Filmvilág, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-01 / 4. szám
lamit, jövőt szeretne a gyerekeinek, annak föltétlenül el kell kerülnie onnan. Semmilyen hiányérzetem nem lenne, ha egy magyar dokumentumfilm se menne messzebb Moldvánál vagy Bákó megyénél. Szeretek erdélyi filmeket nézni. Egyszerre otthonos és idegen, nem tudok betelni a tájjal, hallgatni az embereket, akik hasonló, de mégsem azonos történelmi tapasztalatokról, hányattatásokról, léthelyzetekről mesélnek. Tetszett Magyar n. Attila melankolikus Hazatérő képekje, amelyben a tavaly fiatalon eltávozott rendező régi Erdély-járásokon készült fotókkal megrakodva tér vissza egykori sikerei helyszínére, megkeresni a fényképek szereplőit, akiktől hegedülni és táncolni tanult. De azok már meghaltak, elköltöztek, aki maradt, az megöregedett, nehéz sorsát panaszolja. Nem úgy van már, mint vót régen, mióta szabad az utazás, nem mennek a magyarok, nem kell a táncház, nem viszik a csizmát, a szőttest... Attila elborong a székely és a cigány zenészekkel, és felmennek még utoljára a hegybe, hogy muzsikáljanak. Az egyszerre ismerős és idegen érzése Zsigmond Dezső filmjét nézve fogott el a legerősebben. Az Aranykalyiba hőse, Karácsony Emilké akkora, mint a fiam: 13 éves. Ez a kisfiú tavasztól karácsonyig fenn őrzi a jószágot a hegyen, teljesen egyedül él hónapokon át egy kisházban, ahol persze se víz, se villany, legelteti a birkákat, teheneket, megfeji őket, a tejből sajtot készít, közben csak egyszer, nagybúcsúra megy le a faluba, ahol vásárfiát kap, és időnként fölmegy hozzá valaki a családból, ételt, tiszta ruhát hoz neki és elviszi a sajtot. Döbbenetes. Úgy is az, hogy más filmekből már tudjuk, Erdélyben még mindig létezik a szolgaság intézménye, amit Tamási Áron Abejéből ismerhetünk. Akkor is, ha Emilkét nem szolgának adják, hanem a saját, szerető családjának dolgozik. Ésszel még csak-csak fölérem, bár az is csodaszámba megy, hogy Európa közepén ilyen szívósan meg bírt maradni ez a tradicionális életforma, de érzelmileg... Azt nem hiszem, hogy Karácsony Emilkének boldogtalanabb vagy rosszabb sora, tartalmatlanabb élete lenne, mint például egy lakótelepi gyereknek, egyszerűen csak szédítő belegondolni, hogy két magyar gyerek ennyire különböző kultúrában nőhet föl. Azonosság és különbség a tárgya Almási Tamás sorozatának is (Valahol otthon lenni), amelyben erdélyi, kárpátaljai és vajdasági, ma már az anyaországban élő magyarok mesélik el az életüket, áttelepülésük hol drámai, hol kalandos, de minden esetben válságokkal kísért történetét. Nincs tanulság vagy recept. De fel van adva a lecke: ezek az emberek rákényszerültek, hogy az életük során többször is végig- és újragondolják azt, amit mi, Magyarországra születettek, természetesnek veszünk, és többnyire reflektálatlanul elfogadunk, mit jelent magyarnak lenni. Talán az is Trianon átka, hogy nálunk olyan sokan elutasítással reagálnak a kettős identitásra, legyen az a hazai kisebbségeké vagy a határokon kívül rekedt, nemzetükhöz és szülőföldjükhöz egyaránt kötődő magyaroké. Kettős identitása vezette Hegedűs Pétert is, hogy filmet készítsen Magyarország és a régió legnagyobb környezeti katasztrófájáról (Örökség: egy halász története). A 2000-es tiszai ciánszennyezést csak még tragikusabbá tette, hogy