Magyar Filozófiai Szemle, 1970

1. szám - Ludassy Mária: Helvétius kortárs kritikusai. I.

HELVETIUS KORTÁRS KRITIKUSAI I. A „DE L'ESPRIT" VITÁJA LUDASSY MÁRIA „Az elégetés nem felelet." (Rousseau) Voltaire „margináliái", melyek Rousseau szinte minden művét végigkísérik, Helvétius kötetnyi megjegyzése, melyet Montesquieu munkáit olvasva írt, Rousseau ideológiatörténetileg is rendkívül fontos vallomásai a „filozófusok­kal" folytatott vitáiról, s végül Diderot csaknem kétszáz oldalas kritikai kom­mentárja a helvétiusi „De ГНоште" lapjai szélén többet jelentenek, mint egyszerűen a felvilágosodáson belüli különbségek kifejezéseit. Egy kritikai programjában egységes filozófiai mozgalom — s kevés kivétellel e „negatív" egység tudatában levő filozófusok — azon felismerését tükrözik, hogy az ural­kodó politikai és ideológiai hatalmakat egyaránt tagadó, s ez uralkodó hatal­masságok által többé-kevésbé egyformán megtagadott eszmeáramlat igen különböző, sőt ellentétes válaszokat, megoldásokat adhat a filozófia fő kérdé­seire, s főleg arra a nem tisztán elméleti kérdésre, hogy milyen az a társadalmi­politikai és erkölcsi eszmény, amely nem az ancien régime, s kik és hogyan hivatottak realizálni ez ideálokat. A felvilágosítók többsége tudatosan töre­kedett arra, hogy a belső ellentétek explicit alakra hozása ellenére erősítse a kifelé való egységet, a pozitív filozófiai (és politikai) program ellentéteit a régi rendre és filozófiai rendszerekre mondott „NEM" egységes ellenzékisége közös nevezőjére hozva, mivel mikor a jezsuiták és janzenisták, a Parlament és a Sorbonne egymást túllicitálva támadja — s korántsem kizárólag eszmei fegy­verekkel — a ,,pilosophe"-okat, a felvilágosítók egységfrontja fontosabb, mint a teoretikusan talán termékenyebb filozófiai viták éles exponálása, az elvi ellentétek bevallása és végiggondolása. Természetesen sem az ellenzékiség egysége, sem a pozitív program körvonala­zása kapcsán kibontakozó differenciáció, majd dezintegráció nem köthető kizárólag a felvilágosodás mondjuk 1750 előtti, ill. utáni korszakához; a kez­dettől kialakult egységfront (mely „objektíve", történelmi-társadalmi hatását tekintve volt leginkább egy erő) is concordia discors volt; és a felvilágosodás felbomlási folyamatában (melynek forrpontja a jakobinus vezetők politikailag szankcionált ideológiai állásfoglalása) is reális integráció maradt. A legnagyobb centrifugális erő kétségkívül azon felismerés kimondása volt, hogy az angol valóság reprezentálta képviseleti demokrácia nem érdemli meg az Ést Állama nevet; általánosabban: az idealizálásig igenelt polgári fejlődés megtagad, fel­áldoz stb. olyan értékeket, emberi-erkölcsi lehetőségeket is, melyek elvesztésén nemcsak a régi rend hívei kesereghetnek. A polgárság hatalmi harcát támogató azon eszmei fegyverek, melyeket éppen a felvilágosodás tökéletesített, sorra csődöt mondtak vagy visszafelé sültek el, sőt hatalomra jutván rendőri szol­gálatra osztattak be. Az az ideológia, mely az ember természetes vágyait, az emberi autonómiát és racionalitást biztosító társadalmi „környezetért" (vagy­ ­ Magyar Filozófiai Szemle

Next