Fókusz, 1972 (2. évfolyam, 5-12. szám)

1972-04-04 / 5. szám

Személyazonossági számom: AU-V 037426 Különleges szentélyben járok, idegenek ide csak a legritkább esetben léphetnek be. Sőt! Az ajtón kis tábla hirdeti: kopogtatás helyett inkább tessék idetelefonálni. Tudniillik, így biztonságo­sabb, miivel nem kell ki­nyitni az ajtót__ Az óvatosság érthető, hi­szen pénzről van szó. Pénz­ről,méghozzá nagyon is sok­ról: a MOM-ban dolgozók fizetéséről, s egyéb munka­béréről. Látogatásunk színhelye ez­úttal a vállalati pénztár. Tő­ke Ferenccel, a vezetővel három órára beszéltük meg a találkozót. Mindketten má­sodpercnyi pontossággal ér­keztünk. Tőke Ferenc meg­szokásból, hiszen jól tudja, milyen következményekkel járhat, ha — más területen — pontatlan, én pedig, ezút­tal fittyet hányva az újság­írókról szóló legendákra, tisz­teletből. Legeltetem a szemem — kivételesen nem csinos leá­nyokon, hanem forradalmá­rok, költők és politikusok képein... Csábító képek! Szemben velem Lévay Jó­­zsefné számlálja a sok kö­­tegnyi pénzt. Vajon men­­nyit érhet? Szemlélet dolga. Az én zsebemben levő ös­­­szeghez képest még egy Kossuth is sok, viszont az aznap kifizetett pénzhez vi­szonyítva ez a párszáz Ady, Kossuth, Rákóczi, Dózsa és Petőfi igen kevés. — Hány forint talál itt havonta gazdára? — kérde­zem. — összeget ugyan nem mondhatok, de higgye el, hogy nagyon sok. Annyi munkánk van emiatt, hogy pihenésre ugyancsak nem jut időnk, sokszor még túl­óráznunk is kell. Akkor nézzük meg, milyen az átlagos nap napirendje? 3/4 8: érkezés, a sötétítő leszedése, a biztosító beren­dezések egy részének kikap­csolása. 8—10: a különböző napi kifizetési igények felvétele telefonon, az adminisztrációs munka megkezdése, s a ta­karítás ellenőrzése. 10—1/2 12: a pénztárnyi­táshoz szükséges adminiszt­rációs munka befejezése, a kifizetésekre való felkészü­lés. 1/2 12—12: félfogadás, ki­fizetés. 12—1: a további admi­nisztrációs és számolási munkálatok befejezése. 1— 1/2 2: félfogadás, kifi­zetés. 1/2 2—2: ebédszünet. 2— 4: a pénztári mérleg (napi bevétel és kiadás) pon­tos összesítés, ellenőrzés. 4: pénztárzárás a pénztári ellenőr (ellenzárás) segítsé­gével, így, címszavakban elme­sélve nem is olyan fárasztó... Csakhogy a kifáradást ebben a szobában elsősorban a sok precíz számolás, s a felelős­ség okozza. A nyitástól a zárásig érezni kell, hogy akár tízfillérnyi hiány vagy többlet óriási bonyodalmat okoz. Estére már ugrálnak a papíron a számok. — Egyszer — meséli Tőke Ferenc —, egy esti zárásnál sehogy sem értettem, mi­képp lehet több száz forint­tal több pénz a kasszában. Csurgott rólam a veríték, de csak nem akadtam semmifé­le hibára. Másnap, amikor bejöttem, csak rá kellett pil­lantanom egy papírra, máris kiderült, hogy az „X” osz­tályról érkezett számlán 10 helyett százzal szoroztak. Friss fejjel egyszerűbb volt... A pénzükre váró emberek sokszor nem veszik tudomá­sul, hogy azok, akik a kisab­­lak mögött ülnek — szintén emberek. Két kezük van, s mint mindenki másnak mun­kabíró képességük nekik is véges. Persze az ablakon in­nen is érzik, hogy a kintiek joggal panaszkodnak. A pénzükről van szó. Azt mindenki tudja, hogy olyan nem fordulhat elő, hogy a MOM-ban dolgozók hiába várjanak a pénzükre, az egész gyárban megzava­rodna a munkarend. így aztán — különösen, ha va­lamelyik pénztáros, mint ott jártamkor éppen így is volt, beteg — nem ritkán emberfeletti gyorsaságra van szükség. — Mi nehezíti a munkát? — Mindenekelőtt az, ha megzavarnak a számolásban. Aztán az is, hogy sokan, ép­pen a fizetés miatt, két-há­­rom nap szabadságot vesz­nek ki a fizetésnap előtt, s ezért nekünk külön-külön kell adminisztrálnunk, kifi­zetnünk. Nyaranta