Fotóművészet, 1987 (30. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 1. szám
Fotóelméleti írások Kínából II. A REALISTA FOTÓMŰVÉSZET SAJÁTOSSÁGA KANG TA-CSÜAN A fényképezés a tudomány és a technika fejlődését követve jött létre és fejlődött. Amióta a fényképészet mestersége megszületett, a dolgok objektív rögzítésére és az emberek tanítására szolgál. A fényképészek szüntelen gyakorlati tevékenysége során műveiket a tömegek egyre inkább megismerik és befogadják. A művészetnek ebben az ágában az élő formák tükrözése és megismerése a szépség törvényszerűségeinek megfelelően folytatott formakereséssel szerves egységben zajlik, ennélfogva történelmileg kialakultak a fotóművészet jellegzetes és állandó formai sajátosságai. A többi művészetekhez hasonlóan a művészi igazság a fotográfiában is mindig megleli a maga sajátos megtestesülését, mindig megvan a saját konkrét érzéki megjelenési formája, és megvannak a saját művészeti anyaga által megszabott korlátai is. Amiként Gorkij szerint „a nyelv az irodalom építőanyaga”, éppúgy az optikai eszközök és a fényérzékeny anyagok a fotóművészet építőanyagai. A realista fotóművészet rátalált a maga sajátosságára , amely megkülönbözteti és kiemeli — , eseményrögzítő jellegére. Az a folyamat, ahogyan a fényképezőgép a lencséjének látómezejében megjelenő képet rögzíti, a fényképezés egyik fő sajátossága. Ez egyfelől lehetővé teszi az élet valósághű rögzítését, másfelől azt, hogy esztétikai eszményeknek megfelelően tükrözze az életet. Tehát a fotográfiai alkotásnak rögzítő és közlő funkciója is van, ugyanakkor esztétikai értékkel is bír. A fényképezésben mindkét sajátosság, a rögzítő és közlő jelleg, illetve a művészi, esztétikai jelleg egyaránt fontos. Amikor egy fényképet kettős jellege szerint elemzünk, a lényeg az esztétikai szempontú meg(A tanulmány a Zhongguo Sheying — Kínai fényképezés — c. folyóirat 1983. évi 2. számának 27. oldalán jelent meg.) Ismerős lesz, ha ugyanis nincsenek esztétikai sajátosságai, akkor csak rögzítő és közlő jellegű. Ha rendelkezik esztétikai sajátosságokkal is, akkor nevezhető fotóművészeti alkotásnak. A fotóművészet sajátszerűségét illetően létezik egy hagyományosnak nevezhető felfogás, amely szerint a jellemző sajátosságok: a formai hasonlóság, a valószerűség, a tipikusság, a képszerűség, a pillanatszerűség és az eseményrögzítő jelleg. Az első három sajátosság minden művészeti ágról elmondható, ezért ezek a fotóművészetben is csak a művészetek közös vonásaiként értékelhetők; a képszerűség és a pillanatszerűség jellemző a képzőművészet valamennyi ágára, ezért ezek a képzőművészet közös sajátosságai. Csupán az eseményrögzítő jelleg nincs meg a többi művészeti forma jellemzői között, így valójában ez nevezhető a fotóművészet igazi sajátosságának. Ha a fotóművészetet megfosztanánk ettől a jellemzőjétől, eseményrögzítő jellegétől, akkor — nem lévén saját törvényszerűsége — kihullana a művészetek közül. A fotóművészet eseményrögzítő jellegének különféle értelmezéseit ismerjük. Az egyik szerint valódi embereket, valódi dolgokat, valódi helyszíneket kell rögzítenie; a másik szerint a lencse előtt megjelenőknek nem feltétlenül kell valódi embereknek, valódi dolgoknak lenniük. Véleményem szerint mindkét értelmezés egyoldalú; a lényeges kérdés: lehet-e az eseményrögzítést úgy értelmezni, hogy az a művészi igazság rögzítése ? A művészi igazság a műalkotásban: a valóság igazságnak megfelelő tükrözése, a dolgok, emberek belső jellemzőinek, értelmének esztétikai eszményünk nézőpontjából való megközelítése, értelmezése és lefestése. Ezért áll szemben a valóság naturalista módon történő gépies lefestésével. A valódi emberölőről, valódi dolgokról, valódi helyzíneken készített felvételek nem szükségképpen válnak fotóművészeti