Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-15 / 11. szám

A LEGÚJABB A KELETINDIAI TERMÉSZETBŐL. Spencer St. John, angol utas már sokat közölt a keletindiai életről. Közleményeit legközelebb újabb adatokkal bővítő Borneo szigetéről, melyek közöl néhányat megemlítünk. Különös érdekkel bírnak azon közlései, melyeket e sziget vadállatairól tesz. Borneo folyóiban tömérdek alligátor tanyáz. A Linggában e szörnyek tetemes nagyságot érnek el,mert babonából nem űzik őket, és ép e miatt felette vakmerőek. Gyakran történik, hogy embereket is elrabolnak, azonban, mint mondják, könnyen menekülhetni előlük, ha t. i. képes az ember valamely tárgyban erősen magkapaszkodni. A benszülöttek számtalan esetet említenek, midőn olyanok, kiket az alligátor már megmaradt, az által menekültek, hogy karóba, vagy fába kapaszkodtak. Azon mód, melylyel a Savarak mellett az alligátorokat fogják, ez állítást igazolni látszik. A csalétket t. i. melyhez rendesen kutyát, macskát vagy majmot használnak, egy hoszszú és tágatlan indára kötik, (egy neme a kúszó növénynek). Az alligátor a csalétekkel együtt a horgot is elnyeli, és tova úszik. Ekkor a vadász megfogja az inda végét, és a szörnyeteget partra húzza. A bennszülöttek szerint, az alligátor soha sem ellenkezik, sőt a partra húzva, nyugodtan hagyja lábait hátára kötni. Ily állapotban, gúnyos engedelemkérések mellett, amiért oly sok fájdalmat okoznak neki, a legközelebbi faluba hurcolják, hol a bakó által forma szerint kivégeztetik. Azután felhasítják hasát, és felbontják gyomrát, hogy meggyőződhessenek, vajon megérdemlé-e a halálítéletet. Tudni akarják, emberevő volt-e, és valóban nem ritkán gombokat, chinai copfot s más efféle tárgyakat találnak gyomrában, melyek által ez állítás bebizonyul. A szárazon nagyon félelmesek a boanemhez tartozó nagy kígyók; a benszülöttek beszélik, miszerint ez állatok iszonyú nagyságot érnek el és valóban nem ritkán láthatni 24—26 lábnyi hosszú boákat. Savarakba egyszer egy kígyót hoztak, mely önmagát fogta el. T. i. egy Dajak háza alatt levő lécketrecbe hatolt, melyben disznót hizlaltak. Midőn zsákmányát magával akará vinni, csakhamar észrevéve, hogy a disznó nem fér ki, a lécek hézagai közt, azon gondolatra jött tehát, hogy azt a helyszínén egye meg. Azonban most ő maga sem fért ki a lécek között, s másnap reggel ott találtatván, agyon ütötték. 1859-ik év március havában egy Maláj, nejével, gyermekével és kis kutyájával, közel a Berni folyóhoz, egy cserén ment keresztül; a csapás oly keskeny volt, hogy egymás után kelle menniök. A kis kutya elöl ment. Egyszerre egy boa a kutyának ugrott, és a bokrok közé ránta. A malaj visszaszaladt házába, hol épen Bulson nevű angol volt jelen, ki alig értesült a kígyó nagyságáról, rögtön elhatározó bőrét gyűjteménye számára megszerezni. Azonnal megtörte fegyverét, és három malajjal útnak indult, kik kivont kardokkal követék. Szándéka az volt, hogy hat lábnyira közeledik a kígyóhoz, azután fölni lövi. Kisérői csak akkor használják kardjaikat, ha a kígyó megragadná. A kígyó még mindig azon a helyen volt, hol a kutyát megölte, és azt körül gyűrűzve tartá. Midőn az embereket észreveve, fejét felemelte, és dühében néhány apró ugrást tön, anélkül, hogy zsákmányját elbocsátaná. Az angol hidegvérüleg közeledett, öt lépésnyire megállt s fegyverét a kígyó fejére irányozva, melyet az szünet nélkül majd felemelt, majd ismét leeresztett, a kellő pillanatban lövése által a kigyót földre temte. Bőre az angol ügynökséghez vitetett, hol Spencer St. John maga mérte meg hosszúságát. Ezen looák gyakran kétségbeesett harcot vívnak a vadkanokkal. Spencer St. John egyszer oly helyre akadt, hol a föld 8—9 lábnyi kerületben feldúlva, és a fák ágai letörve valának. Minden arra bizonyított, hogy itt a vadkan és boa harcoltak egymással. A vadkan legyőzetett, s a kígyó által barlangjába hurcoltatott. Nyoma világosan látszott, senki sem merte követni. Nem csodálható, hogy a borneói vadkan szembe mer szállni ily ellennel, mert maga is rettentő állat. Spencer St. John megmért egyet, magassága válláig 50 hüvelyknyi, feje