Fotóművészet, 2006 (49. évfolyam, 1-6. szám)
2006 / 1-2. szám
Divatvalóság voltak, 256 oldalon, kemény borítóval. Az olvasók nagyon szerették. S itt jön a politika: kiderült, hogy azért engedték nekünk ezt a különcködést, mert a belőle befolyt haszonból, keresztfinanszírozásban adták ki a kötelező „baráti” lapokat. Az volt a bevett gyakorlat, hogy az állami támogatáson túl a nyereségesek finanszírozták a veszteségeseket. - Minden pénzt elvittek tőlünk. Előfordult, hogy az évkönyv honoráriumait se kaptuk meg. Miközben hihetetlen példányszámokat értünk el. - Kis fizetések voltak, de nyilván lehetett maszekolni. - Maszekolni nem lehetett, hanem kellett, olyan gyatra fizetések voltak. Pedig a lapunk hosszú évekig nyereséges volt. - Az Ez a Divat nem volt drága, ezt hozzá kell tenni az igazság kedvéért. - Így van, s időnként szörnyű papíron jelent meg. Olyanon ügyeskedtek, hogy időnként nem finn papírra, hanem dunaújvárosira nyomták. Az meg olyan gyatra volt, hogy átütött rajta a festék. Azon kellett vacakolni képszerkesztőként, hogy ne legyen fedett, hideg szín az egyik oldalon, hogy a másik oldalra, a meleg színekhez át ne üssön. - Milyen jogköre volt képszerkesztőként? - Amikor képszerkesztő lettem, fogalmam sem volt, hogy az mit is jelent. Magyarországon akkoriban nem nagyon volt ilyen állás. Megkérdeztem egy külföldi fotóst, aki képszerkesztőként is dolgozott, s azt felelte, hogy az újságban és a címlapon az a kép van, amit ő akar. Meglepődtem, hogy abba még a főszerkesztő sem szólhat bele. Nem hát, mondta, és ha nem tetszik neki, amit csinálok, akkor kirúghat. Nálunk ez úgy működött, hogy benne voltam az ötlet kitalálásában, a munka kiosztásában, és javaslatot tettem arra, hogy mi legyen a címlapon, melyik képek kerüljenek az oldalakra. Kitalálhattam, hogy az egyik anyag készüljön, mondjuk, a Hortobágy közepén. Szerencsére egy idő után már volt saját járművünk, könnyebben mozogtunk. Valahonnan kaptunk egy levetett Roburt. Maximum hetvennel tudott menni, de fel le hetett benne állni, s így a modellek át tudtak benne öltözni. Nem tudom, látta-e a Bajkeverők című rémítő tévésorozatot. Hét-nyolc lány és fiú mászkált nyáron az országban, mindenféle eszméletlen dolgot csináltak, szerintem a mi régi buszunkkal jártak. Valahogy odakerült a tévéhez, s most mint poénos jármű szerepel. - Visszatérve a képszerkesztésre: a végső döntést a főszerkesztő hozta? - Igen, s néha nagyon nehéz volt Zsigmond Mártát meggyőzni arról, hogy egy-egy anyag éppen azért készült, hogy abból kerüljön ki a címlap is. Nem azért volt nehéz vele, mert nem tekintett minket partnernek, hiszen nagyon komolyan tárgyalt velünk. Ellentétben sok más főszerkesztővel, aki szóba sem állt a fotórovat vezetőjével, ő komolyan vett minket, de nagyon határozott saját véleménye volt. Mégis, az volt a jó, hogy hagytak minket dolgozni, úgy, ahogy mi szerettünk. - A fotósok anyagaiból egyedül maga válogatott? - Közösen. Ők javaslatot tettek, hogy mit szeretnének, s nagyon komolyan megvitattuk a fotókat. Ha végképpen nem tudtunk megegyezni, akkor megállapodtunk abban, hogy majd a főszerkesztő eldönti a vitát. Olyan mértékű döntési jogom nem volt, mint a maiaknak. Bár ismerek egy-két képszerkesztőt, akik inkább fotóanyag-beszerzőnek számítanak. Sok mindenben nem lehet összehasonlítani az akkori helyzetet a maival. Bennünket a technika sokszor gátolt. Két nap alatt hívták le a diákot, ha elkészültünk egy-egy anyaggal, két napot kellett várni, amíg megláthattuk, sikerült-e! Most, a digitalizálással, azonnal