Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-01 / 1. szám

ső sz. Péntek, jan. 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 17. sz. Első évfolyam 1864. Előfizetési díj: e..........................8 frt. lévre ... 4 frt. hóra ... 2 frt. jelen ünnep ,8 vasár­­­ivéve mindennap, ké­­t képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet. Hirdetési díj: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor ... 30 kr. KARÁCSON ESTÉJÉN. Nem hallod-e ? kopogtat valaki . . . Told hátra édes anyjok a reteszt! Sötét van künn s erősen fű, esik . . . Ereszd be a szegény utast, ereszd ! Boldogtalan kinek ma útja van, S ott éri a szent est hol idegen . . . Csak erre, erre­ bátran, egyenest: — A szó elég jókor lesz idebenn ! — Ah, ifjú s vándor mint a mi fiunk ! Isten hozott! oldozd le saruid’ — Jól ég a tűz, melengesd fel magad ! Szemköztfogott a csapkodó vihar : Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt! Hja, szenvedés az útas élte most . .! Szél ostora s köd a kisértete ; Ember s hajlék öröm reája, kit Éhes, vonitó vad kisérgete. — Nem jársz-e künn te is szegény fiunk ? Elébb, elébb ! úgy hátra mért vonulsz ? Tied köztünk az asztalnál e hely; Szerény tálunk mellett bor és kalács, elégülj meg, vidúlj fel s ünnepelj ! Vendégünk vagy­ szállást ad e fedél, 5 alatta szél — hideg, ne félj hogy árt! Megosztjuk a mi jót nyerünk veled, gyújtsd közelebb azt az üres pohárt . . .! — Hol ünnepelsz te most — jámbor fiunk ? Aztán beszélj hadd halljam a szavad,­­ hogy ifjú szívednek mily álma van ? Nagy cél után kellett eredned, a széles világnak ily fiatalon! Élnek-e még szüleid, a kiket így érdekel szerencséd és bajod ? lazafelé fordul-e már utad, lagy a tiéid még messzebb hagyod ? — Mikép az a mi kedves, rosz fiunk ! Mert úgy van az ! oly balga a szüle , hogy a fiuk serdült korára vár . . . akkor kiszállanak . . . L árván marad ízes fészkében az anyamadár. ■ár szüntelen fáj, fáj . . . ilyenkor ont ■z a hiány legkeserűbb könyvt , tidön az édes vagy szent alkalom fagyot, kicsinyt a háznál egybegyüjt . . . Mikor térsz meg mi várva várt fiunk ? Mikor telnek be édes álmaink . . ? ! így lenne majd végóránk is nyugott . . . le­­m éjfélt üt, — a hivő világ­­ nagy s dicső ünnepre eljutott: — hogy reggel uj, szent érzések között hallhassuk a váltság örök szavát ; fajtsuk fejünket nyugalomra most; — ez, a vetett ágy vár ... jó éjszakát! — Jó éjszakát mi szeretett fiunk ! TOMPA. ÖLCVANÉVES FÉRJ HÁTRAHAGYOTT LEVELE. (Novella.) S.­­önyörü szép októberi nap alkonyata volta­k az emberek a tengerit nagyban, s a mély ágásos országút melletti csapáson egy ifjú ozditgatá szép szóval paripáját, a legközelebbi melynek tornya sok csalogatás után elvégre ebben mutatkozott, hogy utazónk naplemen­­atu szélső házait elérni remélhető, íg a mezőn találkozva néhány falubelivel. Hogy hívják ezt a falut, bátyám ? Petneháza. Hogyan ! Petneháza ? — felesé az ifjú, kit e­n meglepni látszott. . egésznek oka pedig nem más, minthogy az íténetesen épen Petneházy Gábornak hívták s eddig legalább soha sem hallotta, hogy tekintetes nemes Szabolcsvármegyében ilyneves falu volna. — No hiszen jobb helyre nem