az ilyen és ehhez hasonló kifizetések miatt a munka mennyisége sokszor megháromszorozó­dik. Tőke Ferenc húsz eszten­­tendeje dolgozik a Magyar Optikai Művek pénztárában. Amikor idekerült, s elma­gyarázták a munkáját, nem sok hiányzott, hogy azonnal vegye a kalapját, s távoz­zon. Elmesélték ugyanis egy néhány nappal korábban le­játszódott történetet: — Valaki otthon felejtette a wertheim-zár kulcsát, s mert hazamenni nem volt ideje, de az elzárt iratokra mindenképp szüksége volt, különös zárnyitási módszert választott: szólt Budapest egyik kiöregedett, de hajda­nában nagy karriert befu­tott „mackósának”, aki kész­séggel vállalkozott a mun­kára. Alig néhány perc alatt kinyitotta a szuperbiztos zá­rat ... Elképzelheti aggodal­mamat, amikor kiderült, hogy a jobb sorsra érdemes mackós a gyárban dolgozik! (Az idős kasszafúró persze akkorra már „nyugdíjba” vonult, s legfeljebb akkor ment a pénztár közelébe, ha fizetését vette fel.) Természetesen ahhoz, hogy valakinek sikerüljön itt akár egy forintot is elemelnie, nem elég, ha „csak” a zárak nagymestere. Vannak itt más biztonsági berendezések, melyeknek működéséről még e sorok írója sem kaphatott semmiféle felvilágosítást. Annyi szent, hogy a legmo­dernebb biztonsági berende­zések sem hiányoznak in­nen. — Érzése szerint elegendő biztonságot nyújtanak azok a készülékek, amelyek a pénz­re, illetve a pénztárra őr­ködnek? — Ebben biztos vagyok, már azért is, mert itt is ha­ladunk a korral, s mindig újabb és újabb őröket állít­hatunk a MOM-pénztár vé­delmében munkába. Jól tudjuk, hogy a pénz­tárhoz mindenki nagyon fontos ügyben, pénzügyben jön. Még ismerősnek sincs semmiféle keresnivalója it­ten, mint mondják: ha pénz­ről van szó, senki sem le­het elég jó barát... Így hát nem lehetett biza­lommal fogadni az újságírót sem. A pénztáros — bármi­lyen barátságos volt is — óvatosan viselkedett: távo­záskor a személyazonossági igazolványomat kérte, így aztán nevem, s személyi adataim beírattak abba a könyvbe, amelyben mind­azon emberek adatai szere­pelnek, akik bármilyen ügy­ben is, de már megfordul­tak itt. Azóta nem lehet ti­tok, hogy e sorok írójának személyazonossági száma: AU—V 037 426. És a neve: Mészáros Sán­dor. HÍREK — Nagy aktivitással és felelőséggel tárgyalták meg a pártalapszervezetek ve­zetőségi üléseken és tag­gyűléseken március hónap­ban a szocialista közgon­dolkodás és magatartás erősítéséért folytatott mun­ka tapasztalatait és fel­adatait. — A Pártbizottság — március 24-i ülésén — a mérleg alapján értékelte a vállalat 1971. évi munká­ját. Megtárgyalta a Köz­ponti Bizottság 1971. de­cemberi határozatából adó­dó legfontosabb munka- és üzemszervezési tennivaló­kat, s néhány módosítással elfogadta a határozat és a vállalat 1972. évi gazdasá­gi feladatainak végrehajtá­sára készített intézkedési tervet. — Április 7-én a Szaka­­sits Árpád Művelődési Házban — szabad pártnap keretében — Posch Gyula vezérigazgató ismerteti a vállalat 1972. évi intézke­dési tervét és a Központi Bizottság 1971. decemberi munka- és üzemszervezés javítására vonatkozó hatá­rozatából adódó feladato­kat. VÁROM Bak Istvánt, már elküldték érte az 5-ös osz­tályra, mindjárt itt lesz. Vá­rok, s közben gondolkodom. Úgy tudom, hogy a fiú „azon az első áprilison” született. Azon az első ápri­lison, amikor felszabadult az ország, amikor szabaddá vált a nép. Mondhatnám így is: egyidős a szabadsággal. De nem mondom így, mert va­lahogy másféle gondolatok járnak a fejemben, kevés­bé ünnepélyesek, hétközna­pibbak. Azon tűnődöm, hogy milyen furcsa lehet, ha vala­kinek mindig abban az idő­ben van a születésnapja, jobban mondva mindig ak­kor érkezik az élete „kerek” évfordulóihoz, amikor mi többiek is évfordulót ülünk, s ugyanazokat a „kerek” év­fordulókat. Szóval furcsa lehet, hogy valaki éppen ab­ban a hónapban volt tízéves, amikor az új társadalom, az új rend is éppen tízeszten­dős volt, s a felszabadulás 25. évfordulóján ő éppen 25 éves; s majdan, amikor az 50 esztendős évfordulóhoz érkezik a nemzet — micsoda ünnepségek lesznek! —, Bak István éppen az 50. szüle­tésnapját éri meg ... Nem folytatom, pedig még az sem lehetetlen, hogy a felszaba­dulás 100. évfordulóján... MÁS JUT eszembe. Az tudniillik, hogy Bak István már nem élt a háborúban, de pontosan azon az időbeli határon született, amikor el­vonult a vérzivatar és meg­érkezett a béke. És ez sok­kal érdekesebb gondolat, mint az előbbiek. Valójában — tűnődök magamban — a fiú édesanyját kellene felke­resnem, vele kellene be­szélnem, ő bizonyára többet, s tanulságosabb dolgokat tudna mondani a felszaba­dulásunk évfordulójának ap­ropóján, mint a fia. Bizto­san így van, hiszen a há­ború utolsó korszakában, ép­pen a legvadabb, legvére­sebb korszakában hordta a szíve alatt a gyermekét, s a béke érkezésére szülte meg... (Ekkor még nem tudtam, hogy nem is volna olyan ne­héz megszervezni ezt a be­szélgetést Bak István édes­anyjával, hiszen a MOM-ban dolgozik ő is, a 22-es osztá­lyon, sőt, a fiú édesapja is MOM-dolgozó már 20 eszten­deje! Íme: egy „MOM-di­­nasztia”!) VÁROK, s gondolkodom. Mit tudhat már ez a fiú a régi rendszerről, a háború­ról? Szerencséjére már csak annyit, amit megtanult. Ezt persze megkérdezhetem tőle, ha megérkezik, hogy men­­nyit tanult meg a múltról, aminek épp a kimúlás pilla­natában érkezett. El is ha­tározom, hogy majd megkér­dezem, de azt is eldöntöm mindjárt, hogy nekem vég­eredményben nem is ez a fontos. Beszélgetésünk — gondolom — azért lesz érde­kes, mert megláthatom, hogy miképpen gondolkodik, hogyan vélekedik a sorsáról, a környező világról egy fia­talember, aki éppen — pon­tban — egyidős a felszaba­dult társadalommal. Fogal­mazhatok úgy is: meglátom, hogy mennyire elégedett ő a vele egyidős renddel, no és hogy mennyire lehet elége­dett a rend ővele... AZTÁN MEGÉRKEZIK Bak István. Mondom, hogy miért keresem. Nem csodál­kozik, csupán annyit jegyez meg, hogy az igaz: 1945 áp­rilisában született, de nem 4- én, hanem 20 nappal később. Megnyugtatom, hogy ebben az esetben jelentéktelen kü­lönbség, ő így is a felszaba­dulás pillanatának a gyer­meke, annak is fog számítani élete végéig. Ismerkedünk aztán, mondja az életrajzát! Budapesti illetőségűnek vall­ja magát, noha Hevesen szü­letett „azon az első áprili­son”. Apja akkor még kato­na volt, legalább is nem ér­kezett haza a háborúból első fia születésére. Bak István később Rákospalotán, An­gyalföldön nevelkedett. Mit is mondjon tovább? Tűnő­dik, gondolkodik. Majd ar­ról beszél, hogy 1959-ben jött a MOM-ba, tehát mind­járt az általános iskola el­végzése után. Műszerész ipari tanuló lett, s vörös oklevéllel végzett, abban az évben egyedül a végzős ta­nulók közül... És máris ott tartunk, hogy két évig kato­na volt, utána visszajött a gyárba .... 1966-ban megnő­sült! Néz rám, ennyi az élete. Ja, persze, alapszerve­zeti KISZ-titkár is 1969 óta, s majdnem elfelejtette mon­dani, hogy amikor 25 éves volt, a KISZ elküldte Moszkvába egy hétre... Igen ... pontosan azért, mert akkor volt a felszabadulás­­ 25. évfordulója... Elhallgat, s ekkor azt ja­­vaslom, hogy kissé kerüljünk visszább, előhozakodom a kérdésemmel, hogy mit tud azokról az időkről, amikor született. Persze, meg is bá­nom mindjárt a kérdést, mert érzem, hogy milyen furcsa volna, ha most elkez­dené mondani a történelem­­könyvet Szólok is, hogy természetesen a