Fővárosi Közlöny, 1947 (58. évfolyam, 28-55. szám)
1947-12-31 / 55. szám
amelyet külföldön, az író saját hazájában évtizedek óta nem játszanak. Ezt a darabot nagy propagandával mutatta be a Magyar Színház. Most pedig Hervé : Lili című operettjét fogja bemutatni. A főváros színházának nem ez a feladata. Ha egy magánszínház cselekszik így, üzleti okokból, azt megértem. De akkor kár volt elutasítani azt az ajánlatot, amelyet például Pásztor Béla tett. Pásztor Béla szívesen vette volna a koncessziót, szívesen átvette volna a színházat. Ilyen darabokat ő is be tudna mutatni. Amint már említettem, a magyar színházakban elsősorban magyar darabokat szeretnénk látni. Ha a magyar darabok bemutatása deficittel járna, akkor is vállalnia kell a fővárosnak ezt a tervet, mert a propaganda, a nemes kultúrmisszió teljesítése elsősorban a főváros feladata. A lelkek átnevelése azonban nem lehetséges sem a Lili sem a Navarrai Margit előadásával, hanem igenis megfelelő darabokat kell bemutatni a főváros tulajdonában levő színházakban. Ha azt mondják, hogy nincs magyar darab, akkor ezzel az állítással nehéz vitába szállni. Mindenesetre a dramaturgiai tanácsot kellene megkérdezni. De ennek az állításnak a megcáfolására is kínálkoznék mód, mégpedig az, hogy írjon ki a főváros egy színműpályázatot. Majd meglátjuk, hogy akad-e megfelelő darab. Ha akad, akkor a főváros színházaiban elő kell adni. Ezért a következő indítványt terjesztem elő (Olvassa) : Utasítsa a közgyűlés a polgármester urat, hogy írjon ki a főváros színműpályázatot. A nyertes darabokat a főváros színházaiban adják elő. Utasítsa a közgyűlés a polgármester urat, gondoskodjék arról, hogy a főváros színházaiban túlnyomórészt magyar szerzők műveit hozzák színre. Az antidemokratikus tömegek átnevelése, a mai magyar problémákat ismerő írók műveinek színpadon és könyvben való propagálásának lehetővé tétele érdekében kérem a tisztelt közgyűlést, hogy indítványaimat fogadja el. (Taps.) Elnök : Egy-egy fejezethez igen sok szónok iratkozik fel. Ha tehát a beszédidő korlátlan marad, akkor még holnap se tudjuk befejezni a költségvetési vitát. Javasolom ezért, mondja ki a közgyűlés, hogy egy-egy szónok beszédideje legfeljebb 10 perc legyen. (Zaj.) Ha azonban valamely párt csak egy szónokot állít, akkor az a szónok 15 percig beszélhessen. (Zaj.) Matits Lajos: 20 percig! Eddig sem volt klotűr! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Szavazzunk !)Pakots György : Az ügyrendhez kérek szót. Elnök: Méltóztatnak indítványomhoz hozzájárulni? (Nagy zaj.) Álljanak fel azok a bizottsági tag urak, akik indítványomat elfogadják. (Megtörténik.) Többség, a közgyűlés az indítványomat elfogadta. Szólásra következik Matits Lajos bizottsági tag úr. Matits Lajos: Tisztelt Közgyűlés! Nem az idő a lényeg, hanem a mondanivaló. (Úgy van ! Úgy van ! — Taps.) Mindegy, hogy ki mennyit beszél, csak értelmeseket is mondjon. Ha én sok zöldséget beszélnék 20 perc alatt, akkor ezt én szégyellném, ha pedig más, akkor azt szégyelje. Ezek után rátérek a lényegre. Amidőn két ilyen lényegbe vágó fejezetről van szó, akkor a klotűrt a magunk részéről elfogadjuk, bár a jövő érdekében mégis helyesebbnek és jobbnak látnánk, ha minden párt a lehető legrészletesebben vitatná meg a szóbanforgó kérdést, mert hiszen ezen múlik a magyar jövő. (Zaj.) Az előttem felszólaló — és a közbeszóló — bizottsági tagtársaim, akik legalább is ilyenkor szerepelnek, amikor közbe lehet szólni, jól tennék, ha ebben az életbevágó és igazán mindenkinek a bőrére menő kérdésben még jobban elmélyednének, hiszen meg méltóztatnak majd látni, Pakots bizottsági tagtársammal szemben is fel kell egy-két szempontot hoznom pl. a színházakkal kapcsolatban. De nézzük először a közoktatási kérdést, másodszor pedig a XI. ügyosztállyal kapcsolatos komplexust. A VII. ügyosztály kérdésével kapcsolatban teljességgel osztom azt a nézetet, amelyet Kálmán József barátom elmondott, hogy kötve vagyunk akkor, amikor tudjuk, hogy a számokon változtatni nem lehet. De pártkülönbség nélkül azt is megállapítottuk, hogy az az anyagi bázis, amelyet a főváros a közoktatás részére, kultúrájának emelésére befektetett, abban az arányban emeltessék, ahogyan a bevételek emelkedni fognak. Félre ne értsen azonban senki: én itt megint csak bizonyos olyan szempontra akarok rámutatni, amely ebben a közgyűlési teremben ritkán szokott elhangzani. Mi igenis azt akarjuk, hogy a fővárosi kultúra a közoktatási vonalon