Fotóriporter, 2009 (2. szám) - 2010 (1. szám)
2009 / 2. szám - 2010 / 1. szám
1989. július 13-14. A nyolc nappal korábban elhunyt Kádár János felravatalozása a Jászai Mari téren, és temetése a Mező Imre (ma: Fiumei) úti temetőben. 1989. július 6-a a magyar história misztikus napja. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa három héttel az igazi, az össznépi, a politikai rehabilitáció után - sokszorosan megkésett - jogi elégtételt nyújtott a Nagy Imre-per bitójára juttatott áldozatainak. Kimondta: az egykori ítélet minden ízében megalapozatlan és törvénysértő volt. A krónikák shakespeare-i sorstragédiai fordulatként jegyezték fel, hogy miközben a bíróság éppen indokolta ítéletét, a tárgyalóteremben izgatott mozgolódás kezdődött. Egy cédula járt kézről kézre, az tudatta a friss hírt: meghalt Kádár. A nyilvánosság szeme elől sikerrel rejtegetett expártelnökről egy ideje csupán szóbeszédek keringtek, például az, hogy az országos gyászünnep reggelén a teljességgel tudatbeszűkült Machbeth-Kádár állítólag koromfekete gyászruhában indult volna „Imre temetésére” a Hősök terére, és csak erőszakkal lehetett otthon tartani. Halálának másnapján viszont Kádár János valósággal feltámadt: a mesterségesen eltorlaszolt hírzsilip kinyílt, egy hétig szinte minden róla szólt. A pártszakadás fenyegetettségével birkózó MSZMP, bevett szokása szerint összezárt, a magyar trojka, vagyis a négytagú pártelnökség (Nyers Rezső, Grósz Károly, Németh Miklós és Pozsgay Imre) közösen jegyezte a Búcsú című fájdalommal és őszinte tisztelettel teli könnyes pártközleményt. Ugyanez a négyes - kiegészülve Szűrös Mátyással - együtt állt díszőrséget Kádár koporsójánál július 14-én, a Nagy Imre-temetés ellendemonstrációjaként megrendezett több százezres szertartáson. Ott, ahol kétezer felfegyverzett munkásőr egyben egyfajta erőfitogtató felvonulást is tartott. A ceremóniának sajátos színfoltja volt az is, hogy Németh Miklós és Pozsgay Imre ugyanolyan gyászfekete öltönyben és ugyanolyan egyenszomorú ábrázattal adta meg a végső tiszteletet a korszakot jegyző politikusnak, mint egy hónappal korábban a Kádár által kivégeztetett Nagy Imrének, a század talán legjelentősebb, ám mindenképp legtragikusabb sorsú személyiségének. Bánkuti András: Kádár János ravatalánál, 1989 András Bánkuti: Lying in state of János Kádár, 1989