Fővárosi Közlöny, 1922 (33. évfolyam, 1-19. szám)

1922-03-17 / 14. szám

mében folytatólagos közgyűlésen indítvány elő nem terjeszthető, kérdem a tisztelt közgyűléstől, méltóz­tatik-e hozzájárulni ahhoz, hogy ebben a kivételes esetben a bizottsági tag úr indítványt is tehessen. (Helyeslés.) Akkor ezt határozatilag kimondom és felkérem dr. Ioanovich Pál bizottsági tag urat, hogy indítványát előterjeszteni méltóztassék. (Halljuk! Halljuk!) Joanovich Pál: Mélyen tisztelt Közgyűlés! (Hall­juk! Halljuk!) Mindenekelőtt hálásan köszönöm az elnöklő polgármester úr ő méltóságának, hogy a napi­rend előtti felszólalásomra, azután pedig a mélyen tisztelt törvényhatósági bizottsági közgyűlésnek, hogy a napirend előtti sürgős indítvány megtételére az engedélyt megadni méltóztatott. Mélyen tisztelt Közgyűlés! Magyarország csudás földje minden időkben, minden korokban és minden téren megteremtette az ő nagyjait, azokat a nagyokat, akiknek a híre a hazán túl is messzire terjedt. Királyaink közül Szent István, aki az országot modern alapokra fektette, akinek szent jobbját 1742. óta Budán őrizzük; Kálmán, a könyves, aki már néhány száz évvel azelőtt, hogy boszorkányokat még mindig égettek, törvényében kimondotta: De strigis, quae non sunt, nulla fiat mentio, (boszor­kányok pedig nincsenek, ne legyen róluk említés téve); Mátyás, az igazságos, aki a tudósokat és művészeket gyűjtötte udvarába; hadvezéreink közül Hunyady János, nagy hőseink közül Zrínyi Miklós; jogászaink közül Werbőczy; egyházi nagyjaink közül Pázmány Péter ; mind olyan nagy alakjai a történelemnek, akiknek a híre messze külföldre terjedt. Államférfiaink: Kossuth, Széchényi, íróink közül Jókai, költőink közül Vörös­marty, Arany, Petőfi, festőművészeink közül Munkácsy, szobrászaink közül Fadrusz, zeneszerzőink és művé­szeink közül Erkel Ferenc, Lavotta, Liszt (Közbe­szólások balról: Goldmarck.) . . . igen, de most csak a magyar nevűekről beszélek. (Közbeszólások a bal­oldalról.) Szémann Mihály: Még ehhez sincsen türelmük, ejnye, ejnye! Elnök: Méltóztassék, kérem, türelemmel lenni, ez ünnepélyes alkalom. (Élénk helyeslés jobbról. Halljuk! Halljuk!) Joanovich Pál: Tudósaink közül Bolyai Farkas, a híres matematikus, báró Eötvös Lóránt, a retorziós inga feltalálója mind olyanok, akiknek híre messze a haza határain túl, a külföldre is elszármazott. Voltak nagyjaink a színi pályán is, de ezen nagyok nagyja a még ma is élő Jászai Mari. (Élénk éljenzés.) Egyik neves kritikusunk a legtalálóbban jelle­mezte Jászai Mari pályájának kezdetét, amely egész ötvenéves működésére reányomta bélyegét. Két egy­szerű mondatban ezt mondja: „Nem úgy lépett fel, ahogy a nők lépnek szín­padra, hanem ahogy egyéniségek lépnek be a művészetbe. Szépségéről és fiatalságáról alig beszél­tek, mindjárt rendkívüliségét emlegették." Bár igen érdekes, arról nem beszélek, hogy mikor és mi vonzotta a világot jelentő deszkákra, miként ment, vágytól űzve, szökve, gyermekleányként a világot jelentő deszkákra. Jászai Mari csillaga itt Budán tűnt fel először. A mélyen tisztelt biz. tag urak közül talán többen emlékezni fognak arra, hogy ott állott a mai kereskedelemügyi minisztérium helyén Molnár Györgynek a színháza ezzel a bombasztikus frázissal a homlokán: „Hazafiság a nemzetiségnek", ahol Molnár György az operettet és a kánkánt kultiválta. Ott adták Dunanan apó