pedig majdnem 2 lábnyi hosszúságú volt. A dajákok, kik nagyon szeretik a disznóhúst, mi miatt felette nehéz őket a mohamedán vallásra téríteni, e roppant vadakat apró kutyákkal vadászszák , mint a mi vizsláinkkal. Ők nagyon könnyűszerrel vitázik az ily vadászatot. A vadász ide s tova jár, rattanokat, gyümölcsöt, vagy más effélét szedve. Ezalatt a kutyák a cserében szaglálnak s a mint a vadkant feltalálták, rögtön csaholni kezdenek. A vadász ezt sajátságos ugatásairól megismeri, oda siet s kópiájával elejti a vadat. Nem ritkán történik, hogy egy dajak ily módon hathét vadkant elejt egy nap alatt. A dajákok faja a főtörzset képezi a tengerparton. Megkülönböztetésül a szárazföldi dajákoktól, kik a sziget belsejében laknak, tengeri vagy parti dajákoknak is szokták nevezni. Nőiknek könnyű és ruganyos járásuk, karcsú termetük és vonzó, sőt néha valóban szép arcvonásuk van. Szinök annyira világosbarna, hogy majdnem sárgának látszik, de nem ama beteges sárga szin, s a barna szem, az ébenfekete fényes haj a szinhez felségesen illik. A törzs leányai olajjal kenik magukat, melynek mandola szaga van. Öltönyük rojtos zubbonyból s térdig érő szoknyából áll. Társalgásukban felette élénkek és soha felelettel adósok nem maradnak. A férfiak karcsúk, büszke járással és öntudattal lépnek fel. Viseletök nyugodt és illemes, odahaza szorgalmatosan dolgoznak. E mellett azonban a legvakmerőbb tengeri rablók, és néha a sziget belsejébe is tesznek kirándulásokat, melyeknek fő célja a fejmetszés. Erejök rendkívüli. Egy darab a legnehezebb angolt a legnagyobb meredekről le bírja vinni s ha a csatában nehéz sebet kapnak, társaik mindig hazaviszik, bármily távol legyen is lakásuk. Nős életükben többnyire szerencsések, minek oka sajátképen a könnyű elválásban rejlik. Sok nő vagy férfi hét-nyolcszor volt házas, míg jól választott, és valódi szerencséjét feltalálta. Spencer egy tizenhét éves nőt látott, kinek már a negyedik férje volt. Néha az elválás már néhány nappal a mennyegző után megtörténik, amely pár már két évig együtt van, nem igen szokott többé elválni. A házi munka két részre osztatik, azonban az erősebb rész mindig a nőé. A férfi építi a házat, készíti és javítja a csóna 42 PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Megkapta-e a Nagy Ignáctól kölcsönképen kért összeget, arra nézve nincsenek adataink. Miután azonban Nagy Ignáchoz intézett kérdéses levele Bajza hátrahagyott irományai közöl került ki, úgy látszik , Nagy Ignác közölte volt a levelet és kérést Bajzával, és hogy az öregek a nyomorgó fiatal költő sorsát közös tanácskozás tárgyává tették. De akár kapta meg a 40 ezüst forintot, akár nem, bizonyos hogy nagyon kevéssé volt segítve rajta, hisz maga énekli, hogy a sütő szalmája elfogyván (mert a debreceni boglyakemencékben — mint a lengyel pusztákon — szalmával és alommal sütnek) , égő pipáját szorongatta, a míg végre a fagy engedett. Ugyanott dalolja: Jó hogy az embernek csont foga van ; Ezt bölcsen rendelék az istenek, Mert hogyha vas lett volna a fogam, A rozsda ette volna meg. Említett két levelén kivül egyéb érintkezése felöl az irodalmi körökkel nincs tudomásunk. Vachott Sándornak is szeretett volna írni — kinek költői tehetségére tartott valamit — azonban félt, hogy levele nem érdekelné. Hozzáteszi még, egy Bajzához küldött tudósításában, kissé erőszakolt igénytelenséggel, mely a gúnyba játszik át: „Vannak még, kiket annyira tisztelek, kiket szeretnék kérni, hogy néhanéha emlékezzenek rám, de hiszen én oly csekély vagyok s ezt tenni nem merem!“ Sokkal őszintébb illető levelének kezdete, midőn írja: „Mélyen tisztelt Tekintetes Ur! Szives engedelménél fogva bátorkodom röviden lerajzolni körülményeimet, áthatottan azon édes sejtéstől, hogy talán nincs a Tekintetes Ur minden részvét nélkül sorsom iránt. Legyen szabad ezt remélnem, legyek oly szerencsés, hogy e remény valósuljon, mert elhagyott pályámon a Tekintetes Urnak irántam mutatott — s általam aligha megérdemlett — szívessége, leereszkedése ösztönzőm egy magasabb cél felé, igen, vezércsillagom —a büszkeségem.