Fotó, 1988 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám
KÖNYVEKRŐL Boldogok, akik házadban laknak... (Corvina, 1988.) A bravúros nyitókép — a portréfényképezés tanítanivaló példája — sok mindent megmagyaráz: a mindenkori hatalom félelmét az arcon tükröződő kényelmetlenül sok okosságtól, s az érdekeltek feszengését. Az egyszerre feszült és oldott fiatal férfiarcról sugárzó áhítat és értelem, no és a bőr apró foltjainak, pattanásainak — olykor, vaskos tréfákat sugalló — kontrasztja többet árul el a szerzetesrendek céltudatosan szigorú iskolájáról, valamint az ezt vállalók önkéntes lemondásáról, mint egy unalmas tanulmánykötet. Véletlen, mondhatnánk, mert a fotóművészet amúgy is a véletlen művészete. Akkor sikerült egy kép, ha a fotós éppen ott jár, ahol a postás harapja meg a kutyát, vagy éppen akkor esik bele valaki a másnak ásott verembe, amikor a fotós kattint. De a véletlen is okszerű; ebben a zárt ökológiai és társadalmi rendszerben, amit közönségesen Földnek nevezünk, csupán váratlan lehet valami, nem pedig véletlen. A fotográfus sem véletlenül jelenik meg egy zárda vagy éppen egy kolostor tekintélyt sugárzó falai között. Az album képei megható nyugalmat sugallanak, a közösség — legyen az bármilyen közösség — megtartó, összefogó erejét példázzák, s akik e közösségen kívül maradtak, azok szomorúsággal vegyült irigységgel szemlélhetik azokat, akik nincsenek egyedül. Legfeljebb a pajzán örömök eltiltása feletti káröröm adhat némi enyhet, holott minden közösség lemondást is követel, még a legszebb és legtágasabbnak vallott közösség, a köztársaság is, amely nem csupán államformát jelöl, hanem szó szerint is érthető, csak éppen nem túl gyakran alkalmazott társas együttélésre utaló kifejezés. Szerencsére, amilyen mértékben nő a lemondás aránya, ugyanolyan mértékben nő az adott közösség őrző-védő ereje. Ez a közösség — a szerzetesrend — valóban sok lemondást követel meg tagjaitól, de cserébe hitet nyújt, és a hit létében lehet kételkedni, még gúnyolódni is (egy kéretlenül hosszúra nyúlt politikai korszak ideje alatt ez szinte kötelező volt), igazából mégis csak egyet tehetünk ebben az önpusztító, önsorsrontó, intoleráns és cinikus világban: irigyelhetjük azokat, akiknek a hit erős fegyvere jutott, az a fegyver, amely semmivel sem pótolható. Oly sok könyv kapta meg a megtisztelő jelzőt, hogy „hézagpótló”, evvel a jelzővel ez a könyv is dicsekedhet, csakhogy megérdemelten: a négy hazai szerzetesrend múltjáról, jelenéről, az általuk fenntartott iskolák életéről viszonylag kevesen és keveset tudnak. Az anyagra a legjobb jelző a „gazdag”. Magyarországon számos női és férfi szerzetesrend működött, és sajátos feladatokat láttak el, szociális-karitatív tevékenységben vettek részt, „besegítettek” a hívek lelkipásztori gondozásába, valamint magas szintű oktatásban részesítették a szerencséseket. Még ahhoz is volt erejük és energiájuk, hogy bekapcsolódjanak a hazai és nemzetközi tudományos és kulturális életbe. Az ötvenes években a legtöbb hazai férfi és női szerzetesrendet feloszlatták, mindössze a bencés, a ferences, a piarista rend, illetve a Szegény Iskolanővérek munkáját engedélyezték. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a hazánkban működő szerzetesrendek tudatában voltak és vannak szolgálatuk politikai voltának, amely politika nem „nemzetközi”, nem „párt”, s nem „napi”. A katolikus szerzetesrendek a politika szó eredeti értelmében azt a nagy közösséget kívánják szolgálni, amely túlnő az egyház és az állam határain. Létük alapelve, hogy mind egyházi, mind nemzeti-társadalmi vonatkozásokban a kipróbált, régi, időálló értékekhez szervesen hozzácsatolják az újat. Múltjuk felől érkeznek, ezt nem tudják, nem is akarják feladni. Ugyanakkor nem zárkóznak el a mában korszerű, a holnapot építő feladatok elvégzésétől sem. Régit és újat kívánnak egybeötvözni — ha nem ezt tennék, saját létjogosultságukat kérdőjeleznék meg. Csak csodálkozhatunk azon, hogy ez a könyv csupán most jelent meg. Politikai sandaság, rosszul értelmezett aggodalom váratta idáig. Az eredményt látva még ez sem érdekes. Az album képanyaga és szövege közötti okos arány a fotóalbumok sorában megkülönböztetett figyelmet követel e könyvnek, amelynek fotói a művészi fotográfia és a dokumentum között helyezkednek el. Pont azon a határon, amely ideálisnak mondható. Dénémeth István