Fotó, 1985 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1985-04-01 / 4. szám
Berekméri Zoltán kiállítása A 61 éves Berekméri első gyűjteményes bemutatkozása az Ernst Múzeumban fotótörténeti esemény. 44 alkotó év produktumának a megítélésére — a gyorsan változó fotografikus ízlés korában — már-már a művészettörténet az illetékes. Meglepő ez a kiállítás, mert a fotográfus szemlélete e közel fél évszázadnyi idő alatt alig változott. Egymás mellett látunk olyan felvételeket, amelyek születése között 30—40 évnyi különbség van, s csak behatóbb tanulmányozással különböztethető meg a régebbi az újabbtól. Berekméri Zoltán életműve statikus. Ez azzal magyarázható, hogy mindmáig ragaszkodik a pályakezdése idején uralkodó fotografikus törvényszerűségekhez, esztétikai értékekhez. Egyik legsajátosabb jellegzetessége a zárt, kiegyensúlyozott kompozíció. E képalakítást a rokon felfogású társaihoz hasonlóan — képzőművészeten iskolázódott látásmódjának köszönheti. Ez persze nem jelenti azt, hogy Berekméri festői hatásokra törekedne. Munkásságának egyik értéke éppen az, hogy a képzőművészeti komponálásmódot alkalmazni tudta a fotózás sajátos téma- és látványvilágában. Berekméri pályakezdése idején alapvető kívánalom volt a közelről, minél közelebbről fényképezés. Ez az esztétikai jelszó a Neue Sachlichkeit bőven kamatozó újdonsága volt. Akkoriban a modernség egyik kritériumának tekintették e látásmód elfogadását. A kis motívumok fényképezése nem ,, kisművészetet” szült, hanem a fotografálás alapvető sajátosságait juttatta érvényre. Ez a fény és árnyék igen tudatos alkalmazását, a világítási effektusokban rejlő lehetőségek maximális kiaknázását jelentette. Ezzel a szándékkal két további fontos eredményt értek el: a jól megvilágított anyagok a fény hatására egy addig szinte nem észlelt struktúrát varázsoltak a néző elé, és ily módon a fotó naturalisztikus brutalitása mikroformákká nemesült. A másik eredmény az intim egyszerűség: a kép minden eleme bensőséges hangulatra tett szert; a fény segítségével átszellemített motívumok szinte kínálják, hogy vegyük észre a ,,dolgok könynyeit”. Ezek az általánosított vonások olvashatók ki Berekméri fotóiból. Az ő intim világa azonban szuverenitása ellenére kötődik a pályakezdése idején formálódó magyar fotográfiához. Tárgyias fotográfia ez, mely érzelmihangulati töltésre való igénye ellenére sem hagyja el a valóság talaját, nem törekszik sem a transzcendencia misztikumára, sem a szürrealizmus látomásaira. Berekméri képein minden motívum annak akar látszani, ami. A búboskemence megőrzi eredeti formáit és hangsúlyozza rendeltetését, a homályos üveg sajátosan áttetsző és markánsan elválik a mögötte levő fehér faltól. Ugyanezt mondhatjuk téli tájainak megformálásáról, az utolérhetetlenül finom havas tónusokról, vagy a rávetődő fény segítségével az erdő félhomályából elővillanó hólepte fenyőgallyakról. Minden műve imponáló mesterségbeli tudásról és gondosságról árulkodik, s Berekméri pepecselni is kész. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy a műgonddal párosult mesterségbeli precizitás kizárólag békés csendéleteket és elíziumi hangulatokat tükröző tájképeket eredményez. Berekméri nyugalma mögött szenvedélyek rejteznek, melyek egy-egy munkájában elemi erővel törnek elő. Ilyen az Őszi szél című pompás felvétele, melyet Hevesy Iván is olyan sokra értékelt, hogy ezt a művet választotta a magyar fotótörténetet tárgyaló könyvének a címlapjára. Berekméri rejtett indulatai nyilvánulnak meg találó emberábrázolásaiban. Ritkán örökít meg embert, de ha erre vállalkozik, akkor a mélységek felé nyit kaput. Ilyen egy öregasszonyt ábrázoló sorozata, mely bátran odaállítható a magyar szociofotó legjobb művelőinek alkotásai mellé azzal a megjegyzéssel, hogy mesterségbeli pontosságával talán mindegyiküket felülmúlja. E kiállítás fontos eseménye volt a magyar fotográfiának nemcsak azért, mert végre jobban megismertük Berekméri munkásságát, hanem mert bemutatójának megrendezése igazságot szolgáltatott neki. Életműve a ma fényképészeti gyakorlatából visszanézve is értékesnek ítélhető. De Berekméri él és alkot, ne nehezítsük meg további útját azzal, hogy beskatulyázzuk, vagy szinte valószínűtlen magasságokba emeljük kétségtelen értékeit. Végvári Lajos