Fotóművészet, 1997 (40. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 3-4. szám
Magyar női fotográfusok a századfordulón -----------E. Csorba Csilla György Garai Tibornak adott filminterjúja alapján 20 helytállásáról és lélekjelenlétéről győződhetünk meg. A húszas években Máté Olga nehezebb körülmények között is tovább folytatta munkáját. Hazai és nemzetközi kiállításokon újra jelentkezett képeivel. Máté Olga aktív fotóművészi tevékenységének harminc esztendeje alatt a fotózás szinte minden műfajával megpróbálkozott (aktok, város-táj felvételek, zsánerképek, gyermekfelvételek, reklámfotók). Művészetének legmaradandóbb, legerőteljesebb része arcképfelvételeiből áll. Nem csak azért, mert megőrizték számunkra Osvát Ernő, a fiatal Babits, Kaffka Margit, Mannheim Károly, Zalai Béla, Láng Juliska stb. arcvonásait, hanem, mert képei a magyar portréművészet jelentős darabjai, egy sajátos, egyéni hangú művész alkotásai. Máté Olga a magyarországi festőies fényképezés legrangosabb képviselői közé tartozott. Pályájának vége felé változtatott korábbi stílusán, és az új realista stílusban is maradandót alkotott. Műtermét a Budapest vagyonos polgári rétegéből kikerülő családok, főhivatalnokok, értelmiségiek és művészek keresték fel leggyakrabban. Máté Olga 1910-től vett részt rendszeresen kiállításokon. A dührkoopi realista iskola tanításai elsősorban alakjai egyszerű, keresetlen beállításán, eszköztelenségében, s természetes tartásukon fedezhető fel. Művészi útkeresése azonban nem a realista felfogású, részletgazdag, éles rajzú, retusálatlan felvételekhez vezette, hanem úgymond a női lélek megérzésein, beleérzésein átvetített impresszionisztikus stílusú, lágy rajzú képekhez. Fél- és egészalakos felvételeinél, mellképeinél a személyt semleges háttér elé állítja. Ritkán, a kompozíció egyensúlyban tartása, az üresen maradt tér kitöltése miatt szerepel alig észrevehetően egy képkeret, ajtófélfa, elmosódott kontúrú váza. A háttér szerepe kettős: a világos háttér előtt álló, ülő figura kiemelkedik, de az éles elválást a mögé vetített árnyék, a fej kontúrjainak a háttérbe való beolvadása akadályozza meg. A portréin kontúrok fellazítása, a sztumátos technika alkalmazása igen kedvelt. Különösen Babits portréján és az aktfelvételeken ennek az eljárásnak szépsége fedezhető fel.21 Az általa kedvelt másik eljárás nyomán a sötét háttérből szinte alig válik ki a „testetlen” alak, ahol csak a személy karakterét kifejező arc és kéz kap a megvilágítással hangsúlyt (Osvát Ernő 1923- ban készült portréi). E két eljárás párhuzamba állítható a korban divatos festészeti metódusokkal, elsősorban Whistler és Eugéne Carriére a korban népszerű műveinek technikai megoldásaival. Az arcra való összpontosítás, kiemelés, sűrítés és elhagyás, azaz nem természetes, nem fotószerű ábrázolás a kor fotóesztétáitól sem volt idegen. Férfiportréi (pl. Mannheim Károly, Zalai Béla, Lecher Ödön, Osvát Ernő) egyszerűségre törekvők, a nőkről alkotott ábrázolásokkal szemben nagyobb szerepet kap rajtuk a fény modelláló hatása. A profilból ábrázolt idős építész, Lechner képe tiszteletet parancsoló, a modern portré erényeit felvillantó alkotás. A Babits-portrékon a „bánatos, sötéten izzó mély tekintet” (Gyergyai Albert), az érzékeny, szorongó lélek külsőségekben megnyilvánuló lenyomatát, míg a poétikus szépségű Osvát-fotókon a hallgatag, titokzatos, már-már legendásan puritán ember ábrázolását láthatjuk. Női portréi közül kiemelkednek a Kaffka Margit-arcképek, különösen a karakteres profilt, a hajtömeg lágy esését, a szépen dekoltált ruhából kivillanó hát és nyak ívelését szecessziós hangulatban ábrázoló fotó;22 a Láng Juliskáról készített légiesen könnyű, csak az arcra koncentráló felvétele23, az Emlékezés Fernandt Klinopfra című, az 1910-es, első nemzetközi