Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)

1864-03-31 / 74. szám

741­k sz. Csütörtökön márc. 31. Kiadó-hivatal: Pest barátok­ tere T. sz. Első évfolyam 1864* Előfizetési díj: Félévre.....................8 írt. Negyedévre ... 4 art Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindene­­p, ko­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-sz errftkt. Hirdetési dij: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor ... SO­kr.. UJ ÉVNEGYE­DES ELŐFIZETÉS A „FŐVÁROSI LAPOK-ra E lap jövőre is a nevesebb írók közreműködése mellett s mindennap fog megjelenni, koronként ké­pekkel. Előfizetési dij, ápril. 1-től junius végéig, vagy is, évnegyedre, helyben úgy mint vidékre, mindenna­pi küldés mellett 4 ft. * A „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala. (Barátok tere, 7. sz.) EGY MAGYAR CSALÁD. — Töredék. — Irta : Hámorod. (Szentpáli Janka.) (Vége.) Ágnes elérte tizenötödik évét, s lassan kint unni kezdé gyermekjátékait, elmerenge a jövő titkain — ábrándok honába keresvén azt, a­mit a valóságban nem talált. Átlépte a küszöböt, mely örökre elválaszt­ja a gyermekévektől, az öntudatlanság és gondtalan­ság boldogító mosolyától, mely nem ismer bánatot, csak percnyi fájdalmat; — még fénylenek az arcon a fájdalomkönyek, már­is boldog mosolyra nyílik a piros ajak, és sugárzik a szem az örömtől. —■ 0 már ezt túllépte, — nem sejtve mennyi boldogságot teme­tettél, nem tudva mily sokan vannak az életben, kik minden boldogságukat vesztik el gyermek-örömeik­kel, s nincs ember, ki félszázados élte alkonyán is kedves mosolylyal ne emlékeznék vissza azon évek­re, s egy sóhajt ne érezne támadni szivében, legyen bár a legboldogabb halandó. — Ágnes elérte azon kort, midőn a világ kifejlődve, szépsége tetőpontjából csak egy perc hiányzik még : egy napsugár, mely a rózsaszirmokat kifejtse a kehely rabságából, hogy teljes pompában ragyoghassanak. — E napsugár a szerelem hajnala. És valóban olyan volt , mint a ta­vaszi jégben illatozó virág, vagy inkább hasonlított egy igéző álomlátáshoz, egy lényhez, mely különbö­zik a mindennapi emberektől. Lelke nem ismer nem­telen gondolatot, szivének egyetlen vágya jót tehetni, szerencsétlent nem tudni a világon, ismerte az utolsó koldus gyermek, s szerette, a ki ismerte. Éste hason­lított egy tiszta patakhoz, mely csillogó tiszta kavi­csokon csörgedez, partjait virágok díszítik, s nyugod­tan, tisztán folydogál; vidám volt és boldog ! Azt mondják szép testben szép lélek lakik ; és ha valaha, úgy Ágnesnél teljesült ez állítás. Tiszta szabályos homlokát két gyengén hajlott fekete vé­kony szemöld választá el a legértékesebb szempár­tól, mely olyan színű, mint midőn a tiszta kék ég a tenger vizében tükröződik vissza, gyógyíthatlan sebe­ket ejt tekintetével, s balzsamot ad egyszersmind. A finom hosszas orr gyengén meghajlott, a kisded teljes ajk piros, mosolya a legtisztább két gyöngysort lát­tatja. Az áll kerekded, kis gödröcskével, a bőr sem fehér, nem is fekete, sem nem sárga finom árnya­lat a barna és fehér közötti k opál színű, finom sima, mint a rózsa szirmai. Éhez fekete haj, egysze­rű dús fényes fonatokban koszorúzta, mint dics­fény angyal tiszta arcát, — a nyak kedves hajlása olyan mint a gráciáké. Egész lénye csupa kellem, gyermeteg ábrándos, szűzi szemérem ül homlokán, ál a legnemesebb szív dobog keblében. Öltözete egyszerű, többnyire fehér; senki sem gyanítható benne a gazdag örökösnőt, mert atyja nézete szerint a leányokat nem