Filmvilág, 2003 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2003-05-01 / 5. szám
készülő főhősnő tragédiáját a jereváni születésű, nyolc éve Budapesten élő tangóharmonikás David Yengibarian mondja el hangszerén. Yengibarian, aki legalább annyira virtuóz, mint a hegedűs Lajkó Félix, a pesti „alternatív" szórakozóhelyek (Sark, Szimpla) dédelgetett helyi hőse, tehetsége immár nyílt titok lett, s szinte biztos, hogy nem most hallottuk őt filmben utoljára. Az akusztikus hangszerek keltette dallamok intim hangulatot vagy hangkulisszát teremtenek egy filmben, (ilyen a Szerelemtől sújtva külvilágtól elzárt lakásbelsőjének zenei környezete), de mi a helyzet az elektronikus hangszerekkel (ketyerékkel, kütyükkel)? Akik azt gondolják, hogy az elektronikus zene egyenlő a technoval, vagyis filmnyelven szólva az adrenalin-pumpáló akciójelenetek és drogos tripek kötelező megzenésítésével, azok tévednek: az elektronikus zene ma már követhetetlenül szerteágazó műfajok halmaza, melyek közül sok a kifejezetten filmzeneszerű, atmoszféra-teremtő hatású. A konkrétumoknál és e cikk tárgyánál maradva: a — nemcsak az előadók, de a színtér életkorát tekintve egyaránt — fiatal magyar elektronikus zenei mezőny szoros kapcsolatot ápol a fiatal magyar filmesekkel, elsősorban a közös partiélményeknek köszönhetően. A mai világ kísérőzenéje teljességgel elektronikus — egy valós idejű, mai fílingű film elképzelhetetlen más zenével. Néhány példa a legjobbak közül: a Közel a szerelemhez zenéje a (mű)faji sokszínűséget hirdető, a Himnusz technósításával nagy visszhangot kiváltó szombathelyi Anima Sound Systemtől. Az I Love Budapest és az Aranyváros zenéje a külföldön sztárként ünnepelt „mennyei csodagyerek" (itthon meg a tévében, mint lemez- és Treviraing gyűjtő csodabogár mutogatott) Yonderboi-tól a Nincsen nekem vágyam semmi naprakész tánczenei stílusokat, mint a drum'n'bass, beolvasztó kísérőzenéje (a film címe önmagában is egy popzenei idézet: a 2. műsor zenekar egyik számából származik, és az van előtte, hogy „Alain Delon szeretnék lenni / Éjjel-nappal napszemüvegben lenni"). Vagy megemlíthetjük még a legfrissebb alkotások közül a legjobb magyar klipeket rendező Antal Nimród Kontroll című első nagyjátékfilmjének zenei aláfestését a John Barry-rajongó Neótól (akik első sikereiket a Rózsaszín párduc és a Minden lében két kanál partizenésített változatával aratták). Hűen kiszolgálva a filmet, az említett zenék mindegyike álomszerű, elvágyódós, melankolikus vagy éppen sejtelmes „lóhangulatot" áraszt — a Szétcsúszva magyar változatára még várni kell. Az idézőjeles alternatívok mellett él és virul a magyar underground zenei élet. (Zárójelben meg kell jegyezni, hogy az underground jelentéstartalma is változott az évtizedek alatt: ma már korántsem jelent egységes mozgalmat, mint a nyolcvanas évek hajnalán, és a maiak ellenkulturális hozzáállása is vitatható. Eme legendás korszak néhány legendás előadója a Magyar szépségben is hallható.) Ezek azok az előadók, akiket egyáltalán nem jelez a tömegkultúra radarja, de ők jól érzik magukat aknamunkásként — a legrosszabb, ami történhet velük, hogy kultuszhőssé válnak. Ez lett a sorsa három olyan zenekarnak is, melyek szerepeltek Jancsó Miklós filmjeiben. A debreceni Lyuhász Lyácint Bt olajoshordókon, fúrógépen és más ipari zajkeltő eszközökön zenél (például az Utolsó vacsora... emlékezetes Vakpali és az Anyád!... Egy szál harangvirág indusztriális átdolgozásai fűződnek hozzájuk). Ott van azután az életnyomorított idősek frusztrációját, mintegy médiumként, trágár fröcsögés („Vágó István, a vágóhídon a helyed!") és kakofónia útján kieresztő, és mindezt persze véresen komolytalanul gondoló pécsi Burzsoá Nyugdíjasok csapata (akiknek jelmondata szerint „a punk nem halt meg, csak megöregedett"). Na és persze nem maradhat ki a buddhista főiskolásokból alakult és a tavalyi év legjobb magyar lemezét összebaromkodó budapesti Belga, akik a Kelj fel komámban is előadják az irredentizmusnak és a darutollasmentes hazafiaskodásnak középső ujjat mutató Nemzeti hiphop című dalt. E három formációból még a produkcióként (zeneileg, szövegileg) jól kitalált Belga tekinthető legkevésbé performansz csoportnak (annál is inkább, mert ők rendszeresen koncerteznek), a másik kettő azonban inkább tartozik abba a liberális értelmiségieknek szóló, gyomorfájdító röhögést indukáló abszurd műfajba, amelynek hazai csúcsa a kizárólag a Szigeten fellépő Túlvilág „zenekar" (avagy hogyan rekonstruáljuk Leia hercegnő copfját kakaóscsiga segítségével). Egyébként pont a Lyuhász Lyácint Bt. kapcsán jegyezte meg egy internetes zenei újság cikke, hogy „aki feltűnik Jancsónak, azt jobb nem észrevenni". Ha ezzel a megállapítással nem is lehet általánosan véve egyetérteni, az tény és természetes, hogy Jancsó szeme másként hall, mint azok, akik benne élnek abban a körben, ahonnan ő kiemeli a zenekarokat. A zenei underground nem szereti, ha túl van exponálva, különben is jól elvan a filmes undergrounddal: a dunaújvárosi Cruel World Team Sohasemvolt Glóriájának címadó dalát a Belgával egyenrangúan szellemes Ludditák lány-testvérpár rapduó jegyzi (az ezt megelőző Hasfalmetszőben viszont Ganxsta szerepel), a szarvasi IR Media (Lóránt Demeter) filmjei a számítógépes zenekészítő szubkultúrával alkotnak metszéspontot. A leltározást itt hagyjuk abba, mert valami még nagyon hiányzik: ugyan a mai fiatal zene és a mai (fiatal) filmesek viszonya egészséges, megfelel a nemzetközi trendeknek, a filmnyelvet beszélők jól értenek a zene nyelvén, a zenészek szívesen filmeznek, de addig nem lesz teljes a kép, amíg valaki végre el nem készíti a harmadik évezred első zenefilmjét. □ A föld alól „Minden egyformán popzene" (Lovasi András, Jancsó Miklós: Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél című filmjében) FILMVILÁG 2003/5 42