Filmvilág, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1989-08-01 / 8. szám
azon igyekeznek, hogy megtartsák, (megszerezzék) az apa fiatal feleségét, de fordított Oidipuszként végül véletlenül, de közösen megölik az asszonyt. (Természetesen épp a knosszoszi labirintusban). Ez a könyv közepén történik, s utána zseniális detektívregény-paródiába hajlik a történet: jelképes apa és jelképes fiú a fél világot beutazva üldözi egymást, de ahelyett, hogy az erősebb vagy szerencsésebb megölné a másikat, állandóan kimenekíti a mindkettőjüket üldöző külvilág (a rendőrség) hatalmából. Ugyanilyen buzgalommal vizsgálja a filmtörténet a Hitchcock-hősök frigiditását és impotenciáját. Pedig a Psychoban, a Madarakban vagy a Vertigban is kicsit többről van szó, nem testi, hanem gyógyíthatatlan lelki frigiditásról, s amikor Hitchcock direktebben ábrázolja a frigiditást, szájbarágós, iskolás filmet csinál, a Marine-t. Ahhoz egyébként, hogy Patrícia Highsmith könyveiből bűnügyi filmet lehessen csinálni, erőszakosan meg kell változtatni kamara-jellegüket, a belső történetre szándékosan ráfestett, kisrealista, szürke pepecselést. Hitchcock szereti ilyen látszólagos szürke unalommal behálózni a gyanútlan nézőt, de nem véletlen, hogy az Idegenek a vonaton forgatókönyvét épp Chandlerrel íratta meg, aki Highsmithtől teljesen eltérő módon a világ külső rothadásában ábrázolja gyilkossá és gazemberré szennyeződő hőseit. Lélektani kamarajátékot kellene filmre vinni, s Wendersen kívül, aki ezt olyan bravúrosan teszi, hogy a néző látványos üldözési filmben hiszi magát — ezzel csak néhány francia rendező próbálkozott. Furcsa módon legelőször az „új hullám” eszményeitől és eszközeitől jó ihletet merítő René Clément 1960-ban a Tűző napfénnyel, melyben Alain Delon először játszott főszerepet, a fegyelmezetten felsőbbrendű gyilkos, Ripley szerepét. Később a tehetségét vesztő s illusztratívvá vált Claude Autant-Lara A balekkal, majd legutóbb a ragyogó stílusérzékű, de a feszültséget finom szellemességekkel állandóan „szétkuncogó” Michel Deville a Mélyvízzel meg az új hullám eszményeiből és eszközeiből csak az okos cinizmust megőrző Chabrol a Huhog a bagollyal. Hitchcock Chandler segítségével felrobbantja Highsmith kamarajátékát, feledhetetlenül hatásos és vizuális antológiadarabbá nemesült vidámparki feleséggyilkossági csúcsjelenetet kreálva. Ahhoz persze már Hitchcock és nem Chandler tehetségére volt szükség, hogy mégis megmaradjon a szétrobbantott kamaradráma mély belső feszültsége is. Mintha ezzel kísérletezett volna Claude Miller is, amikor egy Highsmith-regényt szürreális hangulatú, víziós befejezéssel „fejelt meg”; a féltékenység tébolyába zuhanó Depardieu menyasszonyi ruhába kényeszeríti elvált feleségét, és magával rántja egy hatalmas vízmedencébe. A víztükör nagyot csobban, az uszoda faliórájának mutatói a boldog múltba forognak vissza. Bármilyen tehetséges munka volt is a Mondjátok meg, hogy szeretem..., a nagyot csobbanó víztükör képe tökéletesen ellentéte a highsmith-i művészetnek. Patrícia történeteinek víztükre néma és csendes. Alatta irtózatos dolgok zajlanak. Szem kell hozzá. A krimi szégyene „Gyalázat... Ocsmányság... Szégyen...” szavakkal méltatta az írónő a műveiből készült filmeket. Ne legyünk ilyen igényesek. Nyissuk ki a televíziót. Highsmith bután tolakodó és jelentéktelen rendőrfelügyelőit taszító névvel bélyegezte meg. Lassan belenyugszunk, hogy ma az életben nem Hamlet, de Rosencrantz és Guilderstein a főszereplő, s joggal tapsolhatjuk meg az erről szóló színdarabot. De hogy nemcsak az életben, hanem a bűnügyi művekben is? A „krimirajongók” ma mindenütt őket kapják főhősül. Lapozzunk bele találomra a tévéújságba. Pflüger felügyelő — Heinz Schimmel Pfennig... Finke felügyelő — Klaus Schwarzkopf — olvassuk. Hódolat illet minden filmrendezőt, aki elzárja a televíziót és filmre próbálja vinni Patricia Highsmith valamelyik könyvét. BIKÁCSY GERGELY ”A pók nem undorodik annyira a legyektől, mint Hitchcock meg Highsmith az emberektől” (Carol Linley — Robert Sparr az Idegenek a vonaton nyomán készült Egyszer megcsókolsz egy idegent című filmjében) 21