világért se gondolja, hogy vizsgáztatni akarom. De hát akkor mit is akarok tulajdonképpen? Már kezdek zavarba jönni a saját kérdésemtől, amire idestova nem is lehet vála­szolni, de Bak István a se­gítségemre jön. — PERSZE azért van va­lami személyes élményem a háborúról. Amikor gyerek voltam, Rákospalotán ját­szottunk régi szétbombázott légópincében, később An­gyalföldön a háborús idők­ből való katonai sisakot ha­lásztunk ki a Rákospatak­ból. Aztán láttam, amikor anyám apró üvegdarabokat szedett ki apám nyakából, amik még a háború idején kerültek oda, amikor apám valami légitámadásnál meg­sebesült. Igen, még évek múlva is hordta a bőre alatt a kis üvegszilánkokat... — Hát, igen — mondom —, ezek mind­ a légópince, a sisak, a légitámadással járó üvegszilánkok, mind azzal a pillanattal múltak el, amikor... Szóval, tud­ja... ! Azokban a napokban múltak el, amikor maga szü­letett ... Kérdezze meg az idősebb szakikat: mind azt mondják, hogy szerencsés ember... MOSOLYOG, hogy valóban szerencsés embernek tartja magát, ha nem is abban az értelemben, ahogyan általá­ban ma értelmezik a szeren­csét. Most már arról beszél­getünk, hogy amikor elvé­gezte a nyolc általános is­kolát, azért nem tanult to­vább, mert a gépipari tech­nikumba pályázott, de oda nem sikerült bejutnia. Az apja tanácsára választotta akkor a műszerész szak­mát („szép szakma, jó szak­ma” — mondta az édesap­ja), nem is bánta meg a választását. Jelenleg gimná­ziumba jár, a második osz­tályt végzi. Itt is jeles. Ha végez, talán egyetemre megy, ezt még nem tudja biztosan. Azt vallja, hogy az életben általában a lehe­tőségekben nincs határ, leg­alább is a fiatalok előtt nincs... Ez a ki­nyilatkozás termé­szetesen bekerül a jegyzetfü­zetembe, s örömmel jegyzem le, mert valójában titkon valami ilyesmit vártam én attól a fiatalembertől, aki a felszabadulással egy időben született. Azt nem veszem tőle rossz néven, hogy az üzemi életben nem látja ennyire határtalannak a le­hetőségeket. Amikor arról beszél, hogy a munkahelyén felmérte a távlatokat, s csak abban lát további perspektí­vát, ha tanul! — csak helye­selni tudok neki. — NÉHÁNY ÉV múlva lehetek egy jó szaki, eljutha­tok odáig, hogy mgkapom a legmagasabb órabért, amit csak lehet és nincs tovább! Tehát tanulni kell! — ma­gyarázza s ezekből a sza­vakból két dologra érdemes odafigyelni. Az egyik az, hogy nem a munkahelyben, vagy a szakmájában keresi a hibát, ha egyszer úgy lát­ja, hogy tetőznek a lehetősé­gek. Tehát józanul mérlegel. A másik dolog pedig, hogy többre vágyik, akarat dol­gozik benne, hogy tovább lépjen, amíg csak lehet. Ez a vonás jól illik ehhez a korhoz, amelynek hajnalán született. Apja hétgyerekes kovácsmester fia. Arról szó sem lehetett, hogy tanuljon. Ezt­­ Bak István is tudja, s tudta már gyermekkorában is, hiszen hallotta otthon, hogy mennyivel más idők jöttek, mint a múlt volt. Korán megértette, hogy ne­ki már többet lehet, mint amit az apjának lehetett. És ami a legfontosabb, hogy élni akar a lehetőségeivel. Mekérdezem tőle, hogy mit gondol, miért választották meg az ősszel újra KISZ- titkárnak. Elgondolkozott és azt mondta, hogy bizonyára azért, mert őbenne van bizo­nyos aktivitás. Szeretne va­lami frissebb, lendülete­sebb KISZ-életet az alap­szervezetükben. Felhábo­rodva mondja, hogy néme­lyik fiatalt olykor még arra is nehéz rávenni, hogy szó­rakozni menjen a többiekkel. — Legalább a saját sorsuk érdekelné jobban a srácokat! — mondja lendülettel. NÉZEM, hallgatom, s ma­gamban azt mondom, hogy jól van fiú, együtt lépsz a korral, amivel egy évben, egy hónapban születtél — egészen pontosan; 1945 ápri­lisában ... D. Kiss János Született 45 áprilisában... Hozzászólás