Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)

1864-02-02 / 26. szám

26-ik sz. Kedden febr. 2. Első évfolyam 1864. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere­­7. sz. Előfizetési díj: Félé­ere......................8 írt. Negyedévre . . . 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet.­­ Hirdetési d­ij: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . .30 kr. IMRE lap 1864-diki január 1-től kezdve ily alakban jelen meg, az ünnep utáni napokat kivéve, napon­kint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 ft; évnegyedre: 4 fl. E­m­­­c­li Gusztáv, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). ARM­ANDIN­E. (Eredeti beszély.) (Folytatás.) Közel hozzá Fülöp foglalt helyet, alacsony, ke­­revet formájú párnán; szép férfias arcán nyugodt­ság, erő, férfiasság honolt, s nagy mély tüzű szemei gondolkodó lelket, észt, szellemet árulanak el. A társaság többi tagja távolabb helyén volt a tornácnak összegyűlve, s Brunhild, pár férfi ven­dég és a két ifjú bátya zajosb élvezettel üzéli az időt. A leány hárfája az erkély rácsához támasztva ha­nyagul hevert a kövön, mig ő maga a többiekkel célba lövöldözött, szemei szikráztak, tündököltek minden ügyes, vagy kitűnőbb lövés sikerültén. Oly különböző két csoportra osztott egy kilenc személyből álló társaság s egymással oly föltűnő ellen­tétben állót. Amott az arcok lelket, eszmét, érzést fe­jezenek ki, itt minden mozdulat, minden vonás, min­den szó csupán szenvedélyről tanúskodott. A tornác a kastély egyik legpompásabb teremé­ből nyílt, melyet különössége miatt máig is mutogat­nak. Falai egészen fehér márvány fedél képlete, fes­tés helyett, halak, madarak és csigák csoportozatá­­ból, é­s díszítése achat, jaspis, carneol és ametiszt­ből összerakott virágokból áll. A teremből, egészen váratlanul, nehezebb és könnyebb léptek zaja hangzott ki a tornácon ülő társasághoz, s a kizárt ajtóban kis idő múlva a gróf­né várnagya jelent meg, fiatal hölgyet vezetve maga után. A társaság szemei érdekkel fordultak az idegen nő személy felé, ki egyszerű utjas ruhában, feltűnő nemes tartással lépett a grófné elé, kit neki háziasz­­szonyul a visszavonuló várnagy kijelölt. — Asszonyom — mondá kissé idegen kiejtésű francia nyelven a fiatal hölgy, én Londonból jövök, Canning grófné által küldve, kinek levelét, szeren­csém van kézbesíteni. Sybilla grófné átvevé a levelet, nehány szives szót intéze az úton jött s általa már annyira várt társalkodónéhoz, kinek arcára minden jelenlévő szem irányozva volt s kinek megjelenése mindnyájokat egyformán megnyerő. Magas nemes nőies alak állt előttük, a szellemi szépség legtökélyesb formáival, a legszabályosb, legbájosabb arccal, mint Anglia leányainál képzelni lehet. Mozdulatai nőiesek, hangja olvadékony modo­ra nyugodt, s beszéde alatt minden szaván kellemes modort lehet­ észrevenni. Mindnyájan meglepetve néztek reá. Maga a gróf­né is, a leány szemeinek hatása alatt — kissé zavar­tan szólita húgát, s észrevehető keresettséggel mutatá be neki a számára érkezett társalkodónét. — Mi neve önnek gyermekem ? kérdé aztán szelíd jó indulattal Sybilla grófné, helyre akarva hoz­ni Brunhild büszke és néma főhajtását, mivel az a bemutatást fogadá. — Dalbiae Armandine, viszonzá a leány. — Dalbiae ? ez igen jó hangzású név Angolor­szágban, ön családja régi eredetű s egykor igen gaz­dag tehetős fényes család vala. — Egykor igen, most már nem az. Viszontá nyugodt komolysággal a leány. — Ez itt húgom , folytatá a grófné