“ Úgy tudjuk, Bajza e leveleket nem hagyta válasz nélkül. Kár hogy sorai nem maradtak fenn, kölcsönös érintkezésüket és az általa Petőfire gyakorolt hatást illetőleg érdekes adalékul szolgálnának. Bármily lassan, de idő folytán egészsége csak javulni kezdett. Néha már lábra állott s ki-kijárogatott; verset is irt gyakran, de semmi jövedelemre nem tudott szert tenni. Hírnevének emelkedő napja egy sugárt sem vetett az utcavégi huruba rideg falai közé, így húzta ki a sivatag telet. Február elején egy reggel benyit Pákh Alberthez s megállva előtte, azt kérdi: — Van-e hozzám föltétlen bizalmad? Pákh igent mondott. — De oly erős bizalmad, hogy még csak kétkedni se tudj abban, amit mondok ? ! Pákh esküdött hogy van. — Akkor fogd a kalapodat s gyerünk! Hová és mi célból, azt egy szóval sem említette, csak vezette társát keresztül a sáros debreceni utcákon, míg épen a város végére nem értek. Ott volt a Nagy-Várad utca túlsó felén egy sor rongyos apró ház, azok közt egyik volt Fogasné aszszony viskója , ebbe vezette Petőfi Pákhot. Itt lakott ő egy szűk kis szobában, ablakából épen az akasztófára volt kilátás ; kopott pokróccal beterített ágya fölé voltak akasztva Hugo Viktor és Vörösmarty arcképei. Íróasztal gyanánt egy ócska vaskemence hideg fedelét használta; e kemencét azelőtt fényűző emberek vihették a rozzant házba, — olyan bérlakók a kik fával szoktak fűteni; ő e kályha lapos tetején irta verseit és olvasta Berangert, ki már ekkor Heinevel együtt kedvenc tanulmányát képezte. Megérkezvén, Petőfi még egyszer megtudakolta Pákhtól: van-e hozzá föltétlen bizalma ? Akkor azt mondta: üljön le, vegyen tollat, ne diktálja, mit írjon". És diktálta, a mint következik : „Én Pákh Albert, kötelezem magamat, azon esetben, ha Petőfi Sándor 150 váltóforintnyi tartozását Fogas Józsefné asszonyomnak negyvenöt nap alatt le nem fizetné, ez összegig érette kezességet vállalni s azt helyette lefizetni. Kelt“ stb. *) Pákh leírta s nevét alájegyezte. Fogasné asszonyom megnyugodott benne s összehajtogatva, eltette ócska almárioma fiókjába. Pákh maga sem volt valami fényes állapotban; — Magyarországon nem szokták rózsából vetni a nevelők ágyát; — 150 forint, negyedét képezte összes évi fizetésének, hogy ezt kockáztassa. Petőfi jó csilla*) Jókai közleménye szerint. Hához a legerősebb bizalommal kelle bírnia : birt-e csakugyan, arról mi jót nem állhatunk; azonban mint látók, Petőfi categoricus fölszólításának nem volt képes ellentállani, hanem mikor a kötelezvény özvegy Fogas Józsefné asszonyom kezében volt, akkor aztán csakugyan megkérdezte Petőfitől, mégis mi után-módon reméli ez összes pénzt oly rövid idő alatt összeteremteni ? Petőfi büszkén egy csomag papírra tette kezét s önérzettel mondá : — Költeményeim! Később hozzátette : — És ha térden kellene is házról-házra koldulnom, mégis bizonyos lehetsz benne: a kitett napra megküldöm az összeget. Búcsúja előtt pár nappal a collegiumban, nem volt kedves meglepetés érte. Szénfy Gusztáv tudniillik Petőfi egyik versét már előbb kótára tette volt. Ezt az Életképek melléklet gyanánt szétküldte, anélkül, hogy Petőfi tudott volna felőle. A fiúk se mondták, hanem egy látogatása alkalmával — „fújunk egy dalt Sándor tiszteletére!“— csak rákezdtek az övére. Neki nagyon jól esett ez egyszerű tréfa. Kezet szorítva jó embereivel, vette botját-kalapját s a kötet verset zsebébe dugván, ismét nekiindult a világnak. A collegiumi önképző-társulat kebelében 12 forintot gyűjtöttek részére. Mig Pákh ismét keresztülkisérte a városon, ennek egy emberséges vasárus titokban hat ezüst húszast csúsztatott a zsebébe a költő számára; ez volt egész útiköltsége — Pestig. Ez útjáról emlékszik Kerényihez intézett 1847- ki leveleiben : „Debrecenből utaztam Pestre, 1844- ben, februariusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolom : ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó ... mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember fedelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havasesőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.SZILAHY KÁROLY. (Folyt. köv.) .