Fotóművészet, 1989 (32. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 3. szám
KINCSES KÁROLY mi nem éreztünk semmit. ....Mint csoport csak magamról tudok beszélni...” Haár Ferenc a képeiről AMIHEZ NINCS KÉP (életem első szakasza) 1908-ban születtem Csernátfaluban, ott is éltem kétéves koromig. Édesapám zsinór- és paszománygyártó mester volt, a maga nemében annyira kiváló, hogy az 1900-as párizsi világkiállításra az állam az ő kézműves munkáit is kiküldte. Innen először Nagyatádra költöztünk, ahol az volt apám feladata, hogy betanítsa a parasztokat erre a munkára, mert munkaerőhiány volt, olyan tömeges megrendeléseket kaptak a katonai egyenruhákhoz. Itt kerültem elemi iskolába. Hétéves koromban költöztünk Szekszárdra, majd a munkalehetőségek csökkenésével Budapestre. Reich Adolf Fiai zsinórgyárában apám lett a kézműipari osztály vezetője. A gyár a Váci úton volt, s mi ott laktunk a mellette lévő házban, a Váci út 173. szám alatt. Két testvérem volt. Az elsőt, még Csernátfaluban, a cselédlány hintáztatta, s olyan szerencsétlenül esett le a hintáról, hogy meghalt. Alig volt kétéves. István öcsém a második világháborúban orosz fogságba került, majd megszökött. Gyalog jött keresztül fél Oroszországon a kemény télben, s fizikailag annyira tönkrement, hogy hazaérve csak betegeskedett, majd hamarosan meg is halt. A háború előtt ő is a zsinórgyárban dolgozott mint technikus. Én belsőépítészetet tanultam az Iparművészeti Főiskolán Kaesz Gyulánál. Délelőtt volt a szakoktatás (bútortervezés, építészet és a többi), délután pedig alakrajz, akt-modellek rajzolása, portrék, geometriai rajzok, ékítményes (dekorációs) rajz. AMIHEZ NINCS KÉP (fotográfusi pályám kezdete) Az iskola elvégzése után építészeti állásba kerültem Gerlóczy Gedeonnál, akinél rajtam kívül hét építész dolgozott. Én rajzoltam a madártávlati, perspektivikus ábrákat. Ez idő alatt kezdtem fényképezni egy kis box-kamerával. Az első képeimet falun készítettem, talán a legrégebbi képem egy parasztfiú portréja. Aztán kezdtem építészeti fotókat is csinálni. Amikor az építészek látták, hogy milyenek, megbíztak azzal, hogy az általuk tervezett házakat is fényképezzem le. Volt egy egyéni perspektívám, elgondolásom, hogy melyik házat honnan érdemes fotografálni. A harmadik évben lecsökkentek a megbízások, és többeket elbocsátottak. Én már annyira bedolgoztam magam a fényképezésbe, hogy kaptam annyi munkát, amiből meg tudtam élni. Kozma Lajos építésznek is csináltam pár dolgot, szerette a munkáimat. Egyik nap felhívott, hogy Máté Olga, aki neves portréfényképész volt, a stúdiója a Belvárosban, a Veres Pálné utcában működött, vissza akar vonulni és keres egy fiatalt, akinek átadhatja műtermét. Máté Olga ekkor egy kicsi, öreg néni volt már, akinek Budapest környékén, talán Budakeszin (?) volt egy kertje, ahová ki szokott járni víkendre, s most végleg szeretett volna kiköltözni oda. Kozma telefonja után már másnap elmentem hozzá a kollekciómmal, ami nagyon tetszett neki, s csak azt kérdezte, miként állnak a jogaim, mert Magyarországon fotóműtermet vezetni csak mestervizsgával lehetett. Alkalmazott egy évre, hogy meglegyen a szükséges gyakorlatom. Tetővilágításos műterme volt, portrékhoz nem is használt mesterséges fényt. Én már főleg lámpákkal dolgoztam, mert szerettem rövideket exponálni. Amikor Máté Olga alkalmazott, az első időkben még néha ott volt, de nemigen dolgozott, közel járt már a hetvenhez. Amúgy barátságos, kedves ember volt, nagyon szép munkákat csinált, de jóval konzervatívabb felfogásban, mint én. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után mi már kezdtük más, modernebb szemszögből nézni a világot. Ez alatt az egy év alatt csináltam portrékat és reklámfelvételeket. A Piatnik nyomda igazgatója, Rosner Károly felfigyelt munkáimra, telefonált, találkoztunk, s írt egy cikket rólam a londoni Studio című művészeti magazinnak, melynek magyarországi tudósítója volt. Ez volt az első komolyabb szereplésem a nyilvánosság előtt. Rosner később megint felkeresett azzal, hogy ír egy cikket a hazai alkalmazott grafikáról a Commercial Art-ba. Lefényképeztette velem a honi cigarettacsomagolásokat. Végh Gusztávnak hívták az egyik tervezőjét, a másikét Lukáts Katónak, ha jól emlékszem. Persze ezeket a dobozokat, papírokat úgy rendeztem el csendélet formájában, hogy maga a kép is érdekes legyen. Ezt is a műteremben csináltam. Rosner kiküldte ezeket a cikket Angliába, s ott a képeknek olyan sikere lett, hogy az egyiket a Victoria Albert Museum megvásárolta a kollekciója számára mint művészi fotográfiát, pedig ez egy kommerciális munka volt. Betettem, úgy emlékszem, az egészet egy üvegtányérba, aztán ahogy világítottam, különféle reflexiók keletkeztek. Miután letelt az egy év, levizsgáztam, s Máté Olga rámhagyta a műtermét. Attól kezdve a saját nevemen ment, mint Haár fotó. A vizsga két teljes napig tartott. Az első nap hoztak egy modellt, be kellett állítanom, majd 13X18 cm-es üveglemezre lefényképezni. Én addig még ekkora gépet nem láttam, Máté Olga is csak 9X12 cm-essel dolgozott akkoriban. Nekem kellett elrendeznem a világítást, felvenni a képet, előhívni, retusálni. Én ellene voltam minden retusnak, haladó fényképész voltam, ennek ellenére nem volt vele problémám, hiszen előtte évekig rajzoltam. Megretusáltam, rendben volt. Másnap jött az elméleti vizsga. Kérdeztek kémiai dolgokat, hogy miből csináljuk az előhívót, a fixírt, beszélni kellett a lencsékről, a zárakról. Csupa öreg fényképész vizsgáztatott. Székely Aladár volt az egyik, Balogh Rudolf a másik, s még emlékszem Veresre is. Nagyon tradicionális volt az egész, de én ezt is tudomásul vettem. Átengedtek minden probléma nélkül. Átvettem Máté Olgától a házbérfizetését, s rész Haár Ferenc és Irén Budapesten 14