Brunhildre mutatva; s egyszersmind önnek társnéja, kit szerete­­tébe ajánlok Miss Armandine; ezután együtt tölten­­dik házamnál az időt, igyekezzenek azt mindketten kellemessé tenni. — A fiatal leány meghajta magát, s a grófné a levél felbontásához fogott, mialatt Brun­hild elpenditve az utolsó vesszőt, letéve a nyilat s az idegen nő felé fordult. — Foglaljon helyet Miss, mondá egy szék felé mutatva, vagy öltözzék át, ha tán jobban tetszik, a csatlós majd elvezeti szobáiba s kipihenheti a hosszú utat, mit hazájától idáig tett, s mire igen csudálom, hogy ráhatározta magát. — Sokáig tartott, viszonzá sóhajtva s gondol­kodva a leány. — Kár volt ily messze jönni — folytatá Brunhil­­de nevetve; ön elég szép, mondhatnám igen is szép arra, hogy idegen országokban keressen férjet, s ne találjon otthon, a hol született. — Grófné, mondá mélyen elpirulva a leány, én okaimat hazám elhagyására nézve senkivel sem köz­löm s igen sajnálom, ha jövetelem, mely a grófné kivonata folytán történt, félreértésekre adna okot. Sybilla grófné a levél olvasásába mélyedve nem hallá a két leány által váltott szavakat, Fülöp azon­ban, ki Armandine belépte óta mély figyelemmel függeszté annak arcára szemeit, hevesen hagyta el helyét e szavakra s az­ idegen leányhoz közeledék. — Ne nehezteljen és ne ijedjen meg e hölgytől, — mondá kérő, békítő hangon s részvéttel szemeiben az ifjú, nem oly rész­e, mint meggondolatlan, s nem oly irigy más bájaira, minőnek e szavai után látsza­nék. E komoly, majdnem szigorú hangon ejtett sza­vakra Sybilla grófné is fölemelő olvasmányáról sze­meit, Brunhilde arcát pedig vér boritá. Ajka gúnyo­san rándult össze, s lángoló szemeibe villámok gyul­­tak, — de csak egy percig, — aztán elfordult és gú­nyosan mosolygott. A grófné szomorú aggodalommal nézett Brun­hildre s majdnem megszégyenülve habozott a mód felett, melylyel a komoly alaknak bánatos arcát föl­­vidithassa. — Csatlós jelen nem léte miatt, engedje hogy én mulassam meg szobáit, — mondá szives udvari­as hangon Fülöp, s megindulva a leány előtt, ki őt az ajtón át majdnem önkénytelen követte. A teremből kilépve végig mentek a hosszú fo­lyosón. A lakás, melybe Fülöp a leányt vezette, a kastély nyugati részén feküdt s mihelyt annak ajtajá­hoz értek, az ifjú megnyitva azt, komoly főhajtással szó nélkül távozott. A szoba, melybe Armandin lépett, tágas világos és barátságos volt s kisded benyílóval birt, mely há­lószobaként volt fölszerelve. Ablakai a kertre nyíl­tak, honnét a magas terebélyes tulipánfák kedves il­latot árasztanak a szobákba. Armandine egyedül maradva, levert tekintettel állt meg az ajtóhoz közel. Néhány darabból álló pod­­gyásza már itt volt s igy mindenét magában foglalá e két szoba, mivel egyedüliségében birt. Oly elhagyatva érezte magát. A nyitott ablakhoz lépett, szivét elszorulni érzé s midőn kint a szép ter­mészetet, a tiszta kék eget, a nyugalmas fákat látta, arcát kezébe rejté és keserű tompa hangon zokogott. Eddig minden oly idegen, oly ünnepélyes volt neki, a szobák, az arcok ismeretlenek, a kastély hi­deg pompája érzéketlenné tette őt, de midőn megpil­­lanta a fákat, a zöld pázsitot, a magas tiszta égbolto­zatot, mely mind oly régi ismerőse volt és honától mégis oly távol, keservén nem tudott erőt venni s szive a fájdalomtól majdnem megszakadt. A lemenő nap végsugarait tündöklő hajára önté­s arany fénykarikát vetett feje fölé. Karjairól föle­meltében aláhulltak a szürke úti öltöny bő ujjai s a legtökélyebb formákat láttaták. Alkata