Filmvilág, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám

lamit, jövőt szeretne a gyerekeinek, an­nak föltétlenül el kell kerülnie onnan. Semmilyen hiányérzetem nem lenne, ha egy magyar dokumentumfilm se menne messzebb Moldvánál vagy Bákó megyé­nél. Szeretek erdélyi filmeket nézni. Egy­szerre otthonos és idegen, nem tudok be­telni a tájjal, hallgatni az embereket, akik hasonló, de mégsem azonos történelmi tapasztalatokról, hányattatásokról, lét­helyzetekről mesélnek. Tetszett Magyar n. Attila melankolikus Hazatérő képekje, amelyben a tavaly fiatalon eltávozott ren­dező régi Erdély-járásokon készült fotók­kal megrakodva tér vissza egykori sikerei helyszínére, megkeresni a fényképek sze­replőit, akiktől hegedülni és táncolni ta­nult. De azok már meghaltak, elköltöztek, aki maradt, az megöregedett, nehéz sor­sát panaszolja. Nem úgy van már, mint vót régen, mióta szabad az utazás, nem mennek a magyarok, nem kell a táncház, nem viszik a csizmát, a szőttest... Attila elborong a székely és a ci­gány zenészekkel, és felmennek még utoljára a hegybe, hogy muzsikáljanak. Az egyszerre ismerős és idegen érzése Zsigmond Dezső filmjét nézve fogott el a legerősebben. Az Aranykalyiba hőse, Kará­csony Emilké akkora, mint a fi­am: 13 éves. Ez a kisfiú tavasztól karácsonyig fenn őrzi a jószágot a hegyen, teljesen egyedül él hónapokon át egy kisházban, ahol persze se víz, se villany, le­gelteti a birkákat, teheneket, megfeji őket, a tejből sajtot ké­szít, közben csak egyszer, nagy­búcsúra megy le a faluba, ahol vásárfiát kap, és időnként föl­megy hozzá valaki a családból, ételt, tiszta ruhát hoz neki és el­viszi a sajtot. Döbbenetes. Úgy is az, hogy más filmekből már tudjuk, Erdélyben még mindig létezik a szolgaság intézménye, amit Tamási Áron Abe­jéből ismerhe­tünk. Akkor is, ha Emilkét nem szolgának adják, hanem a saját, szerető családjának dolgozik. Ésszel még csak-csak fölérem, bár az is csodaszámba megy, hogy Euró­pa közepén ilyen szívósan meg bírt ma­radni ez a tradicionális életforma, de ér­zelmileg... Azt nem hiszem, hogy Kará­csony Emilkének boldogtalanabb vagy rosszabb sora, tartalmatlanabb élete len­ne, mint például egy lakótelepi gyerek­nek, egyszerűen csak szédítő belegondol­ni, hogy két magyar gyerek ennyire kü­lönböző kultúrában nőhet föl. Azonosság és különbség a tárgya Almási Tamás sorozatának is (Valahol ott­hon lenni), amelyben erdélyi, kárpátaljai és vajdasági, ma már az anyaországban élő magyarok mesélik el az életüket, átte­­lepülésük hol drámai, hol kalandos, de minden esetben válságokkal kísért törté­netét. Nincs tanulság vagy recept. De fel van adva a lecke: ezek az emberek rá­kényszerültek, hogy az életük során több­ször is végig- és újragondolják azt, amit mi, Magyarországra születettek, termé­szetesnek veszünk, és többnyire reflektá­latlanul elfogadunk, mit jelent magyar­nak lenni. Talán az is Trianon átka, hogy nálunk olyan sokan elutasítással reagál­nak a kettős identitásra, legyen az a hazai kisebbségeké vagy a határokon kívül re­kedt, nemzetükhöz és szülőföldjükhöz egyaránt kötődő magyaroké. Kettős identitása vezette Hegedűs Pé­tert is, hogy filmet készítsen Magyaror­szág és a régió legnagyobb környezeti katasztrófájáról (Örökség: egy halász tör­ténete). A 2000-es tiszai ciánszennyezést csak még tragikusabbá tette, hogy