is érkezhettem — gondolá magában. — Ha valahogy épen ma temették el az utolsó Petneházyt: itt vagyok én, az egyedüli természetes és törvényes örökös, a­kinek a Petneházy név mellé eddig is csak épen egy Petne­háza nevű kis uradalomkája hiányzott. Tovább menvén, egy ér partján haladva, nem épen minden kerülgetés nélkül, esthajnalkor, az első csillag feltetszésével, bevergődött a náddal födött házsorok közé. Itt egy hosszabb ház falán a hirdetmények fe­kete tábláját megpillantva, eltalálta, hogy a helység háza elé jutott. A ház előtti lócán öregbiró uram hivatalos ko­molysággal simogatá szénfekete bajuszát; csákánya mellette feküdt a padon, néhány lépéssel odább pa­rancsra váró állásban a kisbiró. — Adjon isten jó estét biró uramnak. — Adjon isten ifjú uramnak is. — Azt hiszem jó helyütt járok erre ? — Ha Petneházára igyekezett ifjú uram , akkor isten jóvoltából esti harangszóra szépen ide érkezett. — Tehát ezt a falut csakugyan Petneházának hívják ? — Már­mint ezt a falut ? Megkövetem ifjú ura­mat, mert, legalább a mi minket illet, eddig Petnehá­­zát mindig becsésletes mezővárosnak tartottuk. Az ifjú elpirult. Erdélyben azzal gyűlt meg baja, hogy néha nem tudta, hol végződik a ténsasszo­­nyi cím, s hol kezdődik a méltóságos vagy épen nagyságos elnevezés ? Most olyan országba érkezett, a­hol a várost nagy dolog megkülönböztetni a falutól. — Ezer bocsánat — szólt aztán — mert bizony ha jobban kinyitom szememet, láthatom vala, hogy patika van helyben, a piacon pedig sátrak és laci­konyhák. Elismerem, mily­ent hiba volt tőlem meg­tagadni Petneháza városától az illő tiszteletet. Ezzel szépen, illedelmesen s távol minden gu­­nyolódási szándéktól, köszönt öregbiró uramnak, kalapját is megemelő, s megindult a széles utcán a templom irányában, a hol már előbbi vizsgálódása alkalmával, egy hosszú, mintegy tizenhat ablakos földszinti udvarházat pillantott meg. A ház elé érkezve, s keresztüllubickolva az utcán elterülő ősi pocsolyán, megállóit a zárt kapu előtt, a hol megjelenése azonnal zajt keltett. — Az eperfákról sürü csókasereg röppent fel, a láncról épen most megeresztett kutyák irtóztató ugatást vit­tek végbe, s egy urasági hajdú, sipkáját hóna alá kapva eszeveszetten futott az érkezett vendég elé. — Ki lakik itt ? — kérdé az­­ ifjú leszállva lo­váról. Az urasági cseléd, a ki a vendégek elfogadására volt ide rendelve,azonnal észrevevé tévedését. Sipká­ját rögtön fejére tette, s a kezében maradt kantárszá­rat is csak imigyamugy kezdé tartani. És vállat vo­­nitva mondá : — Ki laknék itt más, mint Petneházy Ábrahám uram, e nagysága? Ha az ur a Bezirkerek házát ke­resi , arra tartson az utca vége felé; ott van a zsan­­dár­kaszárnya is, ha azokkal van dolga. Az ifjú nem sokat gondolva az eléggé palásto­­latlan elutasítással kérdé : — Itthonn van az uraság ? — Ő nagysága ilyenkor még a kertben szokott lenni, s ott mulat vendégeivel. — No hát vezessen engem oda, lovamat pedig az istállóba. Nem tud ezeknek a kutyáknak paran­csolni, hogy kissé becsületesebben viseljék ma­gukat ? A cseléd a parancsoló hangra észrevétlenül is­mét hóna alá kapta sipkáját. A lovat átadá egy oda ácsorogni jött