Fotó, 1956 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1956-01-01 / 1. szám
★ egyéniséget, a jellemet keressük, úgy a tájképben is képletesen szólva, a mezőnek „élnie“, a víznek „folynia“, a felhőknek „gomolyognia“ kell. Ne elégedjünk meg az akadémikus szabályok merev alkalmazásával, hanem tájképünk a természetnek olyan önálló mozaikja legyen, amely leszűkítve is az egészet érzékelteti a nézővel. Feltűnő a kiállításnak az a két kollekciója, amelyben a szerzők szimbolikus eszközökkel éltek. A két elgondolás különböző eredményhez vezetett. A „Nem akarunk háborút“ sorozat, a pusztulás és a szenvedés, az élet és az öröm szembeállítása. A szerző az érzelmeknek igen széles skáláját üti le novellisztikusan. A képek azonban mégsem érik el céljukat, nem nemesednek művészileg olyanná, hogy felkorbácsolják az érzelmeket és állásfoglalásra késztessenek. A kollekció a jó mondanivaló ellenére tartalmában, technikájában, formájában széteső. Egy másik sorozat, „Egy év története“, — ámbár a szerző itt is az irodalomtól kér segítséget, — közérthető fogalmazásával és fotografikus megoldásával elüt az előbbitől. Erről még a kritikában szó lesz. Színeskép-kiállítás egészíti ki a MADOME tárlatát. A színes fotót — jelenlegi színvonalán — nem tudom az Ígéret földjének tekinteni, nem látom azokat a szépségeket, amelyek a fekete-fehér fényképezésben már a kezdeti állapotban is megvoltak és biztosították a fényképezőművészet felfelé ívelő útját. A színek birodalma kétségtelenül csábító s ennek a legkiforrottabb fényképész sem tud ellenállni. Egyelőre azonban csak a technikát csodáljuk. Nem tehetek róla, de nem tudok port hinteni saját szemembe és meggyőződés nélkül dicsérni a vad színeket. Ne haragudjanak színesező barátaim, de igazuk van azoknak az egyszerű embereknek, akik a vendégkönyvbe bejegyzett szavaikkal mutatnak rá a fekete-fehér fényképek fölényére a színes fotóval szemben. A színes fényképezés térhódítása akkor következik majd be, ha tökéletesedik a nyersanyag és ennek folyományaként a színorgia rovására érvényesül a fényképezés formanyelvi szépsége. ★ A MADOME helyiségei ünnepi köntösbe öltöztek, hogy méltó keretet adjanak 109 szerző 267 képének. Ez már szelektált anyag. A kiállítás általában jó benyomást kelt. Ha azonban a néző közelebbről is szemügyre veszi a képeket és elemzi azokat, észreveszi, hogy a selejtező zsűri gavallériából helyenként elnézte a gyengeségeket. Meglepő a témakörök leegyszerűsödése, ami nincs ugyan kárára a kiállításnak, de a tartózkodás a komplikáltabb feladatoktól az egyszer már „bevált“ témák a végletekig való kiaknázása — megoldásbeli változatosság nélkül — nehéz feladat elé állította a díjazó zsűrit. Az a munka, amelyet a MADOME a kiállítás megszervezése és technikai lebonyolítása körül tagjainak áldozatkészségével, saját erejére támaszkodva végzett, minden elismerést megérdemel. A kiállítás két legjobb kollekciója Lukács Jánosé és ifj. dr. Tildy Zoltáné. Hogy elsősorban mégis Lukács J. képeivel foglalkozom, ezt azért teszem, mert személyében új tehetséget üdvözölhetünk. Képei kivétel nélkül tájfelvételek s bár nem a változó tájat mutatják, a képek forró hazaszeretetet, művészi rajongást tükröznek. Mindkét balatoni képe, akár a viharosan tajtékozó vizet nézem, akár a szelíd, utolsó napsugarat, mindkettő drámai erejű, felfokozott, költői vallomás. A „Műemlék a ködben“ c. képe a „Foto“ címlapján is megjelent. Az őszi, reggel bársonyos hangulata ömlik el, a reggeli nap ködpárán áttörő sugarai csillognak a Hősök tere lenyűgöző dimenziójában. Ezeknek a mesteri biztonsággal előadott, költői finomságú, lehalkított hangú képek