kell hiábavaló pipe­réhez szoktatni, mi őket foglalkozásukban is zavarja, mert hiszen — szokta mondani —■ nagyon díszes ru­hában hogy lehetne megfelelni a női kötelezettség­nek ? s aztán megszokják, hogy az öltözés főgond­­juk, a pipere egyetlen örömük, s ennek megszerzése egyetlen életcéljuk legyen. A mai világ úgyis nagyon neki­rohant a divat ragályának. Ha néhány okos ember nem gátolja és vissza nem tartja zsarnokságát, végre az egész népet nyomorba sülyeszti. Mert,— okos­­kodék az öreg úr, — a hajdani dicső Róma elesté­­nek is nem a hivalkodás, fényűzés és fajtalanság volt-e okozója ? A mit millió ellenség nem birt le­győzni, magától összedőlt, mint a bensejében szuette óriás csel! — Egyik kellemes tavaszi napon egy távolabb fek­vő hegy tévé Ágnes és a miss kirándulása célpont­ját.­­ Oda érve leültek pihenni egy terebélyes ár­nyas fa tövében , mely már századokat látott lezúgni lábainál. Egymást átölelve gyönyörköd­nek a természet bájaiban, hallgatva, figyelve, hogy egy hangot se veszítsenek el e mennyei harmóniából. Ág­nes egyszerű fehér ruhában, szalmakalappal; nehány mezei virág dús haja közé fűzve, a mező nymphájá­­hoz téve hasonlóvá; kis kosár volt karjain, melyben a madárkáknak eleséget hozott. A zúgó patak, fák szerelmi suttogása, a szellő röpte, vad virágok és füvek édes illatát hozva szár­nyain, a kedves’madarak dala, kik­­egymást fölváltva hangoztatják éneköket; a fűben zizegő kis szöcskék, ezernyi, bogárkák döngicselő méhek kiegészítő ré­szei e kedves hangversenynek ; a májusi napsugár, jellegtelen kék ég, sötét hegylánc, sűrű erdő és a tá­vol zöldellő fák keretében a csinos kis falu : ezek ké­­pezék a diszítményt. Egyszerre megzörren távolról a bokor, s csör­tetve jött elő egy gyönyörű szarvas, megpillantva a két nőt, kik meglepetésük első percében mozdulni sem mertek, megállóit, kevélyen hordozva fejét, s okos szép szemeivel vizsgálva a hölgyeket, egyet fordult, s elkezde szaladni oldalvást, mig végre a sű­rűben eltűnt. — Kedves Ágnes , mondá a miss a leánykát magához ölelve, valóban én igen gondatlan vagyok, hogy kegyeddel minden férfi kiséret nélkül ide me­részkedem. Most is az isten őrzött, hogy bajunk nem történt! A leányka épen felelni akart, midőn újra megrezzent a bokor mögöttük, és kilépett abból nem egy félelmes vad, hanem egy magas sugár ifjú. A­mint megpillanta a hölgyeket, első percben meglepettnek látszik, de rögtön folytató ujját, míg egészen közel ért. — Az ifjú könnyű, angolos nyári öltönyt viselt, hanyagul kötött nyakkendővel, és szalmakalappal; arca alig 18—19 évesnek látszott. Vonásai közönyt mutattak, sötétkék szemeiben szen­­vedélytelen nyugalom, ajkain gyenge mosoly, mely inkább a szórakozásé, mint a részvété; — dús gesz­tenye fürtökkel és sápadt arccal. — Megvallom, igen meglepett e reménytelen találkozás, mondá nyugodt egykedvűséggel, udvaria­san köszöntve a nőket. Megháborítom nagyságtokat? — Oh a világért sem, sietett válaszolni Ágnes fü­lig pirultan az érdekes fiatal váratlan megjelenésén, sőt igen örvendünk a találkozásnak, habár megijesztett kissé önnek váratlan megjelenése. — És annak is én vagyok az oka, hogy előbb a szarvas megijeszté kegyeteket —nemde? Jó hogy bán­­talmuk nem történt—folytató kissé élénkebben;— de feledem is magamat bemutatni: én Cserényi Aladár vagyok, itt a szomszédban időzöm Gerendi Lajos tanulótársamnál, mondá kissé meghajtva fejét, hogy annál magasabbra emelje azt. Ágnes szükségesnek tartá elmondani kilétét. — Én