suhancnak s a vendégnek inte, hogy tessék belebb kerülni. — Ahon­ni , ott jön már e nagysága a vendé­gekkel a kertből. Nyolc az óra, fel van terítve a va­csorára. Mintegy tiz-tizenkét személyből álló társaság közelgett a ház oszlopos tornáca felé. Vígan, nevet­­közve, tréfálva s egy pár közölök csaknem táncolva. Nem igen látszott rajtok, mintha búsulnának vala­mely eddig még meg nem érkezett vendég kése­delmén. Az ifjú a homályban, úgyszólván észrevétlenül a vendégek közé elegyedett, s csak a terembe érkez­ve, kérdé valakitől, melyik a házigazda, s akkor udvariasan meghajtva magát előtte, mondá : — Uram, elkésett utas vagyok, a ki engedelem­­kérés nélkül­­ betoppan a magyar vendégszerető házba. — Hozott isten, öcsém — felelt recsegő, majd­nem nyers hangon a ház ura. — Nyújtsd jobbodat, s aztán hajónak látod, mondd meg ki vagy, mi vagy, honnan kerít a forgószél Petneházára ? — Én Petneházy Gábor vagyok, Erdélyből, Küküllővármegyéből, megyek lóháton Pestre, mint apáink tették. — Kicsoda ? — felelt az öreg megütközve — Petneházy ? honnan jutsz e névhez, fiú ? Szólj, mert ilyen dologban nem értem a tréfát. — Ha kívánja uram, előmutathatom keresztle­velemet. — Keresztleveledet, s talán útleveledet is ? Ki­nek nézesz engem ? Ott papirosozgass a Bezirksamt­­ban, ha megszoritnak : nekem azt mondd : ki volt az apád, és ki nem? II. Mielőtt az ifjú felelhetett volna, az asztalhoz készülő társaság tolongása szétválaszta őket. Egyéb­iránt is az új vendég megérkezésével itt alig látszott valaki törődni. A­ki Petneházára jött, el lehetett rá készülve, hogy rendesen új arcokat fog látni. A Petneházy név hangoztatása csak pillanatnyira ingerli fel a jelenvoltak kíváncsiságát, aztán mindenki sietett hogy az asztal mellett oly helyet foglalhasson el, mely titkos és nem titkos vágyainak leginkább meg­felelt. Voltak a kik rohammal foglalók el azon szé­keket, melyek a társaság szépeinek közelében alig egy másodpercnyi időközig üresen maradtak. Mások az asztal alsóbb vége felé, azon kényelmes karszékre igyekeztek telepedni, melyek előtt, az asztalon, a ré­gi fajú kéturcés palackok stratégiai négyszögekbe tö­megesedve , vitézlő uralmék támadásaira látszottak várakozni. A­ki idegen társaságba legelőször lép, rendesen az az észrevétele, hogy sok ember van jelen, a­ki hasonlít egymáshoz. Úgy látszott, mintha itt közel rokonok gyűltek volna egybe , mindenfelől csak a legbizalmasabb : bátyám, néném, öcsém , húgom hangzott. Az ifjú vendéget egy magas száraz, szikár, és igen sápító hangon beszélő öreg úr csaknem erősza­kosan ülteté maga mellé. Azt mondta: Szamos­­házy Bálintnak hivják, szomszéd megyei birto­kos,­­ felesége Petneházy­ leány volt, de már ezelőtt húsz évvel meghalt; isten nyugosztalja meg, mert nagyon jeles háziasszony volt a maga idejében. Az igy körülfogott vendég csak féligmeddig hallgatott kellemetlen szomszédjának idő előtti bizal­maskodásaira. Az olyan ember, a­ki lassan, vontatva szokott beszélni, s minden szótagot megkülönböztetve ejt ki, ha egyszerre,úgyszólván beszédes kezd lenni, elárulja, hogy érdekelve van, s lelke mélyében ter­vek és szándékok szálai képződnek. PÁLFFY ALBERT.

Next