láttán, felvetődik a kérdés, hogy a szerző miért nem veti latba tudását az élet ezernyi mozgalmasabb megnyilvánulásának ábrázolásában is ? Ifj. dr. Tildy Zoltán elevenséggel tele kollekciójából magasan kiemelkedik, — mint a kiállítás egyik legszebb képe — „Tavasz“ c. kislány portréja. A kifejezés gyermekies bája, a gyermekarc hamva és az arcba hulló selymes hajszálak keresetlen meglátást biztosítanak és a fotográfiai tónusértékek olyan tökéletes harmóniáját nyújtják a nézőnek, amilyennel ritkán találkozunk. A kép technikai kivitele, a világítás egyszerű és mégis hatásos módja például szolgálhat azoknak, akik a csúcsfénylámpa színpadias hatását és a retusőri beavatkozást a portréfényképezés elengedhetetlen feltételének tartják. A kép elképzelésben finom, kivitelben dicséretes önmérsékletre valló egyszerűségét mégegyszer kiemelem. Állatképei közül a robusztus oroszlánpár tetszett legjobban, viszont hattyús képe helyett — amely foltjaival és a víz kaotikusan csillogó felületével nyugtalan — szívesebben láttuk volna szárnyasaink életéből ellesett és megörökített kiváló képeit. Réti Pál képsorozatáról már bevezetőmben megemlékeztem. „Egy év története“ címen négy képben mutatja be egy házaspár életének jelentős mozzanatait. Bátor kezdeményezés, de úgy érzem, hogy a szerző egy irodalmi műfaj , az elbeszélés útvesztőjébe tévedt. Az író, versben, prózában a maga nyelvén el tudja ezt mondani. A fényképezésben a pillanatokra szabdalt idő miatt nem tudjuk a folyamatosságot, a kapcsolódó cselekményt jól érzékeltetni. A szerző a becsülendő elgondolás mellett nem tudott megbirkózni a technikai nehézségekkel. Sokkal jobb lett volna a szereplőket a levegőtlen műtermi miliő helyett a lakás környezetébe beépíteni. Ezzel egyszersmind elkerülhető lett volna az árnyékok majd mindenütt jelentkező, zavaró hatása. Egymagában is helyt áll a sorozat „Kétféle terv“ c. kompozíciója, amely még magasabb díjazást is megérdemelt volna. Czeizing Lajos az eddig tőle látottak, de a kiállításon bemutatott képei alapján is a beérkezettek közé sorolható. Éppen ezért joggal elvárható, hogy képei megválasztásában igényesebb legyen. Azok közé tartozik ő is, aki tájképeivel tűnik ki, „Téli táj“ c. képe a mi falunkat, a mi téli ködbe vesző hegyeinket ábrázolja. A szűk lehetőségek ellenére, amelyek e téren — különösen a világítást illetően — adódnak, hangulatosat, szépet alkotott. Nem sokkal marad el ettől esztergomi képe sem finom tónusaival. A „Chopin-Melodia“ c. képe beállított és az ünnepi öltözék ellenére is köznapi. A zongoránál ülő leány egykedvű arckifejezése egyáltalában nem kelti a zenei feloldódás hangulatát. Hibát követett el a zsűri, amikor az egyik díj odaítélésével példának állította ezt a képet a fényképezők elé, ahelyett, hogy sokkal értékesebb havas képét tüntette volna ki. Városképét a soproniak jobban megoldották. ★ Foglalkoznom kell Gink Károlynak, a vitán fölül tehetséges fényképezőnek képeivel. Csak sajnálatos balesetével magyarázható, hogy kompozícióiban végletekig ellentétes négy képet állított ki. Képei közül a „kacérkodás“ magasodik ki a kifejezés, és a forma remek összhangjával. Egri József ábrázolásával nem értek egyet, mert az emberben a különöset, az extravagánsat emeli ki és a belső harmónia helyett a ziláltságot állítja képe gondolati középpontjába. A levágott malacfej szimpla magazinfotó és nem való művészi kiállításra. Berekméri Zoltán, úgy látszik, kiadta erejét az Ernszt múzeumbeli kiállításon. Ott látott balatoni képe a vízfelülte játékossága és az előtérben lévő, vízbe kanyarodó móló szebb vonalvezetése révén egységesebb volt az itteni hasonló képénél.