Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-01 / 1. szám
ső sz. Péntek, jan. 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 17. sz. Első évfolyam 1864. Előfizetési díj: e..........................8 frt. lévre ... 4 frt. hóra ... 2 frt. jelen ünnep ,8 vasárivéve mindennap, két képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet. Hirdetési díj: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor ... 30 kr. KARÁCSON ESTÉJÉN. Nem hallod-e ? kopogtat valaki . . . Told hátra édes anyjok a reteszt! Sötét van künn s erősen fű, esik . . . Ereszd be a szegény utast, ereszd ! Boldogtalan kinek ma útja van, S ott éri a szent est hol idegen . . . Csak erre, erre bátran, egyenest: — A szó elég jókor lesz idebenn ! — Ah, ifjú s vándor mint a mi fiunk ! Isten hozott! oldozd le saruid’ — Jól ég a tűz, melengesd fel magad ! Szemköztfogott a csapkodó vihar : Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt! Hja, szenvedés az útas élte most . .! Szél ostora s köd a kisértete ; Ember s hajlék öröm reája, kit Éhes, vonitó vad kisérgete. — Nem jársz-e künn te is szegény fiunk ? Elébb, elébb ! úgy hátra mért vonulsz ? Tied köztünk az asztalnál e hely; Szerény tálunk mellett bor és kalács, elégülj meg, vidúlj fel s ünnepelj ! Vendégünk vagy szállást ad e fedél, 5 alatta szél — hideg, ne félj hogy árt! Megosztjuk a mi jót nyerünk veled, gyújtsd közelebb azt az üres pohárt . . .! — Hol ünnepelsz te most — jámbor fiunk ? Aztán beszélj hadd halljam a szavad, hogy ifjú szívednek mily álma van ? Nagy cél után kellett eredned, a széles világnak ily fiatalon! Élnek-e még szüleid, a kiket így érdekel szerencséd és bajod ? lazafelé fordul-e már utad, lagy a tiéid még messzebb hagyod ? — Mikép az a mi kedves, rosz fiunk ! Mert úgy van az ! oly balga a szüle , hogy a fiuk serdült korára vár . . . akkor kiszállanak . . . L árván marad ízes fészkében az anyamadár. ■ár szüntelen fáj, fáj . . . ilyenkor ont ■z a hiány legkeserűbb könyvt , tidön az édes vagy szent alkalom fagyot, kicsinyt a háznál egybegyüjt . . . Mikor térsz meg mi várva várt fiunk ? Mikor telnek be édes álmaink . . ? ! így lenne majd végóránk is nyugott . . . lem éjfélt üt, — a hivő világ nagy s dicső ünnepre eljutott: — hogy reggel uj, szent érzések között hallhassuk a váltság örök szavát ; fajtsuk fejünket nyugalomra most; — ez, a vetett ágy vár ... jó éjszakát! — Jó éjszakát mi szeretett fiunk ! TOMPA. ÖLCVANÉVES FÉRJ HÁTRAHAGYOTT LEVELE. (Novella.) S.önyörü szép októberi nap alkonyata voltak az emberek a tengerit nagyban, s a mély ágásos országút melletti csapáson egy ifjú ozditgatá szép szóval paripáját, a legközelebbi melynek tornya sok csalogatás után elvégre ebben mutatkozott, hogy utazónk naplemenatu szélső házait elérni remélhető, íg a mezőn találkozva néhány falubelivel. Hogy hívják ezt a falut, bátyám ? Petneháza. Hogyan ! Petneháza ? — felesé az ifjú, kit en meglepni látszott. . egésznek oka pedig nem más, minthogy az íténetesen épen Petneházy Gábornak hívták s eddig legalább soha sem hallotta, hogy tekintetes nemes Szabolcsvármegyében ilyneves falu volna. — No hiszen jobb helyre nem is érkezhettem — gondolá magában. — Ha valahogy épen ma temették el az utolsó Petneházyt: itt vagyok én, az egyedüli természetes és törvényes örökös, akinek a Petneházy név mellé eddig is csak épen egy Petneháza nevű kis uradalomkája hiányzott. Tovább menvén, egy ér partján haladva, nem épen minden kerülgetés nélkül, esthajnalkor, az első csillag feltetszésével, bevergődött a náddal födött házsorok közé. Itt egy hosszabb ház falán a hirdetmények fekete tábláját megpillantva, eltalálta, hogy a helység háza elé jutott. A ház előtti lócán öregbiró uram hivatalos komolysággal simogatá szénfekete bajuszát; csákánya mellette feküdt a padon, néhány lépéssel odább parancsra váró állásban a kisbiró. — Adjon isten jó estét biró uramnak. — Adjon isten ifjú uramnak is. — Azt hiszem jó helyütt járok erre ? — Ha Petneházára igyekezett ifjú uram , akkor isten jóvoltából esti harangszóra szépen ide érkezett. — Tehát ezt a falut csakugyan Petneházának hívják ? — Mármint ezt a falut ? Megkövetem ifjú uramat, mert, legalább a mi minket illet, eddig Petneházát mindig becsésletes mezővárosnak tartottuk. Az ifjú elpirult. Erdélyben azzal gyűlt meg baja, hogy néha nem tudta, hol végződik a ténsasszonyi cím, s hol kezdődik a méltóságos vagy épen nagyságos elnevezés ? Most olyan országba érkezett, ahol a várost nagy dolog megkülönböztetni a falutól. — Ezer bocsánat — szólt aztán — mert bizony ha jobban kinyitom szememet, láthatom vala, hogy patika van helyben, a piacon pedig sátrak és lacikonyhák. Elismerem, milyent hiba volt tőlem megtagadni