a „Fókusz" 1971. december 31-i számában közölt „ Tiszta szívből" című cikkhez A fentebb említett cikk írója, rövid számvetést ad 1971-ről, amely „a lehetősé­gek esztendejének indult”. Bár a termelés 8,6 százalékos emelkedése sem lebecsülen­dő eredmény, a tervezett 10 százalékot sajnos nem értük el. „Ebben a kis év végi ös­­­szefoglalóban — írja — ter­mészetesen nem tudjuk, de nem is akarjuk valamennyi okot felsorolni. Számos ös­­­szetevője van ennek a kér­désnek.” Utal „munkaszerve­­zési hibák”-ra és néhány „szemléleti problémá” -ra, mint a munkatermelékeny­­ség kívánt emelkedését gát­ló okokra. Megállapításai tényeken alapulnak. Igaza van abban is, hogy a munka termelé­kenysége rendkívül sok té­nyező függvénye. Valószínű­leg még a közgazdászok sem tudnak mindent számontar­­tani, ami közvetve vagy köz­­vetlenül, de befolyásolhatja az eredményeket. A cikk kiegészítéséül csu­pán egyetlen egy összetevő­re, egy „szemléleti problé­­má”-ra szeretnék utalni. Kellő mértékben kihasznál­juk-e a szakképesítést? Bát­ran és kertelés nélkül te­gyük fel magunknak a kér­dést: a szakképesített mun­kaerőt valóban olyan terü­leten alkalmazzuk-e, ahol tudását legjobban kama­toztathatja? Nem felejtjük-e el, hogy szakmunkás bizo­nyítványáért, okleveléért keményen megdolgozott, hogy ez mennyi áldozatába került családjának, mennyi költségébe az államnak? Gondolunk-e arra, hogy a munkáltató ráfizet, ha a szakképesítéssel rendelkező dolgozó a fizetését a papíron szereplő magasabb beosztás szerint kapja ugyan, valójá­ban pedig — még ha munka­idejének egy részében is — olyan munkát végez, amire képesítés nélküli, kisebb fi­zetésű személy is alkalmas lenne? Eszünkbe jut-e, hogy ez kiváltképpen a pályakez­dő fiataloknál sorsdöntő lehet? Nemrég láttam egy elgon­dolkoztató országos sta­tisztikát: mérnökeink, főleg vidéki üzemmérnökeink nem ki­s része munkaidejének je­lentős hányadát olyan teen­dőkkel tölti, amelyeket el tudna végezni a technikus, a művezető vagy éppen az ad­minisztrátor is. Ugyanakkor kesergünk, hogy kevés a mérnök. Nyomatékosan hangsúlyo­zom, hogy nem egyes mun­kák lebecsüléséről van szó, hanem az egészsége­sebb, ésszerűbb munkameg­osztásról. Tudjuk, hogy bizo­nyos munkakörökhöz szin­te lámpással kell keresni a szakképesítés nélküli mun­kaerőt. Előfordul, hogy ilyenkor szakképesített dol­gozót kell bevetni. Egy pil­lanatra se felejtsük el azon­ban, hogy ez kényszerhely­zet, nem válhat gyakorlattá és főleg nem csontosodhat szemléletté. Ha termeléke­nyen akarunk dolgozni, meg kell találni a módot a szak­­képesített munkaerőnek minden olyan tevékenység­től való mentesítésére, amit más is el tud látni vagy más munkaszervezés­sel, esetleg automatizálás­sal meg lehet oldani. Mindezeket összegezve — álljon mindenki ott, ahol a legjobban tudja haszno­sítani magá­t; — ne legyünk restek vizs­gálat alá venni eddigi gyakorlatunkat és legyen erőnk megváltoztatni korszerűtlen szemléle­teinket; az „így szoktam meg, így kényelmes, nem tudom másképp” elmélet minden haladás kerék­kötője; — és főleg ne féljünk a fia­taloktól ! Kizártnak tar­tom, hogy bármelyik fia­tal szakmunkás vagy ér­telmiségi azonnal veze­tő beosztásba akarna ke­rülni. (Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy egyik­másik alkalmas ilyenre is!) A tanult szakmájá­ban akar dolgozni, en­­­nyi a­z egész és ehhez jo­ga van. Ne fullasszuk be­léje az ambíciót olyan okoskodással, hogy „az én időmben bezzeg”. A szakképesítés maximá­lis kihasználása semmiképp sem az ember kihasználását, erejének kizsákmányolását jelenti. Ellenkezőleg! Az embernek és szakmájának, tudásának megbecsülését. Tiszta szívből. Kalászi Istvánná

Next