Fókusz, 1972 (2. évfolyam, 5-12. szám)
1972-04-04 / 5. szám
Személyazonossági számom: AU-V 037426 Különleges szentélyben járok, idegenek ide csak a legritkább esetben léphetnek be. Sőt! Az ajtón kis tábla hirdeti: kopogtatás helyett inkább tessék idetelefonálni. Tudniillik, így biztonságosabb, miivel nem kell kinyitni az ajtót__ Az óvatosság érthető, hiszen pénzről van szó. Pénzről,méghozzá nagyon is sokról: a MOM-ban dolgozók fizetéséről, s egyéb munkabéréről. Látogatásunk színhelye ezúttal a vállalati pénztár. Tőke Ferenccel, a vezetővel három órára beszéltük meg a találkozót. Mindketten másodpercnyi pontossággal érkeztünk. Tőke Ferenc megszokásból, hiszen jól tudja, milyen következményekkel járhat, ha — más területen — pontatlan, én pedig, ezúttal fittyet hányva az újságírókról szóló legendákra, tiszteletből. Legeltetem a szemem — kivételesen nem csinos leányokon, hanem forradalmárok, költők és politikusok képein... Csábító képek! Szemben velem Lévay Józsefné számlálja a sok kötegnyi pénzt. Vajon mennyit érhet? Szemlélet dolga. Az én zsebemben levő összeghez képest még egy Kossuth is sok, viszont az aznap kifizetett pénzhez viszonyítva ez a párszáz Ady, Kossuth, Rákóczi, Dózsa és Petőfi igen kevés. — Hány forint talál itt havonta gazdára? — kérdezem. — összeget ugyan nem mondhatok, de higgye el, hogy nagyon sok. Annyi munkánk van emiatt, hogy pihenésre ugyancsak nem jut időnk, sokszor még túlóráznunk is kell. Akkor nézzük meg, milyen az átlagos nap napirendje? 3/4 8: érkezés, a sötétítő leszedése, a biztosító berendezések egy részének kikapcsolása. 8—10: a különböző napi kifizetési igények felvétele telefonon, az adminisztrációs munka megkezdése, s a takarítás ellenőrzése. 10—1/2 12: a pénztárnyitáshoz szükséges adminisztrációs munka befejezése, a kifizetésekre való felkészülés. 1/2 12—12: félfogadás, kifizetés. 12—1: a további adminisztrációs és számolási munkálatok befejezése. 1— 1/2 2: félfogadás, kifizetés. 1/2 2—2: ebédszünet. 2— 4: a pénztári mérleg (napi bevétel és kiadás) pontos összesítés, ellenőrzés. 4: pénztárzárás a pénztári ellenőr (ellenzárás) segítségével, így, címszavakban elmesélve nem is olyan fárasztó... Csakhogy a kifáradást ebben a szobában elsősorban a sok precíz számolás, s a felelősség okozza. A nyitástól a zárásig érezni kell, hogy akár tízfillérnyi hiány vagy többlet óriási bonyodalmat okoz. Estére már ugrálnak a papíron a számok. — Egyszer — meséli Tőke Ferenc —, egy esti zárásnál sehogy sem értettem, miképp lehet több száz forinttal több pénz a kasszában. Csurgott rólam a veríték, de csak nem akadtam semmiféle hibára. Másnap, amikor bejöttem, csak rá kellett pillantanom egy papírra, máris kiderült, hogy az „X” osztályról érkezett számlán 10 helyett százzal szoroztak. Friss fejjel egyszerűbb volt... A pénzükre váró emberek sokszor nem veszik tudomásul, hogy azok, akik a kisablak mögött ülnek — szintén emberek. Két kezük van, s mint mindenki másnak munkabíró képességük nekik is véges. Persze az ablakon innen is érzik, hogy a kintiek joggal panaszkodnak. A pénzükről van szó. Azt mindenki tudja, hogy olyan nem fordulhat elő, hogy a MOM-ban dolgozók hiába várjanak a pénzükre, az egész gyárban megzavarodna a munkarend. így aztán — különösen, ha valamelyik pénztáros, mint ott jártamkor éppen így is volt, beteg — nem ritkán emberfeletti gyorsaságra van szükség. — Mi nehezíti a munkát? — Mindenekelőtt az, ha megzavarnak a számolásban. Aztán az is, hogy sokan, éppen a fizetés miatt, két-három nap szabadságot vesznek ki a fizetésnap előtt, s ezért nekünk külön-külön kell adminisztrálnunk, kifizetnünk. Nyaranta