Filmvilág, 1984 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1984-01-01 / 1. szám
A Filmvilág 1983/12. számában Deák Tamás cikke — a nyomda hibájából — értelemzavaró tördelésben jelent meg, ezért a teljes szöveget megismételjük. Olvasóink és a szerző elnézését kérjük. Huszárik Zoltán megidézése „Alles geben die Götter, die unendlichen, Ihren Dehlingen ganz: Alle Freuden, die unendlichen, Alle Schmerzen, die unendlichen, ganz” Zavarba ejt, gyakorlatommal és ízlésemmel ellenkezik, hogy Huszárikról szólva nem kerülhetem ki magam, noha nem szeretem az életemet, s ha tehetném, a panegirisz-költőket utánoznám, akik dicsérő szövegeikben az árnyékba húzódtak, hadd maradjon a megénekelt és csak az övé a fény. Huszárik Zoltán fájdalmasan korán, de mégiscsak a lezárt életmű romolhatatlan biztonságát vívta ki magának elképesztő halálával. Engem viszont, aki egy szívműtét vagy általa működő sorsom végzése szerint túléltem őt (s klinikai értelemben: önmagamat), nem illet meg, hogy létének fénykörébe lépjek. Nem voltam része az életrajzának, nem is lehettem. Ő azonban oly könnyedén sétált be az életembe, s hozzá oly váratlanul és hatásosan, mint annak idején Monte Christo grófja. S mert én írom ezt az emlékezést, nem választhatom el a föllépése helyszínévé lett közegtől, amelyben akkortájt éltem. Mintha csak gunyoros fakír-arcával figyelné: vállalom-e, hogy odaálljak mellé a képbe, szellem karjába öltve a magamét, a halandó kiszolgáltatottságában, szemlesütve, amiért az ő megvilágítására szánt reflektorfény kimerült arcomra vetül. Íme, vállalom, de mindazok elnézését kérve, akiknek több joguk volna szólni róla, mint nekem. * 1981 kora tavaszán levelet kaptam a MAFILMTŐL. Ketten írták: Köllő Miklós, a Hunnia Stúdió vezetője és Huszárik Zoltán, aki a neve alá firkantotta: „filmrendező”. Ennyit tudtam róla annak előtte. A rangja felől megbízható forrás tájékoztatott: Klári, a feleségem, ő ugyanis Bukarestben, egy magyar filmhét alkalmából rendezett Szindbád-bemutatón láthatott Huszárik-filmet. (Kolozsváron sose játszották.) Nem ismeri és már-már kritikátlanul szereti Krúdyt, amellett szenvedélyes filmrajongó. Nézőtéri ítélőképességében jobban megbízom, mint a hitvesiben; a moziban nem lehet túljárni az eszén, ami nekem sikerül olykor. Illetékességét hangsúlyozandó említem meg, hogy még mindig csak harmincöt éves, a Szindbád bukaresti vetítésekor legföljebb huszonöt lehetett, vélekedései tehát eo ipso kevésbé ásatagok, mint a magaméi. Én hajlamos vagyok — ha nem is a maradiságra, de valamelyes tartózkodásra az úgynevezett kísérleti út Mindent megadnak a végtelen istenek kedveseiknek egészen, minden végtelen örömöket, a végtelen kínt is egészen adonságokkal szemben. Kedvelem román barátaim szavajárását: „Nem minden ehető, ami repül.” Wilde írta, divatos az, ami kimegy a divatból. A neoavantgardok fanyar szemlélőjeként, tagadhatatlan kéjérzettel emlékezem Thomas Mann irgalmatlan fölényű megfogalmazására: „mű nélküli művészeknek” nevezte a manifesztum-szerzőket. Hirtelenében André Breton jut eszembe — de ha föllapoznám a Ma számait, Kassák közül is találnék néhányat ebből a kellemetlen élősdifajtából, az Újdonság talpnyalóiból, fullajtárjaiból és propagandistáiból, akiknek Dosztojevszkij „ócska”, Ibsen „halott”, Schiller pedig egyenesen halvaszületett volt. ők azok, akik Berzsenyiben nem érzékelték a modernet — mint a szerintük szintén ásatag ízlésű Kosztolányi —, Madáchban a félelmetes látnokot, és akiknek Füst Milán szabad verse nem volt eléggé szabad. (Bizony kötött volt az, költészethez kötött, „művi”, mint Hölderlin, a klasszicista romantikus vagy — A négy ökrös szekér.) Huszárik emléke följogosít e kitérőkre, mi ugyanis egy húron pendültünk, jóval azelőtt, hogy megismertük egymást. Mi lehetett volna egy húron pendülésünk ékesebben szóló bizonyítéka annál, hogy meg akarta filmesíteni legolvashatatlanabb regényemet, a Don Juant? Ehhez kérte jóváhagyásomat Köllő Miklós levele, meg az övé. Ámultam, aztán megijedtem. Jó, hogy Huszárik bizalmas tegező alakban írt, ami nálunk, Erdélyben nem szokás ismeretlenek között, s ami ekként baráti melegségűnek hatott. Pesten tudom, hogy nem jelent semmit. De otthon másként ért. Ijedelmem abból eredt, hogy megpróbáltam elképzelni filmen a Don Juant. Értek a színházhoz meg a hozzá közel álló rádióhoz, ezért nem engedném, hogy dramatizálják vagy hangjátékká tegyék át. Épp elég bajom volt önmagammal amiatt, hogy könyvem mint regény már-már oly távol áll a műfajtól, mint vizslakutyám ösztönei a házőrző ebekétől. A vizslámtól persze nem várom el, hogy őrizze a lakásunkat, a Don Juantól viszont elvártam, hogy azért regénynek is megfeleljen, hogy vézna cselekménye elviselje spekulatív terhelését, fennen stilizált nyelvét pedig fogadja el az olvasó mint prózát. A kételyeimen közeli íróbarátaim sem enyhítettek. Goethe (Vas István fordítása)