Fotóművészet, 1987 (30. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 1. szám

Fotóelméleti írások Kínából II. A REALISTA FOTÓMŰVÉSZET SAJÁTOSSÁGA KANG TA-CSÜAN A fényképezés a tudomány és a technika fejlődését követve jött létre és fejlődött. Amióta a fényké­pészet mestersége megszületett, a dolgok objektív rögzítésére és az emberek tanítására szolgál. A fény­képészek szüntelen gyakorlati tevé­kenysége során műveiket a tömegek egyre inkább megismerik és befo­gadják. A művészetnek ebben az ágában az élő formák tükrözése és megismerése a szépség törvénysze­rűségeinek megfelelően folytatott formakereséssel szerves egységben zajlik, ennélfogva történelmileg ki­alakultak a fotóművészet jellegze­tes és állandó formai sajátosságai. A többi művészetekhez hasonlóan a művészi igazság a fotográfiában is mindig megleli a maga sajátos megtestesülését, mindig megvan a saját konkrét érzéki megjelenési formája, és megvannak a saját mű­vészeti anyaga által megszabott korlátai is. Amiként Gorkij szerint „a nyelv az irodalom építőanyaga”, éppúgy az optikai eszközök és a fényérzékeny anyagok a fotóművé­szet építőanyagai. A realista fotó­művészet rátalált a maga sajátos­ságára , amely megkülönbözteti és kiemeli — , eseményrögzítő jelle­gére. Az a folyamat, ahogyan a fényké­pezőgép a lencséjének látómezejé­ben megjelenő képet rögzíti, a fény­képezés egyik fő sajátossága. Ez egyfelől lehetővé teszi az élet való­sághű rögzítését, másfelől azt, hogy esztétikai eszményeknek megfele­lően tükrözze az életet. Tehát a fotográfiai alkotásnak rögzítő és közlő funkciója is van, ugyanakkor esztétikai értékkel is bír. A fényké­pezésben mindkét sajátosság, a rögzítő és közlő jelleg, illetve a mű­vészi, esztétikai jelleg egyaránt fontos. Amikor egy fényképet ket­tős jellege szerint elemzünk, a lé­nyeg az esztétikai szempontú meg­(A tanulmány a Zhongguo Sheying — Kínai fényképezés — c. folyóirat 1983. évi 2. szá­mának 27. oldalán jelent meg.) Ismerős lesz, ha ugyanis nincsenek esztétikai sajátosságai, akkor csak rögzítő és közlő jellegű. Ha rendel­kezik esztétikai sajátosságokkal is, akkor nevezhető fotóművészeti al­kotásnak. A fotóművészet sajátszerűségét il­letően létezik egy hagyományosnak nevezhető felfogás, amely szerint a jellemző sajátosságok: a formai hasonlóság, a valószerűség, a tipi­­kusság, a képszerűség, a pillanat­szerűség és az eseményrögzítő jel­leg. Az első három sajátosság min­den művészeti ágról elmondható, ezért ezek a fotóművészetben is csak a művészetek közös vonásai­ként értékelhetők; a képszerűség és a pillanatszerűség jellemző a kép­zőművészet valamennyi ágára, ezért ezek a képzőművészet közös sajátosságai. Csupán az esemény­rögzítő jelleg nincs meg a többi művészeti forma jellemzői között, így valójában ez nevezhető a fotó­művészet igazi sajátosságának. Ha a fotóművészetet megfosztanánk et­től a jellemzőjétől, eseményrögzítő jellegétől, akkor — nem lévén saját törvényszerűsége — kihullana a művészetek közül. A fotóművészet eseményrögzítő jellegének különféle értelmezéseit ismerjük. Az egyik szerint valódi embereket, valódi dolgokat, valódi helyszíneket kell rögzítenie; a má­sik szerint a lencse előtt megjele­nőknek nem feltétlenül kell valódi embereknek, valódi dolgoknak len­niük. Véleményem szerint mindkét értelmezés egyoldalú; a lényeges kérdés: lehet-e az eseményrögzí­tést úgy értelmezni, hogy az a mű­vészi igazság rögzítése ? A művészi igazság a műalkotásban: a valóság igazságnak megfelelő tük­rözése, a dolgok, emberek belső jellemzőinek, értelmének esztétikai eszményünk nézőpontjából való megközelítése, értelmezése és le­­festése. Ezért áll szemben a valóság naturalista módon történő gépies lefestésével. A valódi emberölőről, valódi dolgokról, valódi helyzíne­­ken készített felvételek nem szük­ségképpen válnak fotóművészeti