Fotó, 1956 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1956-01-01 / 1. szám

★ egyéniséget, a jellemet keressük, úgy a tájképben is képletesen szólva, a mezőnek „élnie“, a víznek „folynia“, a felhőknek „gomolyognia“ kell. Ne elégedjünk meg az akadémikus szabá­lyok merev alkalmazásával, hanem tájképünk a természetnek olyan önálló mozaikja legyen, amely leszűkítve is az egészet érzékelteti a nézővel. Feltűnő a kiállításnak az a két kollekciója, amelyben a szerzők szimbolikus eszközökkel éltek. A két elgondolás kü­lönböző eredményhez vezetett. A „Nem akarunk háborút“ sorozat, a pusztulás és a szenvedés, az élet és az öröm szembe­állítása. A szerző az érzelmeknek igen széles skáláját üti le­­ novellisztikusan. A képek azonban mégsem érik el céljukat, nem nemesednek művészileg olyanná, hogy felkorbácsolják az érzelmeket és állásfoglalásra késztessenek. A kollekció a jó mondanivaló ellenére tartalmában, technikájában, formájá­ban széteső. Egy másik sorozat, „Egy év története“, — ámbár a szerző itt is az irodalomtól kér segítséget, — közérthető fogalmazásával és fotografikus megoldásával elüt az előbbitől. Erről még a kritikában szó lesz. Színeskép-kiállítás egészíti ki a MADOME tárlatát. A színes fotót — jelenlegi színvonalán — nem tudom az Ígéret földjének tekinteni, nem látom azokat a szépségeket, amelyek a fekete-fehér fényképezésben már a kezdeti állapotban is megvoltak és biztosították a fényképezőművészet felfelé ívelő útját. A színek birodalma kétségtelenül csábító s ennek a leg­­kiforrottabb fényképész sem tud ellenállni. Egyelőre azonban csak a technikát csodáljuk. Nem tehetek róla, de nem tudok port hinteni saját szemembe és meggyőződés nélkül dicsérni a vad színeket. Ne haragudjanak színesező barátaim, de igazuk van azoknak az egyszerű embereknek, akik a vendégkönyvbe bejegyzett szavaikkal mutatnak rá a fekete-fehér fényképek fölényére a színes fotóval szemben. A színes fényképezés tér­hódítása akkor következik majd be, ha tökéletesedik a nyers­anyag és ennek folyományaként a színorgia rovására érvényesül a fényképezés formanyelvi szépsége. ★ A MADOME helyiségei ünnepi köntösbe öltöztek, hogy méltó keretet adjanak 109 szerző 267 képének. Ez már szelektált anyag. A kiállítás általában jó benyomást kelt. Ha azonban a néző közelebbről is szemügyre veszi a képeket és elemzi azokat, észreveszi, hogy a selejtező zsűri gavallériából helyenként el­nézte a gyengeségeket. Meglepő a témakörök leegyszerűsödése, ami nincs ugyan kárára a kiállításnak, de a tartózkodás a kompli­káltabb feladatoktól az egyszer már „bevált“ témák a végletekig való kiaknázása — megoldásbeli változatosság nélkül — nehéz feladat elé állította a díjazó zsűrit. Az a munka, amelyet a MADOME a kiállítás megszervezése és technikai lebonyolí­tása körül tagjainak áldozatkészségével, saját erejére támasz­kodva végzett, minden elismerést megérdemel. A kiállítás két legjobb kollekciója Lukács Jánosé és ifj. dr. Tildy Zoltáné. Hogy elsősorban mégis Lukács J. képeivel foglalkozom, ezt azért teszem, mert személyében új tehetséget üdvözölhetünk. Képei kivétel nélkül tájfelvételek s bár nem a változó tájat mutatják, a képek forró hazaszeretetet, művészi rajongást tükröznek. Mindkét balatoni képe, akár a viharosan tajtékozó vizet nézem, akár a szelíd, utolsó napsugarat, mind­kettő drámai erejű, felfokozott, költői vallomás. A „Műemlék a ködben“ c. képe a „Foto“ címlapján is megjelent. Az őszi, reggel bársonyos hangulata ömlik el, a reggeli nap ködpárán áttörő sugarai csillognak a Hősök tere lenyűgöző dimenziójában. Ezeknek a mesteri biztonsággal előadott, költői finomságú, lehalkított hangú képek