Fotóművészet, 1989 (32. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 3. szám

KINCSES KÁROLY mi nem éreztünk semmit. ....Mint csoport csak magamról tudok beszélni...” Haár Ferenc a képeiről AMIHEZ NINCS KÉP (életem első szakasza) 1908-ban születtem Csernátfa­­luban, ott is éltem kétéves koro­mig. Édesapám zsinór- és pa­szománygyártó mester volt, a maga nemében annyira kiváló, hogy az 1900-as párizsi világkiál­lításra az állam az ő kézműves munkáit is kiküldte. Innen először Nagyatádra költöztünk, ahol az volt apám feladata, hogy betanít­sa a parasztokat erre a munkára, mert munkaerőhiány volt, olyan tömeges megrendeléseket kap­tak a katonai egyenruhákhoz. Itt kerültem elemi iskolába. Hétéves koromban költöztünk Szek­­szárdra, majd a munkalehetősé­gek csökkenésével Budapestre. Reich Adolf Fiai zsinórgyárában apám lett a kézműipari osztály vezetője. A gyár a Váci úton volt, s mi ott laktunk a mellette lévő házban, a Váci út 173. szám alatt. Két testvérem volt. Az elsőt, még Csernátfaluban, a cselédlány hintáztatta, s olyan szerencsétle­nül esett le a hintáról, hogy meg­halt. Alig volt kétéves. István öcsém a második világháború­ban orosz fogságba került, majd megszökött. Gyalog jött keresz­tül fél Oroszországon a kemény télben, s fizikailag annyira tönkrement, hogy hazaérve csak betegeskedett, majd hamarosan meg is halt. A háború előtt ő is a zsinórgyárban dolgozott mint technikus. Én belsőépítészetet tanultam az Iparművészeti Főiskolán Kaesz Gyulánál. Délelőtt volt a szakok­tatás (bútortervezés, építészet és a többi), délután pedig alak­rajz, akt-modellek rajzolása, portrék, geometriai rajzok, ékít­­ményes (dekorációs) rajz. AMIHEZ NINCS KÉP (fotográfusi pályám kezdete) Az iskola elvégzése után építé­szeti állásba kerültem Gerlóczy Gedeonnál, akinél rajtam kívül hét építész dolgozott. Én rajzol­tam a madártávlati, perspektivi­kus ábrákat. Ez idő alatt kezdtem fényképezni egy kis box-kame­­rával. Az első képeimet falun ké­szítettem, talán a legrégebbi ké­pem egy parasztfiú portréja. Aztán kezdtem építészeti fotókat is csinálni. Amikor az építészek látták, hogy milyenek, megbíztak azzal, hogy az általuk tervezett házakat is fényképezzem le. Volt egy egyéni perspektívám, elgon­dolásom, hogy melyik házat hon­nan érdemes fotografálni. A har­madik évben lecsökkentek a megbízások, és többeket elbo­csátottak. Én már annyira bedol­goztam magam a fényképezés­be, hogy kaptam annyi munkát, amiből meg tudtam élni. Kozma Lajos építésznek is csi­náltam pár dolgot, szerette a munkáimat. Egyik nap felhívott, hogy Máté Olga, aki neves port­réfényképész volt, a stúdiója a Belvárosban, a Veres Pálné ut­cában működött, vissza akar vo­nulni és keres egy fiatalt, akinek átadhatja műtermét. Máté Olga ekkor egy kicsi, öreg néni volt már, akinek Budapest környé­kén, talán Budakeszin (?) volt egy kertje, ahová ki szokott járni víkendre, s most végleg szeretett volna kiköltözni oda. Kozma telefonja után már más­nap elmentem hozzá a kollekci­ómmal, ami nagyon tetszett neki, s csak azt kérdezte, miként állnak a jogaim, mert Magyarországon fotóműtermet vezetni csak mes­tervizsgával lehetett. Alkalma­zott egy évre, hogy meglegyen a szükséges gyakorlatom. Tetővi­­lágításos műterme volt, portrék­hoz nem is használt mesterséges fényt. Én már főleg lámpákkal dolgoztam, mert szerettem rövi­deket exponálni. Amikor Máté Olga alkalmazott, az első időkben még néha ott volt, de nemigen dolgozott, közel járt már a hetvenhez. Amúgy ba­rátságos, kedves ember volt, na­gyon szép munkákat csinált, de jóval konzervatívabb felfogás­ban, mint én. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után mi már kezdtük más, modernebb szemszögből nézni a világot. Ez alatt az egy év alatt csináltam portrékat és reklámfelvételeket. A Piatnik nyomda igazgatója, Rosner Károly felfigyelt munká­imra, telefonált, találkoztunk, s írt egy cikket rólam a londoni Studio című művészeti magazinnak, melynek magyarországi tudósí­tója volt. Ez volt az első komo­lyabb szereplésem a nyilvános­ság előtt. Rosner később megint felkeresett azzal, hogy ír egy cik­ket a hazai alkalmazott grafikáról a Commercial Art-ba. Lefényké­­peztette velem a honi cigaretta­csomagolásokat. Végh Gusztáv­nak hívták az egyik tervezőjét, a másikét Lukáts Katónak, ha jól emlékszem. Persze ezeket a do­bozokat, papírokat úgy rendez­tem el csendélet formájában, hogy maga a kép is érdekes le­gyen. Ezt is a műteremben csi­náltam. Rosner kiküldte ezeket a cikket Angliába, s ott a képeknek olyan sikere lett, hogy az egyiket a Victoria Albert Museum megvá­sárolta a kollekciója számára mint művészi fotográfiát, pedig ez egy kommerciális munka volt. Betettem, úgy emlékszem, az egészet egy üvegtányérba, az­tán ahogy világítottam, különféle reflexiók keletkeztek. Miután letelt az egy év, levizsgáz­tam, s Máté Olga rámhagyta a műtermét. Attól kezdve a saját nevemen ment, mint Haár fotó. A vizsga két teljes napig tartott. Az első nap hoztak egy modellt, be kellett állítanom, majd 13X18 cm-es üveglemezre lefényké­pezni. Én addig még ekkora gé­pet nem láttam, Máté Olga is csak 9X12 cm-essel dolgozott akkoriban. Nekem kellett elren­deznem a világítást, felvenni a képet, előhívni, retusálni. Én elle­ne voltam minden retusnak, hala­dó fényképész voltam, ennek el­lenére nem volt vele problémám, hiszen előtte évekig rajzoltam. Megretusáltam, rendben volt. Másnap jött az elméleti vizsga. Kérdeztek kémiai dolgokat, hogy miből csináljuk az előhívót, a fi­xírt, beszélni kellett a lencsékről, a zárakról. Csupa öreg fényké­pész vizsgáztatott. Székely Ala­dár volt az egyik, Balogh Rudolf a másik, s még emlékszem Veres­re is. Nagyon tradicionális volt az egész, de én ezt is tudomásul vettem. Átengedtek minden probléma nélkül. Átvettem Máté Olgától a házbérfizetését, s rész­ Haár Ferenc és Irén Budapesten 14

Next