alkotásokká. Lehet a valóságnak megfelelően s mégsem művészi módon rögzíteni a dolgokat. Az ilyen munkák csupán rögzítő és közlő jellegűek, s nincs művészi, esztétikai jellegük. Ha a fénykép nem bír esztétikai értékkel, akkor csak rögzítő, de nem eseményrögzítő­ jellegű. (Az eredeti kínai szövegben az itt „eseményrögzítő”-nek fordí­tott terminust nehéz egész ponto­san visszaadni, mert tulajdonkép­pen ez a szó is „rögzítés” jelentésű, s a másik „rögzítés” fogalomtól annyiban tér el, hogy tárgyának időbeli, megismételhetetlen jelle­gére utal. ( A szerk.) Ha pedig nincs alkotói elképzelés, ha a szerző nem értelmezi az élet fejlődési ten­denciáit, ha nem folytat esztétikai tevékenységet, nem hoz létre mű­alkotást, akkor nem beszélhetünk művészi igazságról sem. A művészi elképzelés mindvégig követi a mű­vész által kitűzött célt, alkalmazko­dik a művész által használt anyag­hoz, beilleszkedik a művész egyéni és társadalmi tapasztalatainak kor­látai közé, és szorosan összefonódik a művész esztétikai érdeklődésével és érzékével. A művészi elképzelésnek a külön­féle művészeti formákban külön­böző konnotációja van. A külön­böző művészeti formák különböző anyagokat használnak, különböző művészi nyelveket (vagyis külön­böző művészi eszközöket) alkal­maznak. A fotóművészet nem rög­ződhet csak saját szabályrendsze­rén belül, de nem követheti vakon más műformák alkotói módszereit sem. A fotóművészetnek főként a képzőművészetek szabályrendsze­rét kell alkalmaznia. Az úgyneve­zett művészi elképzelés és művészi mesterségbeli gyakorlat is csak a választott úton bontakozhat ki. Ez megkülönbözteti a többi művésze­tektől. A fotóművészet eltér az olyan rokon művészetektől, mint a film, a színház, a televízió. Ezekben nemcsak képzőművészeti, hanem színpadi elem is található. A fotó­művészetben csupán a képzőművé­szeti tényező van meg, ennélfogva a fotográfiai alkotási folyamat első­sorban nem a művészi elképzelés és megvalósítás során, hanem főként a modellálásban bontakozik ki. Ezért a jelenlegi szakaszban a fotó­művészet nem sértheti meg saját alkotói szabályrendszerét, sajátos­sága csakis az eseményrögzítés, vagyis a művészi igazság rögzítése lehet. Azzal kapcsolatban, hogy az ese­ményrögzítés a fotóművészet sajá­tossága, fölmerült az az aggodalom, hogy ily módon mellőzheti az esz­tétikai koncepciót. Az esztétika olyan tudomány, amely a valóságon belül a szépet kutatja, és azokat az alapelveket, amelyek révén az em­ber — a világ esztétikai megisme­rése és a szép befogadása törvény­­szerűségeinek birtokában — alko­tói folyamatba kezd. Itt vetődik fel az a kérdés, hogy milyen módszerek segítségével kell végbemennie a művészi alkotói folyamatnak. A mű­­alkotásnak nemcsak részleteiben kell igaznak lennie, hanem tipizál­nia is kell, absztrahálnia kell, és megfelelően kell megválasztania a képviselt cselekvésformákat és cse­lekedeteket, szellemi sajátosságo­kat, szokásokat, kedvteléseket, vi­selkedésformákat és külső jellem­vonásokat, fel kell mutatnia és ösz­­szegeznie kell az egyes dolgok jel­legét, más dolgokat pedig aláren­delt helyre kell csoportosítania. A fotográfiai alkotói tevékenység­nek is ezeket az elveket kell követ­nie. E folyamat főbb szakaszai a következők: a látható élet megjele­nési formái létrehozzák és „er­jesztik” a formai koncepciót; a mű­alkotás eszmei folyamata során kialakul a művészi megoldás gon­dolatmenete, ugyanakkor a tipikus megjelenítésre való törekvés. A va­lóság részleteinek kizárólagos rög­zítése feltétlenül az absztrakt alko­tói módszerhez vezet, s a külső for­mai struktúra kizárólagos rögzíté­sére való törekvés ugyancsak szük­ségszerűen a formalista alkotói módszerbe torkollik. Csakis a mű­vészi igazság rögzítésével jöhet létre a realista alkotói módszer. Ez az eseményrögzítés, amely a realista fotóművészet sajátossága. 53

Next