alkotásokká. Lehet a valóságnak megfelelően s mégsem művészi módon rögzíteni a dolgokat. Az ilyen munkák csupán rögzítő és közlő jellegűek, s nincs művészi, esztétikai jellegük. Ha a fénykép nem bír esztétikai értékkel, akkor csak rögzítő, de nem eseményrögzítő jellegű. (Az eredeti kínai szövegben az itt „eseményrögzítő”-nek fordított terminust nehéz egész pontosan visszaadni, mert tulajdonképpen ez a szó is „rögzítés” jelentésű, s a másik „rögzítés” fogalomtól annyiban tér el, hogy tárgyának időbeli, megismételhetetlen jellegére utal. ( A szerk.) Ha pedig nincs alkotói elképzelés, ha a szerző nem értelmezi az élet fejlődési tendenciáit, ha nem folytat esztétikai tevékenységet, nem hoz létre műalkotást, akkor nem beszélhetünk művészi igazságról sem. A művészi elképzelés mindvégig követi a művész által kitűzött célt, alkalmazkodik a művész által használt anyaghoz, beilleszkedik a művész egyéni és társadalmi tapasztalatainak korlátai közé, és szorosan összefonódik a művész esztétikai érdeklődésével és érzékével. A művészi elképzelésnek a különféle művészeti formákban különböző konnotációja van. A különböző művészeti formák különböző anyagokat használnak, különböző művészi nyelveket (vagyis különböző művészi eszközöket) alkalmaznak. A fotóművészet nem rögződhet csak saját szabályrendszerén belül, de nem követheti vakon más műformák alkotói módszereit sem. A fotóművészetnek főként a képzőművészetek szabályrendszerét kell alkalmaznia. Az úgynevezett művészi elképzelés és művészi mesterségbeli gyakorlat is csak a választott úton bontakozhat ki. Ez megkülönbözteti a többi művészetektől. A fotóművészet eltér az olyan rokon művészetektől, mint a film, a színház, a televízió. Ezekben nemcsak képzőművészeti, hanem színpadi elem is található. A fotóművészetben csupán a képzőművészeti tényező van meg, ennélfogva a fotográfiai alkotási folyamat elsősorban nem a művészi elképzelés és megvalósítás során, hanem főként a modellálásban bontakozik ki. Ezért a jelenlegi szakaszban a fotóművészet nem sértheti meg saját alkotói szabályrendszerét, sajátossága csakis az eseményrögzítés, vagyis a művészi igazság rögzítése lehet. Azzal kapcsolatban, hogy az eseményrögzítés a fotóművészet sajátossága, fölmerült az az aggodalom, hogy ily módon mellőzheti az esztétikai koncepciót. Az esztétika olyan tudomány, amely a valóságon belül a szépet kutatja, és azokat az alapelveket, amelyek révén az ember — a világ esztétikai megismerése és a szép befogadása törvényszerűségeinek birtokában — alkotói folyamatba kezd. Itt vetődik fel az a kérdés, hogy milyen módszerek segítségével kell végbemennie a művészi alkotói folyamatnak. A műalkotásnak nemcsak részleteiben kell igaznak lennie, hanem tipizálnia is kell, absztrahálnia kell, és megfelelően kell megválasztania a képviselt cselekvésformákat és cselekedeteket, szellemi sajátosságokat, szokásokat, kedvteléseket, viselkedésformákat és külső jellemvonásokat, fel kell mutatnia és öszszegeznie kell az egyes dolgok jellegét, más dolgokat pedig alárendelt helyre kell csoportosítania. A fotográfiai alkotói tevékenységnek is ezeket az elveket kell követnie. E folyamat főbb szakaszai a következők: a látható élet megjelenési formái létrehozzák és „erjesztik” a formai koncepciót; a műalkotás eszmei folyamata során kialakul a művészi megoldás gondolatmenete, ugyanakkor a tipikus megjelenítésre való törekvés. A valóság részleteinek kizárólagos rögzítése feltétlenül az absztrakt alkotói módszerhez vezet, s a külső formai struktúra kizárólagos rögzítésére való törekvés ugyancsak szükségszerűen a formalista alkotói módszerbe torkollik. Csakis a művészi igazság rögzítésével jöhet létre a realista alkotói módszer. Ez az eseményrögzítés, amely a realista fotóművészet sajátossága. 53