maradéktalan legyen. De nem lehet meghonosítani azt a kirívó esetet, hogy a fővárosban közoktatási eldorádót teremtsenek, ugyanakkor pedig a vidéki oktatásügy ugyanolyan elmaradott nívón maradjon, mint amilyen elmaradott állapotban ma is van. (Helyeslés.) Mi az egész országban egységes közoktatási színvonalat akarunk. Minden körülmények között azt akarjuk, hogy a jót másutt is, mindenütt élvezhessék. Az egységesítés érdekében tehát, ahogyan már a múlt évben is előadtam, valahogy igenis módját kell ejteni annak, hogy a fővárosi pedagógustársadalom a vidéki pedagógus elemekkel felfrissíttessék, hogy legyen itt olyan világnézeten, olyan nézőszögön levő tanerő, aki a világot ne csak a város szemszögéből nézze, hanem a vidék szempontjait is lássa. (Helyeslés.) " Tudom, hogy hiába van meg valakiben a jószándék , de nem bűne, hogy — mondjuk — városi pedagógusnak tanult ki és arról kell a fiatalokat meggyőznie, hogy a várost és a falut egyformán kell látni, mindenki egyforma, de csak addig, amíg sor nem kerül arra, hogy valamiről le kell mondania. Az tehát a helyzet, hogy a felfrissítés szükségessége már megérett a cselekvésre. (Úgy van! Úgy van!) Szükség van arra, hogy a fővárosi pedagógusokat az ő saját érdekükben is — a kezdőkre gondolok most elsősorban — bizonyos inas-időkre adjuk ki a vidékre és csak bizonyos inas-idő letöltése után jöhessenek fővárosi iskolákba, hogy lássák m meg, mi és mennyi a különbség a gazdag fővárosi és a szegény vidéki iskolák között. (Helyeslés.) Egypár olyan szempont is van itt, amely lényegébe komoly kérdés : az egyik pl. a világnézeti átképzés kérdése a pedagógusok vonalán; a másik pedig a mindennapi kérdések oktatása a tanulók vonalán. Szerintem mindkettő annyira fontos, hogy az ügyosztálynak sokkal többet kell foglalkoznia velük, mint eddig. A demokrácia harmadik esztendejében azonban már nem átnevelésről szeretnék hallani, hanem komoly céltudatos nevelést szeretnék látni, mert amíg csak átnevelünk, addig mindig vissza is lehet valakit nevelni. Mi olyan gyökeres nevelést szeretnénk, amely már nem az átnevelést tartja fogalomnak, hanem önmagát a nevelést. (Helyeslés.) És olyan nevelőket szeretnénk látni, akiket nem gyorstalpaló tanfolyamokon, hanem a demokrácia kézzel fogható valóságain keresztül nyerünk meg a magyar közoktatásügy apostolainak, akik — reméljük —, hogy kitartanak és hűek maradnak ahhoz az eszméhez, amelyet a pedagógusok vonalán eddig — tisztesség ne essék, szólván — egyesek csak eltántorodva szolgáltak. Az a nevelésünk, amely az elmúlt 25 esztendőben kialakult, a lelkeket idáig mételyezte, hogy csak itt, hazánkban is tébolyító háború következett be és borzalmas vandalizmus jött létre. Ez a nevelés és ennek a nevelésnek az eredményei feltétlenül azt a mementót vetítik elénk, hogy a nevelőket kell teljességgel megnevelnünk; a nevelők nevelésére van szükség az elkövetkezendő száz évben, mégpedig nemcsak azoknak az eszméknek a szolgálatára, amelyekről ők esetleg csak most, két esztendő alatt győződtek meg. Ennek a nevelésnek ugyanis örök eszméi vannak, olyan eszméi, amelyek minden politikán, minden pártpolitikán felül állnak. Mi, parasztpártiak, a nevelésben ezeket a szempontokat szeretnénk kiemelve látni és kifejezésre juttatni. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Mi is !) Itt jöttünk ellentétbe azokkal a nevelési szervekkel, amelyek nevelőintézeti formációt próbálnak itt indítványként e közgyűlésen elfogadtatni. Mi azt mondjuk, hogy a meglazult erkölcsi és a meglazult nevelési felfogás sehol másutt nem szilárdítható meg, csak a család kereteiben. Mi a családi keretet tartjuk a legészszerűbb nevelési formának, mert azt hisszük, hogy a magyar nép lelkivilágának leginkább ez a nevelési módszer felel meg. (Helyeslés.) Mi az intézeti nevelés? Én nyolc évig voltam nevelőintézetben, tudok róla beszélni. (Derültség.) Nem tartjuk jónak, mert egyéniség nélkülivé teheti a fiatalembereket. Mindenesetre vannak kivételek, de ezek csak erősítik a szabályt. Mi tehát az intézeti nevelés elvi ellenségei vagyunk, mert az egyéniséget, illetve a szülők tiszteletét kell kifejleszteni, valamint a jó erkölcsi érzést. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban még egy anyagi vonatkozást kell megemlítenem. Akkor, amikor a főváros körülbelül 500 tanterem hiányával küzd, ezt a kérdést pillanatnyilag még kísérletezésre sem tartjuk időszerűnek, hanem csak később lesz időszerű. Ami a kollektív nevelést illeti.