Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)
1864-04-01 / 75. szám
KOT IFJÚ SZEGÉNYEN ÉS GAZDAGON. Francia beszély. Louvenire Emiltől. I. Nedves és hideg éj volt, mint a novemberi éjek rendesen a Bretagne éghajlata alatt Brest már régen álomba merült, s kapuinál nem lehetett egyebet hallani egy mértföldnyire, mint a roppant hajókötelek ropogását, melyek a hajókat tartották, a tenger hullámzás moraját az elhagyott raktárak körül, s az örök üzenyszerű lépését. Távolabb a bal parton a sáncfogház épülete merészkedett kivilágítva az őt köröző fekete tömegek közt. Egyik terme azonban kevésbbé volt kivilágítva, s az éjben elmosódott. Ez a sáncrabok kórháza volt. Egyik ablakánál e kórháznak egy fiatalember tengerész sebészi egyenruhában támasztotta homlokát a vasrostélyhoz, s mély gondolatokba merült. Miután több ideig ezen helyzetben volt, szemeit egy töredékekkel telt papírra vetette, melyet kezében tartott, mintha gondolatának szálait akarta volna összeszedni, s halkan kezdett olvasni. „ . . . Mit ér az élet boldogság nélkül, s hogyan lehet boldogság gazdagság nélkül? Gazdagság? ez tehát a végcél. Az azt megszerző eszközök közöl csak az a rész, a melyik nem sikerül. Előbb tehát gazdaggá lenni is azonnal! Kövess el egy alacsonyságot s légy gazdaggá, ez egy napi alávalóság teend, a melyet életed folyama elfelejtet. Kövess el egy vétket s légy gazdaggá, a bűntényt el lehet tagadni, ha az be nem bizonyítható; ami a lélekfurdalást illeti ha csakugyan létezik . . . inkább gyötör-e az, mint a a szükség ? Melyike teszi az álmatlanságot türhetlenebbé, a ki nem elégített vágy, vagy a megbánás ? Mindenesetre nem vagyok bizonyos azon fájdalomról, amit fellázadt lelkiismeret okoz, míg a szükség okozta fájdalmat ismerem. A józan ész parancsolja tehát, hogy mindent kövessek el a szükség eltávolítására . . . „A szegény nem is él: az élet leírása a léteinek, ami a szegénynél hiányzik. Valóban, mivel is rendelkezhetik a szegény, hacsak azzal nem, hogy szabadon meghalhat éhen ? Huszonhét éves vagyok, szeretem az örömet, a mezőt, a nőkkeli társalgást, s életemet a haldoklók ápolásában töltendem el; egy öt lábnyi födélkörön, vagy egy kórház termeiben fogok élni, nem hallván egyebet panasznál, káromkodásnál. Minek az ilyen élet? S mivel érdemeltem ezt meg? S mégis tűrnöm kell? Habár meg akarnám is változtatni azzal, amit az emberek bűnténynek neveznek, hol találok erre alkalmat? Az előnyös bűntények ritkák. Az égnek különös kegye szükséges azokat megtalálhatni. Az emberek háromnegyed részének becsületessége csak a nehézségtől függ, hogy nem lehetnek gazemberek. Ezen tételre jutva, a fiatalember megállt, mintha annak egész mélységét kutatná. Egy nemével a helyeslésnek ütött a papírra, azután fejét egyik kezére támasztva, ismét komoly gondolkodásba esett. Különös botrányt nyújtott volna annak, ki gondolataiba beláthatott volna. Ezen keserűséggel teli lélek, mint boszankodott a szegénynek e tehetetlenségén, hogy gonoszat nem követhetett el gyümölcsözőleg, és mint vonta számadásra az eget, miért gördített nehézséget a bűntény elé. Mindamellett ezen idegen eszmejáratban több tévedést mint romlottságot lehetett volna fölfedezni. Az erkölcstelenség nem a bűnből, hanem a jólét szórájából és nagyravágyásból eredt, mely közös betegsége a fiatalságnak a lázas és zajos időszakban. Launay Eduárd valóban azon emberek közé tartozott, kik a világban nem akarnak állást elfogadni, hanem azt önmaguk választják, s kik idejüket a vagyon óhajtásával töltik, ahelyett, hogy megszerezni igyekeznének! Középszerű körülmények közt születve tőle függött szegénynek maradni, vagy dolgozni, hogy ne legyen az. Ő sem egyiket, sem a másikat nem akarta, s inkább boszankodott a társadalmi egyenetlenség ellen, semhogy hasznára kívánta volna fordítani, így mások irányában irigységgel telve, mindent hamis színben látott, s lelke a megvetendő s emésztő sophismák közt tévelyedett el. Különben pedig a jólét szórójától meggyőzőtve, minden tényét ide irányozta. Az önmaga iránti kötelesség érzete egyetlen