az ilyen és ehhez hasonló kifizetések miatt a munka mennyisége sokszor megháromszorozódik. Tőke Ferenc húsz esztentendeje dolgozik a Magyar Optikai Művek pénztárában. Amikor idekerült, s elmagyarázták a munkáját, nem sok hiányzott, hogy azonnal vegye a kalapját, s távozzon. Elmesélték ugyanis egy néhány nappal korábban lejátszódott történetet: — Valaki otthon felejtette a wertheim-zár kulcsát, s mert hazamenni nem volt ideje, de az elzárt iratokra mindenképp szüksége volt, különös zárnyitási módszert választott: szólt Budapest egyik kiöregedett, de hajdanában nagy karriert befutott „mackósának”, aki készséggel vállalkozott a munkára. Alig néhány perc alatt kinyitotta a szuperbiztos zárat ... Elképzelheti aggodalmamat, amikor kiderült, hogy a jobb sorsra érdemes mackós a gyárban dolgozik! (Az idős kasszafúró persze akkorra már „nyugdíjba” vonult, s legfeljebb akkor ment a pénztár közelébe, ha fizetését vette fel.) Természetesen ahhoz, hogy valakinek sikerüljön itt akár egy forintot is elemelnie, nem elég, ha „csak” a zárak nagymestere. Vannak itt más biztonsági berendezések, melyeknek működéséről még e sorok írója sem kaphatott semmiféle felvilágosítást. Annyi szent, hogy a legmodernebb biztonsági berendezések sem hiányoznak innen. — Érzése szerint elegendő biztonságot nyújtanak azok a készülékek, amelyek a pénzre, illetve a pénztárra őrködnek? — Ebben biztos vagyok, már azért is, mert itt is haladunk a korral, s mindig újabb és újabb őröket állíthatunk a MOM-pénztár védelmében munkába. Jól tudjuk, hogy a pénztárhoz mindenki nagyon fontos ügyben, pénzügyben jön. Még ismerősnek sincs semmiféle keresnivalója itten, mint mondják: ha pénzről van szó, senki sem lehet elég jó barát... Így hát nem lehetett bizalommal fogadni az újságírót sem. A pénztáros — bármilyen barátságos volt is — óvatosan viselkedett: távozáskor a személyazonossági igazolványomat kérte, így aztán nevem, s személyi adataim beírattak abba a könyvbe, amelyben mindazon emberek adatai szerepelnek, akik bármilyen ügyben is, de már megfordultak itt. Azóta nem lehet titok, hogy e sorok írójának személyazonossági száma: AU—V 037 426. És a neve: Mészáros Sándor. HÍREK — Nagy aktivitással és felelőséggel tárgyalták meg a pártalapszervezetek vezetőségi üléseken és taggyűléseken március hónapban a szocialista közgondolkodás és magatartás erősítéséért folytatott munka tapasztalatait és feladatait. — A Pártbizottság — március 24-i ülésén — a mérleg alapján értékelte a vállalat 1971. évi munkáját. Megtárgyalta a Központi Bizottság 1971. decemberi határozatából adódó legfontosabb munka- és üzemszervezési tennivalókat, s néhány módosítással elfogadta a határozat és a vállalat 1972. évi gazdasági feladatainak végrehajtására készített intézkedési tervet. — Április 7-én a Szakasits Árpád Művelődési Házban — szabad pártnap keretében — Posch Gyula vezérigazgató ismerteti a vállalat 1972. évi intézkedési tervét és a Központi Bizottság 1971. decemberi munka- és üzemszervezés javítására vonatkozó határozatából adódó feladatokat. VÁROM Bak Istvánt, már elküldték érte az 5-ös osztályra, mindjárt itt lesz. Várok, s közben gondolkodom. Úgy tudom, hogy a fiú „azon az első áprilison” született. Azon az első áprilison, amikor felszabadult az ország, amikor szabaddá vált a nép. Mondhatnám így is: egyidős a szabadsággal. De nem mondom így, mert valahogy másféle gondolatok járnak a fejemben, kevésbé ünnepélyesek, hétköznapibbak. Azon tűnődöm, hogy milyen furcsa lehet, ha valakinek mindig abban az időben van a születésnapja, jobban mondva mindig akkor érkezik az élete „kerek” évfordulóihoz, amikor mi többiek is évfordulót ülünk, s ugyanazokat a „kerek” évfordulókat. Szóval furcsa lehet, hogy valaki éppen abban a hónapban volt tízéves, amikor az új társadalom, az új rend is éppen tízesztendős volt, s a felszabadulás 25. évfordulóján ő éppen 25 éves; s majdan, amikor az 50 esztendős évfordulóhoz érkezik a nemzet — micsoda ünnepségek lesznek! —, Bak István éppen az 50. születésnapját éri meg ... Nem folytatom, pedig még az sem lehetetlen, hogy a felszabadulás 100. évfordulóján... MÁS JUT eszembe. Az tudniillik, hogy Bak István már nem élt a háborúban, de pontosan azon az időbeli határon született, amikor elvonult a vérzivatar és megérkezett a béke. És ez sokkal érdekesebb gondolat, mint az előbbiek. Valójában — tűnődök magamban — a fiú édesanyját kellene felkeresnem, vele kellene beszélnem, ő bizonyára többet, s tanulságosabb dolgokat tudna mondani a felszabadulásunk évfordulójának apropóján, mint a fia. Biztosan így van, hiszen a háború utolsó korszakában, éppen a legvadabb, legvéresebb korszakában hordta a szíve alatt a gyermekét, s a béke érkezésére szülte meg... (Ekkor még nem tudtam, hogy nem is volna olyan nehéz megszervezni ezt a beszélgetést Bak István édesanyjával, hiszen a MOM-ban dolgozik ő is, a 22-es osztályon, sőt, a fiú édesapja is MOM-dolgozó már 20 esztendeje! Íme: egy „MOM-dinasztia”!) VÁROK, s gondolkodom. Mit tudhat már ez a fiú a régi rendszerről, a háborúról? Szerencséjére már csak annyit, amit megtanult. Ezt persze megkérdezhetem tőle, ha megérkezik, hogy mennyit tanult meg a múltról, aminek épp a kimúlás pillanatában érkezett. El is határozom, hogy majd megkérdezem, de azt is eldöntöm mindjárt, hogy nekem végeredményben nem is ez a fontos. Beszélgetésünk — gondolom — azért lesz érdekes, mert megláthatom, hogy miképpen gondolkodik, hogyan vélekedik a sorsáról, a környező világról egy fiatalember, aki éppen — pontban — egyidős a felszabadult társadalommal. Fogalmazhatok úgy is: meglátom, hogy mennyire elégedett ő a vele egyidős renddel, no és hogy mennyire lehet elégedett a rend ővele... AZTÁN MEGÉRKEZIK Bak István. Mondom, hogy miért keresem. Nem csodálkozik, csupán annyit jegyez meg, hogy az igaz: 1945 áprilisában született, de nem 4- én, hanem 20 nappal később. Megnyugtatom, hogy ebben az esetben jelentéktelen különbség, ő így is a felszabadulás pillanatának a gyermeke, annak is fog számítani élete végéig. Ismerkedünk aztán, mondja az életrajzát! Budapesti illetőségűnek vallja magát, noha Hevesen született „azon az első áprilison”. Apja akkor még katona volt, legalább is nem érkezett haza a háborúból első fia születésére. Bak István később Rákospalotán, Angyalföldön nevelkedett. Mit is mondjon tovább? Tűnődik, gondolkodik. Majd arról beszél, hogy 1959-ben jött a MOM-ba, tehát mindjárt az általános iskola elvégzése után. Műszerész ipari tanuló lett, s vörös oklevéllel végzett, abban az évben egyedül a végzős tanulók közül... És máris ott tartunk, hogy két évig katona volt, utána visszajött a gyárba .... 1966-ban megnősült! Néz rám, ennyi az élete. Ja, persze, alapszervezeti KISZ-titkár is 1969 óta, s majdnem elfelejtette mondani, hogy amikor 25 éves volt, a KISZ elküldte Moszkvába egy hétre... Igen ... pontosan azért, mert akkor volt a felszabadulás 25. évfordulója... Elhallgat, s ekkor azt javaslom, hogy kissé kerüljünk visszább, előhozakodom a kérdésemmel, hogy mit tud azokról az időkről, amikor született. Persze, meg is bánom mindjárt a kérdést, mert érzem, hogy milyen furcsa volna, ha most elkezdené mondani a történelemkönyvet Szólok is, hogy természetesen a világért