kalandjait, Orpheust és az Ördög piruláit. Itt lépett fel először Jászai Mari. Ott játszotta első, egyszavas szerepét, báró Jósika Kálmánnak Rákóczi Júliájában. Rákóczi Júlia barátnőjét szemé­lyesítette, aki ott tesz-vesz Júlia mellett, de amikor, gondolom a második felvonásban, felugrott és felcsendült ijedt, sértett önérzetének hangján, Jászai Mari tömör csengésű hangján, a szerep szava: „Júlia!" . . . Jászai, hogy a francia „arrive­"-ből a magyar irodalmi tolvajnyelvbe átvett argó kifejezést használjam, beérkezett. Diadallal hozta be őt az a frenetikus taps, amely erre az egy szóra kitért, amely Jászai Marit egyszerre ismertté tette. S itt citálom az egykori kritika szavait. Jámbor Pál, ki Hiador név alatt írta kritikáit, ezt írta róla: „Nem szoktunk babérokat előlegezni, de azt hisszük, hogy bátran nyújthatunk egy levelet annak a kis leánynak, abból a koszorúból, amit majd egyszer az ország fejére tesz". Látnok volt a kritikus, jó próféta volt. Nem! Kiváló ítélő tehetség, akit az idő igazolt. 1872-ben jött a Nemzeti Színházhoz és ez adja meg a mai ünneplésnek az alapját, az ötvenéves jubileum. Azonban a Nemzeti Színházban kezdetben nem tudta kellően kifejteni tehetségét, mert hiszen a magyar irodalom, sajnos, szegény volt olyan művek­ben, amelyben Jászai az ő fényes tehetségét érvényesít­hette volna. A külföld nagy művésznői: Rachel, vissza­nyúlhatott Jean de Racinéhez, Corneillehez, saját nagy irodalmuk gyöngyeihez, az olasz Ristori Alfierihez. Neki nem volt hova visszanyúlnia, mert a magyar irodalom szegény volt valódi nagy történelmi tragédiákban. És csak néhány kevésbé jelentékeny szerepet adtak klasszikusaink legjelesebb művei: Bánk bán Gertru­disát és legfőképpen a halhatatlan Madách Ember­tragédiájának Éváját. Csak amikor a nyolcvanas évek végén kezdte a Nemzeti Színház Paulay Ede igaz­gató vezetése alatt kultiválni a világirodalom remek­műveit: Shakespearet, Schillert, Grillparzert, Hugó Viktort, Racinet és különösen, mikor Sophokles két­ezeréves görög tragédiáját vette műsorára Paulay, akkor fejtette ki Jászai azt a tüneményes, mondhatni boszorkányos művészetét, amely lázba ejtette az egész országot és amely a külföldre is szétvitte Jászai hírét. Magyarország Elekra-lázban égett, a vidéken mindenütt Elektrát akarták látni és ez Jászai műve volt. (Halljuk! Halljuk!) Jászait utánozta minden vidéki művésznő, a művészet terén Jászai volt a dogma. Minden szerepé­ben más volt, a szerep benne megelevenedett. Min­den alakítása önálló kabinetalakítás volt, a művészet abszolutuma. Egyetlen pályára sem halmoztak annyi gyalá­zatot, megrovást, mint a színészetre, mert hisz a színészet kapui tárva-nyitva állanak. Minden pályához valamely lépcső vezet tudásból, vagy gyakorlatból. Csak a színészethez semmi. Aki járni, beszélni tud, színpadra léphet és kevés ember van, aki nem hiszi magáról, hogy jó színész volna. A protekció minden téren orgiákat ül, de talán sehol annyira, mint a színészetnél, ahol vajmi gyakran a protekció dönt afölött, ki a nagy színész, ahol egy szép arc, egy szép termet, néhány nem tudom minő mozdulat, kacér fordulat, szép fürge láb veszte­geti meg azt a jó közönséget a művészet rovására, ahol a külsőség mára hamisítja a belső sivárságot, ahol a succust helyettesíti a surrogatum. Viszont a színészet égen gyúlnak ki a sarkcsillagok, sötét éjen

Next