gondolatba öszpontosult s oda jutott, hogy az eredményhez vezető eszközöket mind igazoltnak látta. De bár mint tett volna is, a rész megmaradt volna életének rendszerében. Okoskodásában rögeszméjévé vált a bűn. Azonban azt elkövetni mégsem kisértette meg, s lehetséges, hogy nem kellendett csupán egy kínálkozó cél ezen nyugtalan elmének,s egy édes érzelem ezen üres szívbe, hogy benne újra feléleszsze a haldokló erényt. Launay lelke hasonlított azon hajóhoz, mely a szelet vonja, hogy ahhoz alkalmazza vitorláit, egyiránt kész lévén az egyenes vonal követésére, mint a görbe utáni evezésre. Veszedelmes helyzet, melyre azon egyének nagyobb része jut,kiknél az észnek tárgyilagos uralma nincs jól megállapítva, s szüntelen az érzéki ösztönzések alatt lélegzvén, minduntalan megtartóztatásra van szükségök a kötelesség elleni támadásokkal szemközt. Launay már rég el volt merülve azon okoskodásba, melynek tárgyát fentebb irták le, midőn egy betegápoló abból fölvette jelentvén neki, hogy a hetedik szám meghalt. A fiatal sebész sajnálattal s nehezen hagyta el az ablakot. A két sor ágy közt a jelentett szám felé tartott, mert egy kórházban a betegnek nincs neve. Az egyedüli, amit ismernek és ápolnak: az ágy. Az ember, ki azon van, egy múlékony járulék, ki a lepedővel változik. A hetes számhoz érve Launay fölemelte a takarót mely szokás szerint a halott fejére volt vetve, s kíváncsian szemlélte a halottat. Minden elfogultsága eloszlott a tudományos érdek mellett : az orvos ösztöne fölébredt benne a tetem látására. Kezét a koponyán könnyedén keresztül vonta, a koponya emelkedésein , egy percig az arc izmait tanulmányozta, azután mintegy elhatározva némely tapasztalat igazolására vagy kételyeinek eloszlatására, a tetemet a boncterembe parancsolta vinni. A halott valóban méltó tárgyul szolgált tanulmányozásra egy Gall vagy Lavater tanítványának. Erőszakos tolvajságban elmarasztaltatván, holtiglani börtönre ítéltetett. Cranon Péter 20 évig élt a sáncrabságban , egyedül a szabadulás eszméjével elfoglalva Menekülési kísérleteinek száma, melyek néha szerencsések voltak, azonban soha sok ideig nem tartottak az üldöztetés miatt, hatvanra emelkedett, s hatvanszor adták őt át a börtönőr boszujának. E kegyetlen büntetések gyengévé s betegessé tették, anélkül, hogy tervéről lemondatták volna, itt azt lehet mondani, hogy ezen szabadulási vágy a kivitel tehetetlenségével még növekedett. A szökés eszméje Cranonnál gyógyíthatlan monomániává változott. Rendkívüli eszközök kellettek ehez. A sáncnak oszlopához jön csatolva, harminc fontnyi vassal terhelve, s többé nem ment ki. Ezen utolsó eljárás végre teljesen elvette minden reményét. Le látszott a szökésről mondani, azonban súlyosan beteg jön. Mintegy nyolc napja, hogy a kórházba jutott beszélyünk kezdetével. Az őr a targoncával megjelent, s a halott a boncterembe jön átvive. (Folyt. köv.) A köszönésről — megint. (Elmefuttatás „Album des Boudoirs“-ból.) (R. J.) És habár ezzel egész Európa kalaposait ellenem zúdítanám is, az mégsem tart vissza ki nem nyilatkoztatni, hogy a köszönés nálunk bevett szokások módja — ízetlenség, badarság. Mondják nekem : Jó napot! jól van. Szorítsák meg kezemet, nagyon jól van. Egyik barátom nyújtsa a magáét, hogy szorítsam meg, helyesen. Egy idegen kérdezzen: hogy miként van ? nincs ellenvetésem ; eltűröm, mert jó ember vagyok! ^ | -Hanem , hogy valaki lerántsa kalapját, ezzel szintén hasonlóra kényszerítvén, lassan! megálljunk! egy kis türelmet! ez nem világos előttem ; gazdálkodó vagyok. Fogadom, hogy sok ezer ember, ki évenkint egy kalapot szerezhet, velem hasonló vélekedésben van. Ellenszenvemet leküzdendő, ne mondja nekem senki: ez igen régi szokás. Nagy kora még nem akadályozhatja, hogy végre is ha az, badar és nevetségesnek ne találjuk. Öregapáink tiszteletreméltó öregapái az udvariasság igen kényelmes kifejezésével bírtak: ők csak lábbal csuszogtak. Mit mond a mai világ e módos etiquette egyszerűségéhez. A szokás: lábhajlással köszönni, a régiek azon divatjától származik, mely szerint: hátraveték