fényképkiállításon bemutatott fiatal, nagykalapos nő dekoratív, szűk képkivágású fényképe24. Schwarz Magda (Lukács György közeli ismerőse) finom, lágyvonalú, tónusokat felvonultató, a beállítás nagyszerűségével hatást keltő képe.25 Portréfelvételei eszközhasználatukban többnyire egyszerűségre törekvők, a közhelyszerű ábrázolásoktól mentesek. A természetes világítás, a szórt fény, a különböző lágyító előtétek alkalmazása miatt azonban az arc sokat veszít plasztikusságából, nem egyszer csak halvány foltként érzékeljük. A Zalai Béláról, gyerekeiről, unokaöccséről családi körben készített felvételei természetesen felülmúlják a korábbiakat; míg ezek pillanatszerűbbek, mozgalmasabbak, addig az idegenekről készült felvételei elmosódottságukkal, a tónusok elkenésével válnak sejtelmessé, időtlenné. A 19. század végén, a 20. század elején megnőtt az érdeklődés a női aktfelvételek, a test szépségének megörökítése, illetve az erotikus, szenvedélyes érzelmek ábrázolása iránt az irodalomban, a zenében, a képzőművészetek területén egyaránt. Az aktfotókon korábban megjelenített szimbolikus nőalakok (nimfák) átadták helyüket a valóságos nőalakoknak. Whistler, Degas, Rodin alkotásai különösen a francia fényképezők (Demachy, Puyo) képeinek kompozíciós sémáit, színezését, tónusainak kialakítását befolyásolták. Stílusuk elterjedését kiállítások, nyomdai úton közölt reprodukciók segítették. A grafikai ízű francia aktfotók Máté Olgára is hatást gyakoroltak. Ilyen jellegű kísérletet jelent a kecskeméti Fotómúzeumban található zöldesre színezett, tartásában, mozdulatában természetes, a kép egészét tekintve is jól megkomponált aktja. A többi ismert felvétel egy-két kivételtől eltekintve anyagszerűbb, a művészt a test vonalának szépsége, a női test arányai, az aktnak enteriőrbe való harmonikus beillesztése foglalkoztatja. Az 1910-es években készített fényképek között egységes csoportot képeznek még az egészalakos, a nőket mozgásban, tánc közben megörökítő, az enteriőr apró kellékeit (doboz, serleg, váza, virág) jól felhasználó bensőséges hangulatú felvételek. A tánc, amely a képzőművészet mellett a költészet és a zene számára is inspiráló volt, a fotográfiában a 20. század első évtizedeiben mély hatást gyakorolt a test harmóniáját, a mozdulat ritmusát tanulmányozó művészekre. A fentiekben elemzett portrék, aktok, zsánerfelvételek kis eltérésekkel egységes stílust tükröznek. A húszas évek végétől, harmincas évek elejétől készült képei erőteljes szemléletbeli változást mutatnak tárgykörükben, kompozíciós elvükben. Ezek szabadban fényképezett, anyagszerű, éles rajzú fotográfiák. A szépia és sárgásbarna színt felváltja a fekete-fehér éles kontrasztja. Máté Olga transzformátorokat, dolgozó embereket, hídelemeket témául választó képein egyértelmű a Neue Sachlichkeit, a Bauhaus művészeti irányvonalának hatása. Az új áramlatokkal való haladás tartalmilag és formailag is megújította művészetét, s még egy évtizedre a hazai fotográfia élvonalában tartotta őt. Bár Máté Olga a magyar fotótörténeten belül nem tartozik az újító, feltaláló, a kor irányvonalait meghatározó művészek közé, igényes és egyenletesen magas színvonalon alkotó egyénisége, sokoldalú munkássága olyan helyet jelöl ki számára, amelynek jellegét és jelentőségét a legtalálóbban Balázs Béla szavaival érzékeltethetjük. „A finom détail művészek” közül valónak érezzük, „akik nem vágják előre a folyosót, de felépített nyers oszloprendek közeit töltik ki mély hangulatú ornamentumokkal.”26 Ő az első Magyarországon, aki a nők által művelt fotózást a dilettantizmusból a professzionizmus magaslatára emelte, aki több évtizedes alkotói periódusai során férfikollégáinak egyenrangú, konkurenciát jelentő partnere volt, aki lírai attitűdje ellenére erőteljesen hatott kortársaira is. ♦