egy élővíznek még megmaradt folyót sújtott, miközben Európa folyóit már sikeresen átalakították víziúttá, erőművi vagy szennyvízcsatornává. Az Örökség egy halász története, akinek a felmenői is mind a folyóból éltek már sok nemzedék óta, és most annyi társával együtt elveszítette a kenyerét. Mészáros Balázs úgy indult el az igazát keresni, mint egy tiszai Kolhaas Mihály, Hegedűs Péter pedig arra vállalkozott a dokumentumfilm eszközeivel, hogy igazságot szolgáltasson neki. Mészáros Balázs elment Romániába, hogy lássa, honnan jött a cián, és mire számíthat a jövőben. Ma már tudjuk, hogy a legrosszabbra. Verespatakon egy városrombolással súlyosbítva már készül az újabb aranymosoda (Kocsis Tibor: Verespatak aranya). Mert ahol a profitkereső tőke találkozik a szegénységgel és a kilátástalansággal, ott szinte bármi megtörténhet. ■ Papp Gábor Zsigmond a budapesti német iskola történetéről, elsősorban a háborús évek alatti működéséről készített igen szép és minden előzetes várakozásunkat meghiúsító filmet. A birodalom iskoláját náci fellegvárnak képzelhetnénk, de a zsidó visszaemlékezőket hallgatva el kell hinnünk, hogy ez nem így volt. A magyarázat az, hogy a tanárok egy részét még a Weimari Köztársaság küldte, míg a másik része önként száműzte magát a harmadik birodalomból a végekre. Az egykori diákok (köztük olyan ismert emberek, mint Székely Éva, Komár János) jó emlékeket őriznek, bár a zsidótörvények és a háborús helyzet szigorodása nyomán itt is történtek atrocitások. Adogy olyan abszurd esetek is, hogy Székely Éva, valószínűleg egyedül a világon, zsidóként csatlakozott a Hitlerjugendhez, hogy még többet sportolhasson. Közelebbi és írásban már jól dokumentált történetet mond el Gulyás János (Szamizdatos évek 1-2). A nyolcvanas éveket végigkísérő második nyilvánosság, elsősorban a Beszélő születéséről, készítési körülményeiről hallunk — ezúttal némileg eltérő nézőpontból. Az illegális kiadványok nyomdai előállítását, terjesztését végző, jórészt ismeretlen közkatonák szemszögéből. Az anyagot gyűjtő Modor Ádám maga is részese volt ennek a körnek, amelynek egyes tagjai mellőzötteknek érezték magukat a rendszerváltás után, míg a fiatalabbak inkább jó kalandként emlékeznek vissza a nagy időkre. A történetből mintha Demszky Gábor alakját szerették volna negatív hősként kirajzolni, de a szakmai tisztesség és tudás elérte, hogy saját igazuknál végül mégis csak jobban tiszteljék a valóságot és interjúalanyaik szabadságát. A végére hagytam Papp Bojána filmjét, amelyből tanítani lehetne a különbséget a bulvártévé igényei és módszerei szerint előállított valóságpótlék és az igazi dokumentumfilm között. A tévé és én mese a Rajongóról, aki a televízió bűvkörében éli az életét, otthona kész múzeum, tele a műsorokhoz és a sztárokhoz kötődő rekvizítumokkal, nyilvános adásokon tölti a szabadidejét és kézbesítői munkájában az volt a csúcspont, amikor az MTV postázójába vihetett levelet. Persze hogy a kereskedelmi tévék is megtalálták a hölgyet, és csodabogárnak kijáró módon bántak el vele. De a fiatal rendező filmjében a rajongó minden groteszk vonása mellett is megőrzi emberi méltóságát. Nincsen titok, nincsenek műfogások: elég volt hozzá annyi, hogy egy ember kíváncsi lett egy másik ember sorsára. □ FILMVILÁG 2004/41/