saruikat, ha előkelővel találkoztak. Hogy várjon előre vetették-e, ha alárendeltebb emberrel jöttenek össze, azzal nem szolgálhatok. Történelem, emlékiratok, krónikák hallgatnak az üdvözlés contre-partiejáról. A római Rutilius Gracchus igen különc férfiú volt. Hogy különböző rangbeli és méltóságú egyéneket megkülönböztetett tisztelettel, hiedelemmel és díszesen köszönthessen, csináltatott magának három kalapot, egymás fölé helyezvén, s mind föltévén azokat. Ha alárendeltebb egyénnel találkozék, egy kalappal süvegeit; előkelőbb előtt már két kalapot vett le, végre mind a hármat a legmagasabb rangbeliek előtt. A bolond azt hive: furcsa találmányával oly nagy hasznot hajtott az államnak, hogy nyilvános költségen való tartását követelte. Noha ez bolond nem volt, akkor senki sem az. Világrészeket mondanak, hol az emberek tisztelettelül kölcsönösen megcsípik egymás hegyét, másutt meg összeértetik az orrhegyet. Nosza, hogy megkíméljük a sok drága kalapot, hagyjuk inkább, engedjük megcsípni vagy összeértetni saját orrunkat. Ez legalább nem volna olyan költséges. Francziaországban egy időben beszédtárgya volt a köszöntés egy új nemének föltalálása. Akkor történt, hogy egy ismert franczia író, midőn barátja fedné, hogy a templombeli kimenetelnél mért nem köszöntött, nagy komolyan mondá ez emlékezetes szavakat : „Hors de l’église point de salut.“ (A templomon kívül nincs „salut.“ Azaz üdv, mert a salut egyformán jelent üdvöt és köszöntést.) 302 April 11 és 12-dike 1814 és 1860-ban. (Az I. F. B. után). A fontaineblaui palota keletfelé néző egyik termének magas ablakmélyedésébe hajolva, áll a december 2-ikának férfia, merev tekintettel nézve ki a szabad természetbe. E tekintet nem a megifjodó természet bámulása, nem az újra felhangzó madárcsevegések feletti elragadtatás , nem a pezsgő tavaszi természet által ébresztett gyönyör. Nem így csak azon férfiú nézhet, kit a természetnek el kell hagynia, mert ő is elhagyd azt! Micsoda gondolat lebeghet lelke előtt ? Európa térképe foglalkoztatja-e elméjét, hogy új alakot adjon annak , vagy dicsvágyának véres áldozatai merültek föl lelke előtt, melyek öröklött világuralmi vágyainak egy erkölcsi „megálljt“ parancsolnak ? Vagy talán egy jó angyal, mely a tervezett dráma hátterében a béke zászlaját lobogtatja, s áldást hint a népekre s nemzetére ? E kérdésekre feleljen az, ki a sziveket és veseket vizsgálja. A kitanulhatlant ember nem tanulhatja ki. Valami borús, megható visszaemlékezés, a múltnak egy megrázó eseményére, lehetett, ami eleven lelkén átvonult. April Ilik és következő napjai történelmi nevezetességűeknagybátyja idejéből, melyeket az öccs nem hagyhatott figyelem nélkül, még ott sem, hol a szomorú képet sötét ráma köríti is. Korán reggel, zajtalanul s ismeretlenül hagyá el a Tuilleriák mostani birtokosa Párist, s megérkezvén Fontaineblauba, a történelmileg nevezetes termeken keresztül, a fentebb említett szöglet salonba ért, mely ápril 11 és 12-én (1814) megrázó jelenetnek volt néma tanúja. Itt a régi karszékek közül, melyek még használhatók, egyikre veté magát, s családja történetének könyvében lapozgatott, mig ama végzetteljes napokhoz ért. És ott örök időkre a következő történet volt feljegyezve. *) „April 11. történt 1814 ben, hogy a nagy császár, Napóleon, nem 7—8 óra közt, mint rendesen, hagyá el ágyát, és parancsot adott, e napon senkit hozzá be nem bocsátani, ha csak erre különös engedélyt nem ad. Komornyikja, megszokva a császár szigorú rendtartását, nem kevéssé csudálkozott, hogy ura az öltözködés alatt se nem olvastatott fel, se ügyeket nem intézett el, se teáját nem itta meg, mint máskor naponkint szokta, hanem mély gondolatokba merülve, csak az egyszerű toilette bevégzése után mintegy felébredve, gyorsan egy pohár chambertint parancsolt, a máskor szokott órán kívül. Arckifejezése, — beszéli komornyikja, — egészen hasonló volt ahoz, mely az ismeretes hideg számítást jellemzi, s *) Ez esemény valóságáról kezeskedik: Bausset, ki Napóleon körében élt; Constant, Napóleon komornyikja Hazlett; Las Cases ; Norvin.