Fotóművészet, 1997 (40. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 3-4. szám
képest csak jelentéktelen számban működik néhány hivatásos női fotográfus, megélhetést azonban e pálya még csak keveseknek biztosít. Adatok vannak arról, hogy Németországban Franciska Möllinger 1840-től dagerrotípiákat készít, Bertha Beckmann 1840-43 között Drezdában dagerrotíp-műtermet tart fenn, Emilie Biber 1852-ben önálló műtermet nyit. Angliában Lady dementia Hawarden 1865-ben bekövetkezett haláláig ablaküveg és tükrök segítségével készít különös hatású portrékat, Ann Atkins kalotípiái pedig egy háromkötetes tudományos mű száraz adatait illusztrálják. Egyes tehetséges nők a műfaj sokféleségét kihasználva a fotóriport (pl. a hágai Alexandrine Tinne 1835-1869) vagy az építészeti szakfényképezés területére is elmerészkednek (pl. a finn Maria Natalia Linsén (1844-1919). A nők többsége ezidőben kedvtelésből, hobbiból fényképezett, s a nyilvánosság elé ritkán lépett. Az első, aki önmaga és a női fotózás számára nemzetközi elismerést vívott ki, s emellett a fotó esztétikájának, formavilágának, kifejezésformájának újítója lett, az angol Julia Margaret Cameron (1815-1879) volt. Cameron 1863-ban, negyvennyolc évesen, egy ajándékba kapott géppel kezdett fényképezni. Hivatásos férfi kortársaival szemben kerülte a sablonos, messziről fényképezett, részlet és tónus nélküli felvételezést. Hosszú kísérletezéssel elérte, hogy az általa megörökített emberek arcmása-képe magán viselje az egyéniség sajátosságait: az arcok közelről látszanak, fénnyel modelláltak, plasztikusak. Az ún. Rembrandt-effektussal környezetének tagjain túl néhány híres emberről, Darwinról, Carlyle-ről is sikerül maradandó felvételeket készítenie. A plasztikus portrék mellett az életlen, elrajzolt kép előnyös tulajdonságainak kihasználása tette híressé. Cameron az elsők között állított össze irodalmi művek illusztrálására szolgáló kosztümös fotósorozatot, illetve kortársait követve a korabeli festmények témakörét utánzó allegorikus életképeket (pl. a Könyörületesség). A fényképésznő sok megpróbáltatással járó igyekezete, hogy a fotót kiemelje a hivatásos portrékészítők szürkeségéből, s a képzőművészet rangjára emelje, kortársai körében nem aratott osztatlan sikert, szemére vetették technikai pontatlanságait, hiányos felkészültségét. A hagyomány szerint az első magyar női fotós, Werner Karolina 1858-ban nyitotta meg műtermét a Hatvani utcában. Ez időtől az 1890- es évekig nincs számottevő adatunk műtermet fenntartó kolléganőkről, hacsak az önmagát első hazai gyorsfényképészként hirdető Bienefeld Zsigmondnéra vagy az ezredéves országos kiállításon panoráma felvétellel sikeresen szereplő Váncza Emmára nem gondolunk. A női szakfényképészek hiánya a nők elől elzáródó szervezett oktatás hiányával magyarázható. A főúri, jómódban élő nők számára a fotózás megengedett passzió volt. A modern korral haladni akaró főhercegasszonyok, grófnők éltek is a lehetőséggel, s a hímzést-horgolást kiegészítve utazásaikra magukkal vitték, vitették fényképezőgépüket.. A konzervatív nézeteikről ismert angolok az 1853- ban Londonban megalapított Photographic Society-be nőket is felvettek - köztük Viktória királynőt is -, s büszkék voltak Lady Filmerre (1840-1903), aki apró képekből kollázsokat gyártott az udvar számára. A középosztálybeli vagy szegényebb családok nőtagjai az 1850- es évek közepétől szívesen helyezkedtek el fotósműtermekben fogadó dámaként, kivételes esetben segédként (a gép beállítása, a felvételezés előkészítése volt feladatuk), illetve retusőrként. A hazai arányok feltehetően hasonlítanak a németországi adatokra, ahol 1875-ben 1353 férfi segéddel szemben 354 nő dolgozott, keresetük elmaradt a férfiakétól.10 Korszakunk vége felé bátortalan kísérletek történtek a fényképezés területén is, a nők szervezett, tanmenet alapján történő oktatására. 1881-ben Breslauban megnyílt a Nőképzőegylet, amelynek fotótagozatára nőket is felvettek. Az intézményesülni látszó oktatás, s a női munka térnyerése e művészeti-ipari területen erősen foglalkoztatta a férfi pályatársakat. A budapesti Fényképészeti Lapok 1883/1. számában a szerkesztő az e tárgyra vonatkozó tapasztalatait így foglalja össze: „Harminchárom év óta folyton tartó működésünk közben mindkét nemből valának tanítványaink, s a hosszú idő alatt azt tapasztaltuk, hogy a nők - habár kevesebb előzetes ismerettel és szűkebb körű gyakorlattal kezdettek a tanuláshoz - sokkal gyorsabban haladtak előre, mint a férfiak. Ha leánygyermekeinknek [...] a mostanihoz képest alaposabb és a kor szükségeinek jobban megfelelő művelést adhatnánk, hogy azután a követelmények módosulása szerint önerejükből fejlődnének tovább, kétségkívül a fényképészet néhány ágában is aránylag sokkal többet tudnának felmutatni.” A pozitív hangvételű indítást követően a lap az év végén (1883. 12. sz.) Takácsi S-A-E A nők és a fényképészet címmel még egyszer visszatér a témához. Megállapítja, hogy „fényképésznő hazánkban még alig van 10-15, néhányan műtermet vezetnek, s mint halljuk, becsülettel megállják helyüket, a többiek a segédek munkakörében dolgoznak. E körülmény azt mutatja, hogy nálunk a nők nem óhajtják magukat oly rohamosan emancipálni, mint pl. Amerikában.” A cikkíró ezután a művelt férfikörökben is hangoztatott érvekre apellál: „Bátran ki merem mondani, hogy az a nő, ki tudományosan képzett fényképész, s egész életét erre szentelte, az nem olyan nő többé, mint az, ki hivatását csak a család vezetésében kereste, mert annak a nőnek nőiessége elveszett. Belemélyedni a kémiába, a fizikai törvények kutatásába, a kísérletek és vegytani képletek útvesztőjébe, folyton tanulni, és ésszel, oda szegzett figyelemmel manipulálni, mert a legcsekélyebb tévedés néha helyrehozhatatlan hibákat szül: az erős férfinak is olyan gondot ad, hogy megőszülhet bele, miként bízná tehát azt meg egy gyönge idegzetű nő, kinek számára a természet egészen más kört, munkálkodásra más irányt tűzött ki." Miután megállapítja, hogy a tudományokban, így a fényképészetben való el- Miklós Jutka: Dutka Ákos