Petneháza városától az illő tiszteletet. Ezzel szépen, illedelmesen s távol minden gunyolódási szándéktól, köszönt öregbiró uramnak, kalapját is megemelő, s megindult a széles utcán a templom irányában, a hol már előbbi vizsgálódása alkalmával, egy hosszú, mintegy tizenhat ablakos földszinti udvarházat pillantott meg. A ház elé érkezve, s keresztüllubickolva az utcán elterülő ősi pocsolyán, megállóit a zárt kapu előtt, a hol megjelenése azonnal zajt keltett. — Az eperfákról sürü csókasereg röppent fel, a láncról épen most megeresztett kutyák irtóztató ugatást vittek végbe, s egy urasági hajdú, sipkáját hóna alá kapva eszeveszetten futott az érkezett vendég elé. — Ki lakik itt ? — kérdé az ifjú leszállva lováról. Az urasági cseléd, a ki a vendégek elfogadására volt ide rendelve,azonnal észrevevé tévedését. Sipkáját rögtön fejére tette, s a kezében maradt kantárszárat is csak imigyamugy kezdé tartani. És vállat vonitva mondá : — Ki laknék itt más, mint Petneházy Ábrahám uram, e nagysága? Ha az ur a Bezirkerek házát keresi , arra tartson az utca vége felé; ott van a zsandárkaszárnya is, ha azokkal van dolga. Az ifjú nem sokat gondolva az eléggé palástolatlan elutasítással kérdé : — Itthonn van az uraság ? — Ő nagysága ilyenkor még a kertben szokott lenni, s ott mulat vendégeivel. — No hát vezessen engem oda, lovamat pedig az istállóba. Nem tud ezeknek a kutyáknak parancsolni, hogy kissé becsületesebben viseljék magukat ? A cseléd a parancsoló hangra észrevétlenül ismét hóna alá kapta sipkáját. A lovat átadá egy oda ácsorogni jött suhancnak s a vendégnek inte, hogy tessék belebb kerülni. — Ahonni , ott jön már e nagysága a vendégekkel a kertből. Nyolc az óra, fel van terítve a vacsorára. Mintegy tiz-tizenkét személyből álló társaság közelgett a ház oszlopos tornáca felé. Vígan, nevetközve, tréfálva s egy pár közölök csaknem táncolva. Nem igen látszott rajtok, mintha búsulnának valamely eddig még meg nem érkezett vendég késedelmén. Az ifjú a homályban, úgyszólván észrevétlenül a vendégek közé elegyedett, s csak a terembe érkezve, kérdé valakitől, melyik a házigazda, s akkor udvariasan meghajtva magát előtte, mondá : — Uram, elkésett utas vagyok, a ki engedelemkérés nélkül betoppan a magyar vendégszerető házba. — Hozott isten, öcsém — felelt recsegő, majdnem nyers hangon a ház ura. — Nyújtsd jobbodat, s aztán hajónak látod, mondd meg ki vagy, mi vagy, honnan kerít a forgószél Petneházára ? — Én Petneházy Gábor vagyok, Erdélyből, Küküllővármegyéből, megyek lóháton Pestre, mint apáink tették. — Kicsoda ? — felelt az öreg megütközve — Petneházy ? honnan jutsz e névhez, fiú ? Szólj, mert ilyen dologban nem értem a tréfát. — Ha kívánja uram, előmutathatom keresztlevelemet. — Keresztleveledet, s talán útleveledet is ? Kinek nézesz engem ? Ott papirosozgass a Bezirksamtban, ha megszoritnak : nekem azt mondd : ki volt az apád, és ki nem? II. Mielőtt az ifjú felelhetett volna, az asztalhoz készülő társaság tolongása szétválaszta őket. Egyébiránt is az új vendég megérkezésével itt alig látszott valaki törődni. Aki Petneházára jött, el lehetett rá készülve, hogy rendesen új arcokat fog látni. A Petneházy név hangoztatása csak pillanatnyira ingerli fel a jelenvoltak kíváncsiságát, aztán mindenki sietett hogy az asztal mellett oly helyet foglalhasson el, mely titkos és nem titkos vágyainak leginkább megfelelt. Voltak a kik rohammal foglalók el azon székeket, melyek a társaság szépeinek közelében alig egy másodpercnyi időközig üresen maradtak. Mások az asztal alsóbb vége felé, azon kényelmes karszékre igyekeztek telepedni, melyek előtt, az asztalon, a régi fajú kéturcés palackok stratégiai négyszögekbe tömegesedve , vitézlő uralmék támadásaira látszottak várakozni. Aki idegen társaságba legelőször lép, rendesen az az észrevétele, hogy sok ember van jelen, aki hasonlít egymáshoz. Úgy látszott, mintha itt közel rokonok gyűltek volna egybe , mindenfelől csak a legbizalmasabb : bátyám, néném, öcsém , húgom hangzott. Az ifjú vendéget egy magas száraz, szikár, és igen sápító hangon beszélő öreg úr csaknem erőszakosan ülteté maga mellé. Azt mondta: Szamosházy Bálintnak hivják, szomszéd megyei birtokos, felesége Petneházy leány volt, de már ezelőtt húsz évvel meghalt; isten nyugosztalja meg, mert nagyon jeles háziasszony volt a maga idejében. Az igy körülfogott vendég csak féligmeddig hallgatott kellemetlen szomszédjának idő előtti bizalmaskodásaira. Az olyan ember, aki lassan, vontatva szokott beszélni, s minden szótagot megkülönböztetve ejt ki, ha egyszerre,úgyszólván beszédes kezd lenni, elárulja, hogy érdekelve van, s lelke mélyében tervek és szándékok szálai képződnek. PÁLFFY ALBERT.