se gondolja, hogy vizsgáztatni akarom. De hát akkor mit is akarok tulajdonképpen? Már kezdek zavarba jönni a saját kérdésemtől, amire idestova nem is lehet válaszolni, de Bak István a segítségemre jön. — PERSZE azért van valami személyes élményem a háborúról. Amikor gyerek voltam, Rákospalotán játszottunk régi szétbombázott légópincében, később Angyalföldön a háborús időkből való katonai sisakot halásztunk ki a Rákospatakból. Aztán láttam, amikor anyám apró üvegdarabokat szedett ki apám nyakából, amik még a háború idején kerültek oda, amikor apám valami légitámadásnál megsebesült. Igen, még évek múlva is hordta a bőre alatt a kis üvegszilánkokat... — Hát, igen — mondom —, ezek mind a légópince, a sisak, a légitámadással járó üvegszilánkok, mind azzal a pillanattal múltak el, amikor... Szóval, tudja... ! Azokban a napokban múltak el, amikor maga született ... Kérdezze meg az idősebb szakikat: mind azt mondják, hogy szerencsés ember... MOSOLYOG, hogy valóban szerencsés embernek tartja magát, ha nem is abban az értelemben, ahogyan általában ma értelmezik a szerencsét. Most már arról beszélgetünk, hogy amikor elvégezte a nyolc általános iskolát, azért nem tanult tovább, mert a gépipari technikumba pályázott, de oda nem sikerült bejutnia. Az apja tanácsára választotta akkor a műszerész szakmát („szép szakma, jó szakma” — mondta az édesapja), nem is bánta meg a választását. Jelenleg gimnáziumba jár, a második osztályt végzi. Itt is jeles. Ha végez, talán egyetemre megy, ezt még nem tudja biztosan. Azt vallja, hogy az életben általában a lehetőségekben nincs határ, legalább is a fiatalok előtt nincs... Ez a kinyilatkozás természetesen bekerül a jegyzetfüzetembe, s örömmel jegyzem le, mert valójában titkon valami ilyesmit vártam én attól a fiatalembertől, aki a felszabadulással egy időben született. Azt nem veszem tőle rossz néven, hogy az üzemi életben nem látja ennyire határtalannak a lehetőségeket. Amikor arról beszél, hogy a munkahelyén felmérte a távlatokat, s csak abban lát további perspektívát, ha tanul! — csak helyeselni tudok neki. — NÉHÁNY ÉV múlva lehetek egy jó szaki, eljuthatok odáig, hogy mgkapom a legmagasabb órabért, amit csak lehet és nincs tovább! Tehát tanulni kell! — magyarázza s ezekből a szavakból két dologra érdemes odafigyelni. Az egyik az, hogy nem a munkahelyben, vagy a szakmájában keresi a hibát, ha egyszer úgy látja, hogy tetőznek a lehetőségek. Tehát józanul mérlegel. A másik dolog pedig, hogy többre vágyik, akarat dolgozik benne, hogy tovább lépjen, amíg csak lehet. Ez a vonás jól illik ehhez a korhoz, amelynek hajnalán született. Apja hétgyerekes kovácsmester fia. Arról szó sem lehetett, hogy tanuljon. Ezt Bak István is tudja, s tudta már gyermekkorában is, hiszen hallotta otthon, hogy mennyivel más idők jöttek, mint a múlt volt. Korán megértette, hogy neki már többet lehet, mint amit az apjának lehetett. És ami a legfontosabb, hogy élni akar a lehetőségeivel. Mekérdezem tőle, hogy mit gondol, miért választották meg az ősszel újra KISZ- titkárnak. Elgondolkozott és azt mondta, hogy bizonyára azért, mert őbenne van bizonyos aktivitás. Szeretne valami frissebb, lendületesebb KISZ-életet az alapszervezetükben. Felháborodva mondja, hogy némelyik fiatalt olykor még arra is nehéz rávenni, hogy szórakozni menjen a többiekkel. — Legalább a saját sorsuk érdekelné jobban a srácokat! — mondja lendülettel. NÉZEM, hallgatom, s magamban azt mondom, hogy jól van fiú, együtt lépsz a korral, amivel egy évben, egy hónapban születtél — egészen pontosan; 1945 áprilisában ... D. Kiss János Született 45 