pedig Szántai Ágnes vagyok, kit ön még bizonyára nem hallott emliteni, ott ama faluban lá­tom, kijöttem sétálni nevelőnömmel, Miss Jennivel, most már tudja egész történetünket, mondá nevetve. Az ifjú gyenge bók után, tökéletes kiejtéssel szólt angolul a misshez. — Kegyed meg fog bocsátani, hogy talán előtte , érthetlen nyelven szólok, de nem gyaníthatom, hogy nem e hazának szülötte. — A miss már megtanult magyarul, siete közbe ■ vágni Ágnes. Öt éve, hogy hazánkban lakik, sőt ma­­ holnap egészen e föld leányának tartandja magát —■ nemde? mondá, mosolygva ölelvén meg barátnéját.­ — Csak igen kevéssé beszélem, de már egészen értem a magyar nyelvet, mondá angolul a miss, azért kérem azon nyelven folytassa a társalgást, melyen önnek kellemes­. — Ha megengedik kísérőjük leendők, felesé Aladár órájára tekintve, öt óra elmúlt, és ha jól sej­tem, két óra kell, mig elérjük a helységet. — Nem egészen, de annál kényelmesebben sé­tálhatunk, mondá Ágnes, kis kosarát virágfüzérekkel karjára kötvén. — Amint látom nagyság szenvedélyes virágked­­velő! — Oh igen, én felette kedvelem e gyönyörű te­remtményeket. — De azért különös gyengéje van, mondá a miss mosolyogva, ki mindig angol nyelven szólt köz­be. Képzelje uram, Ágnesnél a legnagyobb ritkasá­gok közé tartozik, hogy virágokat szakítson, és ha teszi, a kinyíltakat szokta letörni, pedig kedves idő­töltése a virágápolás. — És mi okból ? kérdé közönynyel a fiatal! — Hát nincs igazam, szólt közbe Ágnes mélyen elpirulva, hogy szive titkát kell feltárnia, —­ nem kár-e idő előtt e kedves ártatlan teremtmények életét meg­rövidíteni , hiszen úgy is elég hamar elhervadnak, és ki tudja, nem érzik e ők is a halál fájdalmát —mondá sóhajjal, mintegy önmagának, mire az ifjú vonásait gyenge gúnymosoly futa keresztül. — Talán a metempsycosis hívője kegyed, én fél, hogy valamely elátkozottnak lelke szenvedne a világban ? Ágnes bámulva nézett az ifjúra. — Ily sértő gúnynyal még nem találkozott soha. De nem fe­lelt semmit. Mélyen sértette szivét e hideg sarcas­­mus. Nem tudta eléggé palástolni, s azért elindult, csendesen haladva le a hegyen. Aladár karját ajánlotta a missnek és követték Ágnest — hallgatva mindnyájan, míg végre megszó­lalt az ifjú, előbbi szokott nyugodt, közönyös hangján. — Mennyire szeretnék én is e szép vidékem lakni, olyan jól esik a hegyek között járkálni. Ma is a szép idő csalt ki, meg akartam kisérleni lábaim erejét, hogy mennyit tudnék egy nap alatt gyalo­golni. — Hogyan ? Ön ma egész nap gyalogolt! kérdék a miss és Agnes egyszerre. — És mi van abban oly rendkívüli ? gyakran szoktam két, három nap is egymásután tenni, mondá az ifjú mosolyogva, de még ritkán fáradtam el. — Bizony Gerendiéktől idáig szép séta, mondá Ágnes, ki már kibékültnek látszék, s közelebb jött, és ön talán nem is evett még ma semmit ? kérdé részvéttel. — Dehogy­nem, szoktam én magamról gon­doskodni ; ime táskám tele eleséggel most is, mondá előmutatva nyakán függő kis úti táskáját, jó hideg sült van benne finom kalác­csal, a­mit én nem adok semmiféle delicatesseért. — És itala ? kérdé naivul Ágnes. — Tudom, hogy itt a hegyek közt mindenütt van forrás, ez pedig a világon a legjobb ital, ilyen forrás mellett aztán letelepedem, és falatozom ha éhes vagyok, borral úgy sem élek soha. — S nem fél ön a veszedelmesebb vadaktól ? térdé Ágnes. Ha megtámadnák, így fegyver nélkül. — Minden fa egy jó fegyver! — felelé az ifjú, s hogy megmutassa egy fiatal fát tövéből kicsavart

Next