Fotó, 1985 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1985-04-01 / 4. szám

Berekméri Zoltán kiállítása A 61 éves Berekméri első gyűjteményes be­mutatkozása az Ernst Múzeumban fotótörté­neti esemény. 44 alkotó év produktumának a megítélésére — a­ gyorsan változó fotografikus ízlés korában — már-már a művészettörténet az illetékes. Meglepő ez a kiállítás, mert a fo­tográfus szemlélete e közel fél évszázadnyi idő alatt alig változott. Egymás mellett látunk olyan felvételeket, amelyek születése között 30—40 évnyi különbség van, s csak behatóbb tanul­mányozással különböztethető meg a régebbi az újabbtól. Berekméri Zoltán életműve statikus. Ez az­zal magyarázható, hogy mindmáig ragaszkodik a pályakezdése idején uralkodó fotografikus törvényszerűségekhez, esztétikai értékekhez. Egyik legsajátosabb jellegzetessége a zárt, kiegyensúlyozott kompozíció. E képalakítást a rokon felfogású társaihoz hasonlóan — kép­zőművészeten iskolázódott látásmódjának kö­szönheti. Ez persze nem jelenti azt, hogy Be­rekméri festői hatásokra törekedne. Munkás­ságának egyik értéke éppen az, hogy a képző­­művészeti komponálásmódot alkalmazni tudta a fotózás sajátos téma- és látványvilágában. Berekméri pályakezdése idején alapvető kívánalom volt a közelről, minél közelebbről fényképezés. Ez az esztétikai jelszó a Neue Sachlichkeit bőven kamatozó újdonsága volt. Akkoriban a modernség egyik kritériumának tekintették e látásmód elfogadását. A kis motívumok fényképezése nem ,, kis­­művészetet” szült, hanem a fotografálás alap­vető sajátosságait juttatta érvényre. Ez a fény és árnyék igen tudatos alkalmazását, a vilá­gítási effektusokban rejlő lehetőségek maxi­mális kiaknázását jelentette. Ezzel a szándék­kal két további fontos eredményt értek el: a jól megvilágított anyagok a fény hatására egy addig szinte nem észlelt struktúrát varázsoltak a néző elé, és ily módon a fotó naturalisztikus brutalitása mikroformákká nemesült. A másik eredmény az intim egyszerűség: a kép minden eleme bensőséges hangulatra tett szert; a fény segítségével átszellemített motívumok szinte kínálják, hogy vegyük észre a ,,dolgok köny­­nyeit”. Ezek az általánosított vonások olvasha­tók ki Berekméri fotóiból. Az ő intim világa azonban szuverenitása ellenére kötődik a pályakezdése idején formálódó magyar fotog­ráfiához. Tárgyias fotográfia ez, mely érzelmi­hangulati töltésre való igénye ellenére sem hagyja el a valóság talaját, nem törekszik sem a transzcendencia misztikumára, sem a szürrea­lizmus látomásaira. Berekméri képein minden motívum annak akar látszani, ami. A búbos­kemence megőrzi eredeti formáit és hangsú­lyozza rendeltetését, a homályos üveg sajáto­san áttetsző és markánsan elválik a mögötte levő fehér faltól. Ugyanezt mondhatjuk téli tájainak megformálásáról, az utolérhetetlenül finom havas tónusokról, vagy a rávetődő fény segítségével az erdő félhomályából elővillanó hólepte fenyőgallyakról. Minden műve imponáló mesterségbeli tu­dásról és gondosságról árulkodik, s Berekméri pepecselni is kész. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy a műgonddal párosult mesterségbeli pre­cizitás kizárólag békés csendéleteket és elí­­ziumi hangulatokat tükröző tájképeket ered­ményez. Berekméri nyugalma mögött szen­vedélyek rejteznek, melyek egy-egy munkájá­ban elemi erővel törnek elő. Ilyen az Őszi szél című pompás felvétele, melyet Hevesy Iván is olyan sokra értékelt, hogy ezt a művet válasz­totta a magyar fotótörténetet tárgyaló köny­vének a címlapjára. Berekméri rejtett indulatai nyilvánulnak meg találó emberábrázolásaiban. Ritkán örö­kít meg embert, de ha erre vállalkozik, akkor a mélységek felé nyit kaput. Ilyen egy öreg­asszonyt ábrázoló sorozata, mely bátran oda­állítható a magyar szociofotó legjobb művelői­nek alkotásai mellé azzal a megjegyzéssel, hogy mesterségbeli pontosságával talán minde­gyiküket felülmúlja. E kiállítás fontos eseménye volt a magyar fo­tográfiának nemcsak azért, mert végre jobban megismertük Berekméri munkásságát, hanem mert bemutatójának megrendezése igazságot szolgáltatott neki. Életműve a ma fényképé­szeti gyakorlatából visszanézve is értékesnek ítélhető. De Berekméri él és alkot, ne nehe­zítsük meg további útját azzal, hogy beskatu­lyázzuk, vagy szinte valószínűtlen magassá­gokba emeljük kétségtelen értékeit. Végvári Lajos

Next