Fotó, 1982 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
Hogy is van ez! Hiszen ezeken a retusált, olykor beállított, olykor elkapott, sokszor hivatalos körülmények között készült, sokszor csak baráti együttlét jeleképpen létrejött fotográfiák többet, igazabbat, őszintébbet mondanak nemcsak a modellről, nemcsak a fotóművészet hivatásáról, hanem magáról Balláról, a művészről is, mint az eleve művészi célzattal felvett képek. Tisztelem Balla monomániáját, amely a Pilinszkyféle költészethez és a Schaár-féle szobrászathoz fűzi. Még inkább imponál, ahogy megkísérli a lehetetlent, és ciklusokat szentel e két kivételes életpálya vizuálisan megragadható mozzanatainak. Némelyik mű már-már kongeniális lett az ábrázolt esemény hangulatával. Gondoljunk csak a Tér és kapcsolat című kötetben szereplő fotográfiákra, amelyek éppen a fotómédium eszperantójával teremtettek viszonyt vers és képzőművészet között. Mégis, nem tudom magamban elnyomni a kétséget: a fotós ebben a szituációban vagy csak parvenü széplélek lehet, aki mindenáron szeretne felnőni a halhatatlanok társaságához — néha sikerrel —, vagy csak eredménytelenül akar ráduplázni egy másik művészet másik élményére. Goethe mondása pedig fénykép-relációban is megállja a helyét: „Senki se higgye, hogy a legszebben lerajzolt agár versenyre kelhet egy igazi agárral.” Minél kevésbé kerül Balla a modell személyiségének varázslata alá, annál művészibb — igaz, öntudatlanul művészibb — lesz maga a fotográfia. Szeretni viszont valamennyi modelljét szereti. Ez stílusának alapfeltétele. Láttam én már olyan fotókat művészekről, amelyek felértek egy harmadfokú becsületsértéssel, vagy legalábbis egy szerkesztői csillaggal megjelölt fulmináns kritikával. Pedig a modell nem csinált mást, mint saját kedvelt tárgyaival vette körül magát és saját sztereotippá lett arckifejezését öltötte fel. Nos, esetünkben épp a fordítottja történt. Balla sem feltétlenül azonosul hőseivel. Olykor ironikusan eltávolodik a megjelenített figurától, Berczeller Rezső, a fa- és fémkonstrukciók alkotója, fura ezermesteri megszállottsággal várja az expozíció pillanatát. Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, az akadémikus neobarokk legjelentősebb magyar mestere, úgy elrejtőzik szobrai mögé, hogy sem arcából, sem jelleméből nem mutat sokat a betolakodónak. Törőcsik Mari és Maár Gyula olyan szenvedelmes és mesterkélt pózba merevedik a szabad természet ölén, mintha egy soha le nem forgatott film beállítását próbálnák. Értelmező jelzőjük a háttérben elhanyagoltan tevékenykedő gyerek, figyelmeztet csupán: a mindennapok kiragadott pillanatáról van itt szó, amelyben a banalitás is színészi csillogást kap. És mégis: e kritikus képmásokból, ha a híres ember nem is, de az ember mindig győztesen kerül ki. A különcség, a rejtőzés, a pózba merevedés mögött felsejlik egy másik arc, talán annak a gyereknek a vonásai, aki védekezésképpen kieszelte a szerep külsődleges kellékeit. Az emberi gyereké, aki több és gazdagabb annál, mint amivé a társadalmi munkamegosztás tette. Balla plebejus-tartású fotóin inkább érződik a humanista magatartás, mint a szofisztikáit, esztétizáló, technikailag az ínyencségig kifinomított művein. A lét kétértelmű lüktetését jobban kiolvasom Örkény István voltaire-i mosolyából és kutyája hegyező füléből, mint a mezítelen férfikarokkal manipulált tojásból. A küzdelem gyötrelmes szépségét inkább vélem felfedezni a művelődéspolitikust ábrázoló kép gondterhelt vonásaiban, mint az allegorikus félakt-felvétel pattanásig feszített és bravúrosan megkomponált ereiben. Mintha Balla élményanyaga távolról sem kívánna annyi technikai leleményt, mint az, amit művészinek vallott művein alkalmaz. És fordítva, mintha csúcsprodukciói mögül hiányozna az igazi emberi megrendülés. Ez utóbbi egyelőre még mindig a híres emberpantheon sajátja. így esett, hogy Balla abban a műfajban lett inkább művész, filozófus és az autonómia megszállottja, amelyet a mesterség szintjén űzött, és űz. És abban a műfajban csillogtatja kizárólag a technikáját, amely sokkal többre hivatott ennél. P. Szűcs Julianna AZ ÉLETÉRT