Fotóművészet, 2015 (58. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 4. szám
NTERJÚ A média átalakulása át fogja értékelni a fotós szerepét Beszélgetés Déri Miklós fotóművésszel BÁCSKAI SÁNDOR Nem ez az első interjúnk Déri Miklóssal, a 2003/1-2. lapszámunkban már beszélgettünk vele a pályájáról és a munkáiról. Az akkori interjú azzal zárult, hogy a Magyar Narancs című hetilap fotográfusaként és képszerkesztőjeként eltöltött évek után, elfogadta a Miniszterelnöki Hivataltól (MeH) kapott felkérést. Déri nyolc éven át, a 2010- es kormányváltásig dolgozott a miniszterelnököket kísérő fotóstáb vezetőjeként. -Volt-e olyan pillanat, amikor megbántad a váltást? - Nem, soha. A Narancsnál az utolsó néhány évben volt egykét konfliktusom, elsősorban szakmai okok miatt, arculatváltás stb., döntenem kellett, hogy akarom-e így folytatni, végül úgy döntöttem, hogy vagy sikerül változtatnom a dolgokon, vagy elmegyek, aztán addig feszítettem a húrt, amíg el nem pattant. A MeH-beli munka kiszakított az addigi, rutinszerű narancsos világomból. Korábban is izgatott a közélet, érdekelt a politikai sajtó, kíváncsi voltam a történések hátterére. Persze, kemény volt a munka, óriási kihívást jelentett, meg kellett tanulnom, hogy egy kézfogásból is „képet” tudjak csinálni, úgy, hogy visszaadjam az esemény hangulatát, de megfeleljen a protokollnak is. Épp a napokban gondolkoztam el azon, hogy vajon hogyan tudtam volna jobban művelni. Biztosan tudtam volna, de nem bántam meg, hogy oda mentem. Annak az időnek vége, már más dolgok foglalkoztatnak. Az biztos, hogy rengeteget tanultam az ott eltöltött nyolc év alatt. - Például precizitást, gyors reflexeket? - Sok apróságot is, de például azt is, hogy egészében lássam az eseményeket. Hogy mikor, milyen részletre figyeljek, hová álljak, mire fókuszáljak, mit tartsak fontosnak, ilyeneket. - Mintha a protokollfotózást egy kicsit lenéznék a riporterek. - Valószínűleg azért, mert itt meg kell felelni egy elvárásrendszernek, és ez nem mindenki számára vonzó. A riportfotós szeret szabadabb lenni, kevésbé kötött, sokkal inkább alkotó jellegű a munkája. Elég pulóverben és tornacipőben megjelennie, míg nekem öltönyt és nyakkendőt kellett fölvennem. Úgy érzem, hogy a protokollfényképezés iránti távolságtartás el fog mozdulni, a fotósok kezdenek ráérezni arra, hogy ez is érdekes területe a szakmának, itt is ugyanúgy megvan a lehetőség arra, hogy különleges dolgokat mutassunk meg, itt is lehet érdekes, akár galériaszínvonalú képanyagokat létrehozni. Korábban kizárólag filmre fényképeztem, míg itt feltétel volt a szinte azonnali képtovábbítás, így viszonylag gyorsan meg kellett tanulnom a digitális technikát. Ennek nem mindegyik részét kedveltem, de a fényelést nagyon élvezem. Talán azért, mert korábban magamnak laboráltam, a Photoshopot a nagyításhoz hasonlóan kezelem, nem zavar, ha észre lehet venni, hogy melyik részletet sötétítettem vagy világosítottam a képen. Vastag ecsettel dolgozom. Egyébként nem nagyon volt kitől tanulnom a protokollfotózást. Fogtam magam, és beszereztem jó pár albumot, amiket Havel, Bush és más elnökök fotósai adtak ki, ezeket tanulmányoztam, és az így nyert tapasztalatokból próbáltam kialakítani a működésünket. - 2004-ben, a Medgyessy Péter-Gyurcsány Ferenc váltás után, új szerződést kötöttek veled? - Igen, de egyébként is évente vagy félévente újítottuk meg a szerződést. Elvileg számolni kellett azzal, hogy az új személy a saját korábbi stábjával akar együtt dolgozni, de nekem nem kellett attól tartanom, hogy elküldenek, egy ilyen kabinetátalakításkor nyilván ezernyi más dologra kell figyelniük, amik közül a fotós személyének a kérdése a legutolsó tennivalók egyike lehet. De ez a médiacégeknél vagy a reklámügynökségeknél is hasonlóan van. - Most van munkád? - Cégeknek, reklámügynökségeknek dolgozom a legtöbbet, de akár esküvőt is fényképezek, ha megkeresnek. Néha még élvezem is, mert ez is tartogathat izgalmas helyzeteket, lehetőségeket. Úgy látom, az utóbbi időben fölértékelődött az esküvői fényképezés, kiváló képek készülnek, a gyermekfotó is újra megjelent a piacon, a családok ismét fényképeztetik magukat. Gyerekkoromban a kanadai rokonok minden évben küldtek magukról műtermi képet, ott ez hozzátartozott a polgári létformához, és most itthon is kezd visszatérni a szokás. Előfordul, hogy felhívnak, „azt találtuk ki nászajándéknak, hogy te legyél a fényképész”, meg olyan is, hogy „a férjem imádta a Narancsban a képeidet, menynyire klassz lenne, ha el tudnál jönni fotózni”. -Akár vállalati bulikra is elmennél? - Természetesen. Lehet, hogy furcsán hangzik, de még rendezvényeken vagy akár sajtótájékoztatót is szeretek fotózni. - Meg tudsz belőle élni? - Elvagyok, bár tudom, hogy nehéz helyzetben van a szakma. Nemrég megkeresett egy cég, hogy szeretnének egy tizenkét képből álló naptárt, mondták, hogy nagyon kicsi a büdzséjük, tetszett a munka, úgyhogy félig viccből tízezer forintos árajánlatot adtam az egészre. Gondoltam, a benzinköltség meg a parkolás díja talán Fotóművészet 12015.4.