Filmvilág, 1995 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
BERLIN Cinemát, ha káromolná, mint hogy panoptikum-figurává merevíti. Bele-belekap abba, mi minden szólna az ellen, hogy főhősünk akár újabb száz évet is megérhessen, de lényegében beéri afféle kedélyes jelenetekkel, amelyekben Piccoli és Mastroianni rivalizálást mímelve évődnek egymással. Az idei Berlinale tehát a Buster Keaton-sorozaton, Alain Delon retrospektívjén és életmű-díján túl a versenyben is megadta a módját a jubileumi megemlékezésnek, sőt egy alkotással a házigazdák nevében Edgar Reitz is köszöntőt mondott. A Heimatfilmek rendezője Vajdánál sokkal akkurátusabban fogott neki hasonlóan ünnepi penzumának: show-műsor helyett valódi esszéfilmet forgatott (A rendezők éjszakája), összehíva a német film élő klasszikusait egy képzeletbeli filmarchívumba, a huszadik század hatalmas audiovizuális szentélyébe (kalauzunk Enno Patalas...). A Brit Filmintézet kezdeményezése nyomán állítólag napjaink több kiemelkedő rendezője készül személyes számvetésre hazája filmtörténetével. Reitz áttekinthető dialógus-formát választott: a vetítővászon elé ültetett rendezők, színészek „beszélgetnek” a fölidézett képekkel, s persze közvetve egymással is vitatkoznak. Syberberg, Herzog, Schlöndorf, Wenders, Kluge és a többiek filmművészetük toposzait elemezve németségükről, a Harmadik Birodalom, a háború, majd a kettéosztottság traumáiról, saját morális felelősségükről tűnődnek. A Romy Schneiderben tökéletesedő német díva-arc fiziognómiája és Leni Riefenstahl(l) még mindig birodalmi szenvedélytől fűtött visszaemlékezése különös ötvözetben mutatja egy kultúrkör természetét. Reitz vállalkozásában a százéves film valóban az, amire a jubileumon „használni” lehet: az önvizsgálat médiuma. Nem látható a díszkivilágítás ellenére a berlini fesztivál halovány volt. Kelet-Európa például éppen csak pislákolt: az oroszokon kívül ebből a régióból egyetlen játékfilm sem(!) szerepelt, ami a berlini szervezők logikáját (s a legújabb cseh, lengyel, román termést valamelyest is ismerve) egyszerű és drasztikus kultúrpolitikai döntést sejtet. Eddig ugyanis a diktatúrák, majd a változások a filmek értékétől szinte függetlenül mindig élénk érdeklődést keltettek, most viszont se diktatúrák, se változások - a filmek értékétől szinte függetlenül érdektelenek vagyunk. A magyar filmgyártást egy Budapesten élő szlovéniai szerb animátor, Milorad Krstic és - a Fórumon, A kövek üzenetével - Jancsó Miklós képviselte. Krstic a szex monotóniájával zakatoló fogyasztói világról készített kisfimjéért (My Baby Left Me), amelynek grafikai megoldásai üdítően eltérnek a ma uralkodó rajzfilmes sablonoktól, Ezüst Medvét kapott - ez volt a (vigasz)díjunk a jelen-nem-lét ellenében. Az az egy szál kelet-európai versenymű a játékfilmek mezőnyében nem akárki nevéhez fűződött: Vagyim Abdrasitov, A bolygók együttállása című remek s más figyelemreméltó alkotások rendezője jegyezte. A Színjáték egy utazónak című ál-groteszk főhőse azonban hiába kapta meg Gogoltól Margarethe von Trotta: Az ígéret (Corinna Harfouch); Ann Hui: Nyári hó (Roy Chiao és Josephine Siao) 5