egy élővíznek még megmaradt folyót sújtott, miközben Európa folyóit már sikeresen átalakították víziúttá, erőművi vagy szennyvízcsatornává. Az Örökség egy ha­lász története, akinek a felmenői is mind a folyóból éltek már sok nemzedék óta, és most annyi társával együtt elveszítette a kenyerét. Mészáros Balázs úgy indult el az igazát keresni, mint egy tiszai Kolhaas Mihály, Hegedűs Péter pedig arra vállal­kozott a dokumentumfilm eszközeivel, hogy igazságot szolgáltasson neki. Mé­száros Balázs elment Romániába, hogy lássa, honnan jött a cián, és mire számít­hat a jövőben. Ma már tudjuk, hogy a legrosszabbra. Verespatakon egy város­rombolással súlyosbítva már készül az újabb aranymosoda (Kocsis Tibor: Verespatak aranya). Mert ahol a profit­kereső tőke találkozik a szegénységgel és a kilátástalansággal, ott szinte bármi megtörténhet. ■ Papp Gábor Zsigmond a budapesti né­met iskola történetéről, elsősorban a há­borús évek alatti működéséről készített igen szép és minden előzetes várakozá­sunkat meghiúsító filmet. A birodalom is­koláját náci fellegvárnak képzelhetnénk, de a zsidó visszaemlékezőket hallgatva el kell hinnünk, hogy ez nem így volt. A magyarázat az, hogy a tanárok egy részét még a Weimari Köztársaság küldte, míg a másik része önként száműzte magát a harmadik birodalomból a végekre. Az egykori diákok (köztük olyan ismert em­berek, mint Székely Éva, Komár János) jó emlékeket őriznek, bár a zsidótörvények és a háborús helyzet szigorodása nyomán itt is történtek atrocitások. Adog­y olyan abszurd esetek is, hogy Székely Éva, való­színűleg egyedül a világon, zsidóként csatlakozott a Hitlerjugendhez, hogy még többet sportolhasson. Közelebbi és írásban már jól dokumen­tált történetet mond el Gulyás János (Sza­­mizdatos évek 1-2). A nyolcvanas éveket végigkísérő második nyilvánosság, első­sorban a Beszélő születéséről, készítési körülményeiről hallunk — ezúttal némi­leg eltérő nézőpontból. Az illegális kiad­ványok nyomdai előállítását, terjesztését végző, jórészt ismeretlen közkatonák szemszögéből. Az anyagot gyűjtő Modor Ádám maga is részese volt ennek a kör­nek, amelynek egyes tagjai mellőzöttek­­nek érezték magukat a rendszerváltás után, míg a fiatalabbak inkább jó kaland­ként emlékeznek vissza a nagy időkre. A történetből mintha Demszky Gábor alak­ját szerették volna negatív hősként kiraj­zolni, de a szakmai tisztesség és tudás el­érte, hogy saját igazuknál végül mégis csak jobban tiszteljék a valóságot és inter­júalanyaik szabadságát. A végére hagytam Papp Bojána filmjét, amelyből tanítani lehetne a különbséget a bulvártévé igényei és módszerei szerint előállított valóságpótlék és az igazi doku­mentumfilm között. A tévé és én mese a Rajongóról, aki a televízió bűvkörében éli az életét, otthona kész múzeum, tele a műsorokhoz és a sztárokhoz kötődő rek­­vizítumokkal, nyilvános adásokon tölti a szabadidejét és kézbesítői munkájában az volt a csúcspont, amikor az MTV postázó­­jába vihetett levelet. Persze hogy a keres­kedelmi tévék is megtalálták a hölgyet, és csodabogárnak kijáró módon bántak el vele. De a fiatal rendező filmjében a ra­jongó minden groteszk vonása mellett is megőrzi emberi méltóságát. Nincsen ti­tok, nincsenek műfogások: elég volt hoz­zá annyi, hogy egy ember kíváncsi lett egy másik ember sorsára. □ FILMVILÁG 2004/4­1/

Next