gyengéd lé­gies, arca bár félig eltakarva, körvonalai nemes ki­formált idomokról tanúskodtak s az egész alak oly bájjal, oly kecses keresetlenséggel hajolt az ablak párkányzatára, hogy bármely művész vésőjére érde­mes lett volna. Végre nyugodtabb lett. Kezei ruhájára hulltak, szemei kénytelenül tekintenek ki az ablakon s arcán mindössze pár ideges rángás futott még végig. Aztán vonásain megadás és nőies szelidség látszott. Elhagyá az ablakot s bőröndjeihez lépve, azok fölbontásához kezdett, mig egy ruhát vett belőlük elő s miután haját egyszerűen fülén át hátra simitva az homlokát természetes gyűrűkben környezé, felölte a ruhát s kebléből kisded arcképet vont elő és a pam­­lagon helyet foglalt. Szemeit a rátekintő sötét bánatos arcra szegezé. Vonásai boldogságot, örömet fejeztek ki, pár percig némán nézdelé, mig végre fönhangon kezde beszélni hozzá. — Nézz reám anyám, mondá kedves szelid han­gon, itt van leányod, távol ezer és ezer mérföldnyire tőled, de szüntelen rád gondolva, szüntelen a te arco­dat látva és tanácsaidat hordva szivén. Szüntelen a te biztatásod­, vigaszodra gondol s tán elég erős lesz az is­­meretlen pályán. Azután elnémult, szemei ábrándos kifejezést nyertek, ajkait szelid mosoly környezé, úgy látszék, a múlt kedves emlékeire gondolt s elfelejtő a jelent maga körül. E percben éles csengetyűhang riasztá fel álmo­dozásából s ijedten rejté keblébe a kisded képet, ha­bozva állt, nem tudta, mire ad jelt a csengetyü hangja. Léptek közeledének s ajtaja megnyílt és a már általa ismert csatlós lépett be rajta, jelentve, hogy a család a közeli Badenbe sétakocsizást akar tenni, a kocsik és lovak előálltak, a csengetyü a kastélyban levő vendégeket hívja össze s a grófné általa kérdez­ted, hogy a kisasszony nincsen-e nagyon elfáradva s akar-e a kirándulásban részt venni. — Azonnal készen leendek, viszonzá Arman­dine s pár perc múlva a komornyik bevezeté a kertbe az összegyűlt társaság közé, hol az előbbieken kívül még pár idegen férfi volt jelen, kik Brunhild­­del együtt paripákra ültek, míg Armandine a grófné mellett foglalt a kocsiban helyet. A menet eleinte lassan kezdé meg a sétautat, Brunhild pár férfitól környezve legelöl, utána a töb­biek, leghátul a négy nagy angol ló által húzott tágas hintó egészen ellepé a nem igen széles utat, melyet egyik felől meglehetős mély, alul éles kövekkel telt árok köritett, a másik fele pedig árnyas virágos fák­kal volt szegve. A grófné folytonos kérdéseket intéző társnéjá­­hoz, s egyszersmind elmondá neki, mi az — mi miatt neki Brunhilddel sok időt kell együtt tölteni, s mi őt húgánál leginkább nyugtalanítja, míg Armandine való­di bámulattal nézte Brunhildet, ki oly szép, oly deli volt lován e pillanatban, hogy a legtökélyesb hölgy­nek hihette volna bárki őt, külseje után ítélve. — Ki meri ez árkot át­ugratni ? kiáltó e percben mintegy félórai haladás után csengő hangon Brun­hild, s lovát megfordítva, lángoló, felhívó arccal te­­kinte az utána jövő honfiak felé. Meglepetve néztek azok az árok felé, s némelyik tréfásan mosolygott, mások m­értő szemmel mére­getek annak szélességét, míg Fülöp és társa, egy hozzá hasonló korú és komor külsejű ifjú, kik leghá­tul beszélgetésbe merülve haladtak, oda sem tekintve, mint látszott a fölhívásnak semmi fontosságot sem adtak. A társaságban egy hang sem válaszolt s Brun­hild gúnyos mosolylyal tekinte rajtok végig . . . (Folyt. köv.) BENICKY-BAJZA LENKE. mai ünnep miatt jövő számunk csütörtökön fog megjelenni.

Next