Magyar Filozófiai Szemle, 1972
5-6. szám - Pataki Ferenc: A kiscsoportkutatás dilemmái
tív (az ismereteket folyamatosan felhalmozó) teoretikus keretben volnának általánosíthatók, mind nyomasztóbb lesz az aránytalanság az egyes kutatások bősége és az elméletalkotás szegényessége között. E kép láttán számos kutató hajlik arra, hogy egy valamennyire is általános érvényű csoportelmélet kidolgozhatóságát illuzórikusnak vélte. „A kiscsoportokban lezajló történések olyannyira összetettek, hogy egy globális elmélet nem is képes őket adekvát módon megragadni" — írja M. Sader. (1972, 116.) Ennélfogva nem is kínálkozhat más kiút, mint csupán az, hogy a kutatók a ,,részaspektusokra" összpontosítsák erőfeszítéseiket, s a csoporttörténések egyes oldalairól dolgozzanak ki érvényes „elméleteket", aminek pl. a vezetésről, a csoportszerkezetről, a csoportkommunikációról, az alkalmazkodásról stb. szóló elmélet. Ez a felfogásmód valójában nem egyéb, mint a ,,középfokú elméletalkotás" — számos ok miatt szükségszerűen — dívó szokásának tudomásulvétele és programmá emelése. Sacer joggal mutat rá, hogy e kutatási stratégia megvalósítása közben a legsúlyosabb kockázat: a hipotetikus fogalmak és feltevések ,,ontologizálása", vagyis a tudományos elemzés céljaira felvett, tisztán feltevésjellegű fogalmak és „konstrukciók" átemelése a csoportjelenségek valóságának világába. Kétségtelen, hogy a szociálpszichológia (és a szociológia !) igen gyakran joggal elmarasztalható ebben a logikai „átcsúsztatásban". A személyes érintkezés alapján szerveződő emberi csoportok kutatását s a kapott eredmények általánosítását számos további fogalmi bizonytalanság gátolja. Ezek röviden így foglalhatók össze: végül is minek az elméletéről s milyen típusú elméletről beszélünk ? A csoportkutatás jelenségkörét hagyományosan a „i csoportdinamika" szóval szokás jelölni. Ámde — mint arra Cartwright és Zander (1960) rámutat — ez a fogalom ma legalábbis három jelentést hordoz az idevágó nyugati tudományos irodalomban: a) magában foglal sajátos ideológiai-politikai képzeteket arra vonatkozóan, hogy miként kell szervezni és irányítani az emberi csoportokat; e képzetek a legszorosabban összefüggenek a tágabb s a társadalmi manipuláció felé utaló ideologikus felfogásokkal; b) jelenti azoknak a konkrét kutatási és terápiai technikáknak az együttesét, amelyeket a csoportkutatásban és a csoportterápiában alkalmaznak; s végül c) felöleli azokat a szó szigorú értelmében vett tudományos kutatásokat, amelyek a csoportok természetéről, keletkezésük és működésük törvényszerűségeiről, az egyén és a csoport viszonyáról, valamint a csoportok közötti viszonyról folynak. A jelenlegi helyzet egyik sajátszerűsége éppen abban rejlik, hogy — mint később még visszatérünk rá — a csoportkutatást keresztül-kasul átszövik a naiv-utópisztikus vagy a céltudatos manipulatív szándékok és tendenciák. Hadd szemléltesse ezt csupán egyetlen példa ! Rogers, a nondirektív gyógymód ismert kidolgozója írja: „Feltehető, hogy a gyakorlócsoport, a laboratórium, a szenzibilizációs gyakorlat századunk legfontosabb társadalmi vívmánya." (Rogers, 1971, 67.) Az időszerű elméleti-kritikai műveletek legfontosabb feladatának alighanem azt kell tekintenünk, hogy világosan elkülönítsék a csoportkutatás ideologikus mozzanatait a szigorúan vett, ellenőrizhető tudományos eredményektől és a pontos módszerektől, mert mértékadó elméleti általánosítások csakis az utóbbiak alapjára épülhetnek. Vajon a szociológia vagy a szociálpszichológia hivatása-e a remélt és mindenki által óhajtott átfogó csoportelmélet kidolgozása? Avagy mindkettőjüké? Ez a dilemma rejtezik ama kérdés mögött, hogy milyen típusú elméletről is beszélünk valójában. Az elvont válasz nem túlságosan nehéz. Senki sem vitatja