áprilisában... Hozzászólás a „Fókusz" 1971. december 31-i számában közölt „ Tiszta szívből" című cikkhez A fentebb említett cikk írója, rövid számvetést ad 1971-ről, amely „a lehetőségek esztendejének indult”. Bár a termelés 8,6 százalékos emelkedése sem lebecsülendő eredmény, a tervezett 10 százalékot sajnos nem értük el. „Ebben a kis év végi összefoglalóban — írja — természetesen nem tudjuk, de nem is akarjuk valamennyi okot felsorolni. Számos összetevője van ennek a kérdésnek.” Utal „munkaszervezési hibák”-ra és néhány „szemléleti problémá” -ra, mint a munkatermelékenység kívánt emelkedését gátló okokra. Megállapításai tényeken alapulnak. Igaza van abban is, hogy a munka termelékenysége rendkívül sok tényező függvénye. Valószínűleg még a közgazdászok sem tudnak mindent számontartani, ami közvetve vagy közvetlenül, de befolyásolhatja az eredményeket. A cikk kiegészítéséül csupán egyetlen egy összetevőre, egy „szemléleti problémá”-ra szeretnék utalni. Kellő mértékben kihasználjuk-e a szakképesítést? Bátran és kertelés nélkül tegyük fel magunknak a kérdést: a szakképesített munkaerőt valóban olyan területen alkalmazzuk-e, ahol tudását legjobban kamatoztathatja? Nem felejtjük-e el, hogy szakmunkás bizonyítványáért, okleveléért keményen megdolgozott, hogy ez mennyi áldozatába került családjának, mennyi költségébe az államnak? Gondolunk-e arra, hogy a munkáltató ráfizet, ha a szakképesítéssel rendelkező dolgozó a fizetését a papíron szereplő magasabb beosztás szerint kapja ugyan, valójában pedig — még ha munkaidejének egy részében is — olyan munkát végez, amire képesítés nélküli, kisebb fizetésű személy is alkalmas lenne? Eszünkbe jut-e, hogy ez kiváltképpen a pályakezdő fiataloknál sorsdöntő lehet? Nemrég láttam egy elgondolkoztató országos statisztikát: mérnökeink, főleg vidéki üzemmérnökeink nem kis része munkaidejének jelentős hányadát olyan teendőkkel tölti, amelyeket el tudna végezni a technikus, a művezető vagy éppen az adminisztrátor is. Ugyanakkor kesergünk, hogy kevés a mérnök. Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy nem egyes munkák lebecsüléséről van szó, hanem az egészségesebb, ésszerűbb munkamegosztásról. Tudjuk, hogy bizonyos munkakörökhöz szinte lámpással kell keresni a szakképesítés nélküli munkaerőt. Előfordul, hogy ilyenkor szakképesített dolgozót kell bevetni. Egy pillanatra se felejtsük el azonban, hogy ez kényszerhelyzet, nem válhat gyakorlattá és főleg nem csontosodhat szemléletté. Ha termelékenyen akarunk dolgozni, meg kell találni a módot a szakképesített munkaerőnek minden olyan tevékenységtől való mentesítésére, amit más is el tud látni vagy más munkaszervezéssel, esetleg automatizálással meg lehet oldani. Mindezeket összegezve — álljon mindenki ott, ahol a legjobban tudja hasznosítani magát; — ne legyünk restek vizsgálat alá venni eddigi gyakorlatunkat és legyen erőnk megváltoztatni korszerűtlen szemléleteinket; az „így szoktam meg, így kényelmes, nem tudom másképp” elmélet minden haladás kerékkötője; — és főleg ne féljünk a fiataloktól ! Kizártnak tartom, hogy bármelyik fiatal szakmunkás vagy értelmiségi azonnal vezető beosztásba akarna kerülni. (Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy egyikmásik alkalmas ilyenre is!) A tanult szakmájában akar dolgozni, ennyi az egész és ehhez joga van. Ne fullasszuk beléje az ambíciót olyan okoskodással, hogy „az én időmben bezzeg”. A szakképesítés maximális kihasználása semmiképp sem az ember kihasználását, erejének kizsákmányolását jelenti. Ellenkezőleg! Az embernek és szakmájának, tudásának megbecsülését. Tiszta szívből. Kalászi Istvánná