meg tudom nézni, hogy milyen lett. S azonnal újat csinálok, ha kell, vagy megtartom, mert majd a digitális laboromban olyanná teszem, amilyennek szeretném. Kis túlzással, manapság, ha véletlen elsül valakinek a kezében a gép, abból is lehet jó kép. Az indulásnál most mindenképpen könnyebb a fotósok élete. Annak idején elmentem az Ofotérthoz filmet venni, s azt mondták, nincs Kodak, decemberig nem is lesz, csak Orno. Pedig arra nem lehet divatot fényképezni. Most pedig a digitálissal kint a ködös időben fotózok, aztán idebenn a lámpafényben egymás után - hát ez régebben elképzelhetetlen volt. A digitális technika nagyon segíti az alkotómunkát; aki képzett, ismeri a technikát, és ráadásul tudatosan használja, az zseniális dolgokat képes vele létrehozni, így nagyon gyorsan be tud kerülni a szakmába. Ezért sok a fotós manapság. Ennyit Magyarország biztosan nem tud eltartani. - A rendszerváltozás előtti években érezhető volt valamilyen változás? Egyáltalán, hogyan alakult a lap sorsa? - Zsigmond Márta sokszor megvédte a lapunkat, a csapatot. Képzelje, a mi szerkesztőségünkben csak egyetlen párttag volt, nem is tudom, hogyan lehetett ez. Láttam, hogy amikor taggyűlés volt, akkor ez az egy ember átment a szomszéd szerkesztőségbe az ottani huszonkét párttaghoz. Amikor Zsigmond Márta 1989 körül - nem emlékszem pontosan a dátumra -, mondjuk azt, hogy nyugdíjba ment, Medgyessy Ildikó (Medgyessy Péter korábbi felesége) került oda a Minisztériumból. Ekkor a lapnál nagyon komoly változás indult meg: az új főszerkesztőnek komoly rálátása volt a nemzetközi divatlappiacra, kiválóan beszélt franciául, a francia vonalat szerette a divatban és a sajtóban is. Megváltozott az újság külseje, ofszet nyomás is bekerült a mélynyomás mellé. Átment afféle olvasmányos kiadványba, s a mi olvasóink nem ehhez voltak szokva. Nem Medgyessy Ildikó volt a hibás ezért, hiszen a lap korszerűbb lett. De úgy éreztük, ezt az újfajta stílust már nem annyira szeretik az olvasók. Közben a lap drágább lett, és idővel megjelent több másik divatlap is, lecsökkent a példányszámunk. De nem volt rosszabb ott dolgozni, mint korábban. Csak akkor romlott el a helyzet, amikor a Lapkiadót elkezdték összevonni a Hírlapkiadóval. - Akkoriban számos, nagy hagyományú lap megszűnt. - Sok kollégám már utcára került. Ahhoz képest az Ez a Divatot sokáig megtartották. Ma már úgy hiszem, a főszerkesztőt nem foglalkoztatta túlzottan az a lehetőség, hogy közösen megvegyük a lapot, és úgy vigyük tovább. Megmondom őszintén, az akkori agyammal én sem tudtam elképzelni, hogy mi legyünk a szerkesztőség és a kiadó is. S így megszűnt az Ez a Divat. A mai napig nem tudjuk, hogy azután ki vette meg a kiadói jogokat. Később ugyanis ugyanezen a néven jelent meg egy másik újság, még a betűtípus is azonos volt. Belekerültem egy új lap, a Bontonton készítésébe. Gyönyörű szép és abszolút korszerű újság volt, az olvasók szerették, de a negyedik száma már ki sem került az utcára. Életben lehetett volna tartani. A kiadónak akadt valamilyen problémája, azért ment tönkre. - Mennyi ehhez hasonló ügy volt akkoriban a médiában! - Akkor esett le a tantusz, hogy micsoda világ is ez. Voltak szerencsés kollégák, például az Ifjúsági Lapkiadónál, akik át tudták magukat menteni. Ott vannak az új kiadókban, akár még nyugdíj után is dolgozhatnak, némelyikük résztulajdonos is lett. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Hozzá voltam szokva, hogy sokat dolgozom, és szerettem ezt. Borzasztó volt megélni, megtapasztalni azt.