített az iraki—iráni háborúról, a filmet azonnal betiltották, az illetékesek szerint nyilván túlságosan híven tükrözte a konfliktus véres valóságát. Naderi egy másik, forradalom utáni filmjét, amely a sah titkos rendőrségének, a SAVAK-nak a módszereiről szólt, szintén betiltották, talán azért, mert az új kormány maga is sokat átvett ezekből a módszerekből. Bahram Beyzai történelmi filmje, a Taxa, amelyet nem sokkal a forradalom után fejezett be, szintén nem tetszett Khomeini cenzorainak, akik lefátyolozatlan nők jelenlétét kifogásolták a filmben. Beyzai, akit egy iráni kritikus Kuroszavához hasonlított, még mindig Iránban van, de nem készít filmet. Egy másik fiatal iráni filmes, Ghasem Ebrahamian ma New Yorkban él. 1978-ban a SAVAK letartóztatta, miközben Irán: a forradalom országa című dokumentumfilmjét forgatta. Ennek ellenére a forradalom után, filmjének vetítése közben a teheráni egyetemen hivatalosan támogatott iszlám gárdista osztagok támadták meg a közönséget botokkal és késekkel. A sah viszonya az iráni filmművészethez nem volt egyértelmű. Egyrészt a rezsim megelégedett volna az úgynevezett „Fardin-filmekkel” (ezekben egy Fardin nevű, népszerű színész játszotta a főszerepet, a filmek maguk az indiai filmipar zenés vígjátékait majmolták), másrészt a komoly rendezők filmjei nemzetközi filmfesztiválokon díjakat nyertek, de ezzel olyan hírnevet szereztek külföldön, amelynek megvásárlásához a sah olaj vagyona nem bizonyult elegendőnek. Az egyik legbefolyásosabb újhullámos rendező, Darius Mehrjui meghatározó jelentőségű filmjét, A tehén címűt, több mint egy évre betiltották. A hivatalos ellenkezés dacára a film a legjobb színészi alakítás díját nyerte 1971-ben a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon, és ugyanebben az évben elnyerte a Nemzetközi Filmkritikusok díját Velencében. Mehrjui hasonlóan fontos filmje, az 1974-es Körforgás két évig volt betiltva, mert a SAVAK cenzorai kapcsolatot fedeztek fel a filmben ábrázolt kórházi káosz és korrupció, illetve a rezsimről az emberekben kialakult kép között. Mehrjui Párizsba költözött, újabb filmet nem készített. A rendezőkre hatalmas nyomás nehezedett, hogy közönségfilmeket forgassanak, mint Sohrab Shahid Salesi mondotta 1977-ben: „Ha iráni producerekkel akarok filmet készíteni, állandóan engedményeket kell tennem. Egy kis hastánc a biztosíték, hogy a szereplők boldogok lesznek és összeházasodnak stb.” Két sikeres filmet készített: az Egyszerű esetet 1973-ban és a Csendéletet, 1974-ben. Mivel túlságosan nyomasztónak érezte az iráni filméletet, 1975 óta a Német Szövetségi Köztársaságban él és dolgozik. Parviz Kimiawi talán a legbátrabb stílusú az újhullámos rendezők közül. Dokumentum-játékfilmeket készít, amelyekben keveredik az elszánt realizmus a képzelet fellinis szárnyalásával. 1976-ban, Berlinben a filmfesztiválon Kökért című filmjével Ezüst Medve díjat nyert. A film egy vallásos őrületben élő ember szomorú életéről szól, aki köveket halmoz fel a kertjében, istenének áldozatul. Megtörtént esetet dolgoz fel. Leghíresebb filmje, a Mongolok félig-meddig szürrealista, majdnem bunueli vállalkozás arról, hogyan üt át Irán történelme és hagyománya azon a nyugatias kultúrán, amit a sah próbált meghonosítani. Kimiawi Franciaországban él. A népszerű filmipar egyik vezető figurája volt Parviz Sayyad. Legtöbbször a vidéki fajankó szerepét játszotta, aki nem találja helyét a nagyvárosban. (Az iráni népmesék gyakori témája ez.) Az ezekből a vállalkozásokból befolyó pénzből 1974-ben megalapította az Új Filmes Csoportot, újhullámos rendezők szövetségét, aminek keretében Kimiawi, Golestan, Saless, Mehrjui filmjeit támogatta. Saját filmje a Zsákutca 1976-ban készült. Kétszeresen is érdekes: egyrészt, mert főszereplője, Mary Apick, a legjobb női alakítás díját kapta Moszkvában 1977-ben, másrészt, mert a sah betiltotta a filmet. Az előbbi döntés nyilván befolyásolta az utóbbit. Saless híres, Távol hazulról című, 1975-ben, az NSZK-ban készült filmjében Sayyad játssza a magányos nyugat-berlini török vendégmunkás szerepét, aki sikertelenül próbál kapcsolatot teremteni német szomszédaival. Mióta az USA-ban él, Sayyad elkészítette A küldetés című munkáját is, amely egy fiatal orgyilkos politikai ébredéséről szól, akit a film szerint a Khomeini-rendszer azért küldött New Yorkba, hogy végezzen egy volt kormánytisztviselővel. Miután megérkezik New Yorkba, lassan világossá válik számára az iszlám rendszer valódi természete. Sayyad hosszú emigrációra rendezkedett be, és azt reméli, hogy A küldetés sikere segít megalapozni a perzsa filmek helyét a filmforgalmazásban: tervei között szerepel egy film az iráni forradalomról. Ebrahamian, a száműzött iráni filmes társadalom többségének véleményét fogalmazza meg, amikor azt mondja: „Mindannyian úgy éreztük, hogy egy demokratikus társadalom van kialakulóban, ahol a vélemény és a sajtó szabadsága a cél. Mindenki bízott a sikerben, aztán hirtelen kiderült, hogy a dolgok nem abban az irányban fejlődnek, mint gondoltuk. Azt hittük, hogy Khomeini olyan lesz, mint Gandhi, de csalódnunk kellett. Tragédia ez.” FILM COMMENT 1983. 19/4. szám. ( Révész Judit) Sohrabshahid Sales»: Csendélet 57