láttán, felvetődik a kérdés, hogy a szerző miért nem veti latba tudását az élet ezernyi mozgalma­sabb megnyilvánulásának ábrázolásában is ? Ifj. dr. Tildy Zoltán elevenséggel tele kollekciójából magasan kiemelkedik, — mint a kiállítás egyik legszebb képe — „Tavasz“ c. kislány portréja. A kifejezés gyermekies bája, a gyermekarc hamva és az arcba hulló selymes hajszálak kere­setlen meglátást biztosítanak és a fotográfiai tónusértékek olyan tökéletes harmóniáját nyújtják a nézőnek, amilyennel ritkán találkozunk. A kép technikai kivitele, a világítás egyszerű és mégis hatásos módja például szolgálhat azoknak, akik a csúcs­­fénylámpa színpadias hatását és a retusőri beavatkozást a portré­fényképezés elengedhetetlen feltételének tartják. A kép elkép­zelésben finom, kivitelben dicséretes önmérsékletre valló egy­szerűségét mégegyszer kiemelem. Állatképei közül a robusztus oroszlánpár tetszett legjobban, viszont hattyús képe helyett — amely foltjaival és a víz kaotikusan csillogó felületével nyugtalan — szívesebben láttuk volna szárnyasaink életéből ellesett és megörökített kiváló képeit. Réti Pál képsorozatáról már bevezetőmben megemlékez­tem. „Egy év története“ címen négy képben mutatja be egy házaspár életének jelentős mozzanatait. Bátor kezdeményezés, de úgy érzem, hogy a szerző egy irodalmi műfaj , az elbeszélés útvesztőjébe tévedt. Az író, versben, prózában a maga nyelvén el tudja ezt mondani. A fényképezésben a pillanatokra szabdalt idő miatt nem tudjuk a folyamatosságot, a kapcsolódó cselek­ményt jól érzékeltetni. A szerző a becsülendő elgondolás mel­lett nem tudott megbirkózni a technikai nehézségekkel. Sokkal jobb lett volna a szereplőket a levegőtlen műtermi miliő helyett a lakás környezetébe beépíteni. Ezzel egyszersmind elkerülhető lett volna az árnyékok majd mindenütt jelentkező, zavaró hatása. Egymagában is helyt áll a sorozat „Kétféle terv“ c. kompozíciója, amely még magasabb díjazást is megérdemelt volna. Czeizing Lajos az eddig tőle látottak, de a kiállításon bemutatott képei alapján is a beérkezettek közé sorolható. Éppen ezért joggal elvárható, hogy képei megválasztásában igényesebb legyen. Azok közé tartozik ő is, aki tájképeivel tűnik ki, „Téli táj“ c. képe a mi falunkat, a mi téli ködbe vesző hegyeinket ábrázolja. A szűk lehetőségek ellenére, amelyek e téren — különösen a világítást illetően — adódnak, hangulatosat, szépet alkotott. Nem sokkal marad el ettől esztergomi képe sem finom tónusaival. A „Chopin-Melodia“ c. képe beállított és az ünnepi öltözék ellenére is köznapi. A zongoránál ülő leány egykedvű arckifejezése egyáltalában nem kelti a zenei feloldódás hangulatát. Hibát követett el a zsűri, amikor az egyik díj odaítélésével példának állította ezt a képet a fényképezők elé, ahelyett, hogy sokkal értékesebb havas képét tüntette volna ki. Városképét a soproniak jobban meg­oldották. ★ Foglalkoznom kell Gink Károlynak, a vitán fölül tehetsé­ges fényképezőnek képeivel. Csak sajnálatos balesetével ma­gyarázható, hogy kompozícióiban végletekig ellentétes négy képet állított ki. Képei közül a „kacérkodás“ magasodik ki a kifejezés, és a forma remek összhangjával. Egri József ábrázo­lásával nem értek egyet, mert az emberben a különöset, az extravagánsat emeli ki és a belső harmónia helyett a ziláltságot állítja képe gondolati középpontjába. A levágott malacfej szimpla magazinfotó és nem való művészi kiállításra. Berekméri Zoltán, úgy látszik, kiadta erejét az Ernszt múzeumbeli kiállításon. Ott látott balatoni képe a vízfelülte játékossága és az előtérben lévő, vízbe kanyarodó móló szebb vonalvezetése révén egységesebb volt az itteni hasonló képénél.

Next