Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)

1864-05-01 / 100. szám

Accompagniroztam, s végül egy oly hatalmas fináléban törtünk ki, hogy mindketten ijedten föl­­ugrünk. „Parbleu!“ kiáltok,— „itt tenni kell valamit.“ „Én főbelövöm magam, ez divatba hoz,“ —fe­lelt Ede szelíd resignátióval. „Ne tedd, hanem látogassunk meg valakit.“ „Vizitelni ? — jól van ! — Én mindenre kész vagyok,“ szólt barátom égbekiáltó apathiával. „De kihez?“ „Az a te gondod.“ „Szedjük elő ismerőink lajstromát. — Talán X-ékhez — kedves család.“ „Bécsbe utaztak.“ „Úgy Y-ékhez, Ilma kedves leány.“ „Jó is volna, de hát a ráadás! Az egyik lány furulyáz, a másik hegedül, a harmadik guitározik, az apróságok pedig kiabálnak.“ „Igazad van, úgy tehát B-ékhez.“ „Hogy megint agyoncsokoládézzanak ? Nem va­gyok éhes.“ „Ej, így tehát sehová se mehetünk.“ „Jejünk szerencsét vadászni.“ „Fel fel barátim, rövid az élet, örök a sír.“ — énekeltük oly összevágólag, hogy ha Rossini történe­tesen meghalt, okvetlenül — elküld a bolondok há­zába. Végigsétáltuk az utcákat, elmentünk a fodrász­hoz, felsütöttük hajunkat, vásároltunk botot, kalapot, nyakkendőt, szivart, pedig semmi szükségünk se volt rájuk, az idő mégse telt. — Cukrászhoz mentünk, elrontottuk gyomrunkat; a kérlelhetlen idő nem ha­ladt . — tekézni kezdünk, unatkozottan földhöz vág­tuk a dákót. Mit tegyünk ? Egy vén, mamutcsont, va­lami vízözön előtti philosoph rejtő maradványa, kivel a berlini vagy soroksári múzeumban (nem is tudom jól melyikben ?) bővebben szerettem volna megismer­kedni, így szólt hozzám egyik kedélyes órájában : „Ha unatkozol, keress föl egy szép nőt,­ igaza volt. De hát hol van az a szép nő ? Az országút valamelyik házának valamelyik ab­lakából valami fő kandikál ki és szidta török dohá­nyát egész ásiai nyugalommal. Asia és nyugalom, hopp ! ezen­ kedves úr jó is­merőnk, bocsátkozzunk vele bővebb beszélgetésbe. Mivel pedig a convenience szabályaival kissé ellenkezik utcáról az emeletre szólni fel, a szives há­ziúr fölkért : látogassuk meg, ő se tud mit csinálni. Ő se tud mit csinálni, — mi sem! Felséges trió lesz. — Beszélgetésbe ereszkedünk, s a train valahogy csak megindult. Egyszerre a szomszédszoba ajtaja megnyílik, s egy csengő lírai hang üti meg fülünket. „Bácsi, kérem!“ De midőn ama hangnak isten kegyelméből való törvényes és kizárólagos bir­­tokosnéja minket megpillant, gyorsan visszahúzódik. „Te itt vagy Irma?“ szól a háziúr, mire a szép Irma kilép és én?-----­Nincs valahol szék, asztal, a­mibe fogózzam ? Flacont, sőt vagy isten tudja mit, mert én igen dispo­­nálva érzem magam az elájulásra. Oh nyájas olvasók legnyájasbbika, ha teremtő phantáziád van, képzeld ki volt ezen nő ? . . . Ugy­e, kitalálod? Vagy ha nem, olvasd át újra az első feje­zetet, és megtudandod, hogy e szép nő , Irma, a fenicei énekesnő volt. „Kisasszony!“ „Uram!“ s következtek a bemutatások. Leülünk, de én nem sokat szóltam. Szép nők társasága — hidd el kedves olvasó — butit. Az ember elandalog azon a szép szemen, szép orron, szép hangon, elmerül az egész szépség bámulásába és hallgatag. Akár a karthausiak nagy keresztjét kaphattam volna meg. De utolsó gondolatom is az volt : „e nő szivét meg kell nyernem bármi módon!“ s amit föl­teszek magamban, azt ki is viszem. III. Irma hangosan végigfutott a zongora billentyűin, s azok a kis démonok, melyek a hurokban laknak, úgy örülhettek ez érintésnek, oly kedves csengően nevettek, oly csillogó ezüst kacagással. „Kisasszony! végre is én sem vagyok Theseus, s kegyed se Sphinx. Ne adjon nekem talányokat, mert én nem tudom azokat megfejteni.“ „Tehát mit kiván ön?“ „Mily kérdés ! Kérdezi-e kegyed a szomjazótól, ha epedve tekint egy pohár vízre, mit kiván? „Vagy úgy,“ — felelt mosolyogva Irma és csön­getett. „Mit tesz kisasszony ?“■ kérdem csodálkozva. A szobaleány belépett: „Jeanette, Kálmán úr szomjas. Hozzon neki egy pohár citromvizet. — Édesen szereti ? s nevetve felém fordult, s a nevetés után belekapott a billentyűkbe, s egy hatalmas ac­­corddal futott végig a zongorán. Bágyadtam álltam előtte és szomorúan néztem reá. — Egyszerre azonban egy gondolat villant meg agyamban. — Meredten néztem magam elé, mint a játékos, ki egy lapra teszi midenét, s ha azzal is veszt, — nos akkor ? — akkor fébelövi ma­gát. — Valami úgy forrongott szívemben és fejemben — Irmához fordultam. „Kegyed nem hisz nekem? .“ „Nem, én átéltem s átnéztem nem egy élet­regényt — s ismerem főleg az oly apró élet-novellet­­teket, mint ön tán szeretne velem en compagnie írni; — átéltem mindezt s irodalmi működésem vége gya­nánt egy nagy adag kétely maradt hátra; — nem uram — én nem hiszek, s mig valami nagy tettel az ellenkezőt nem bizonyítja be — nem is hihetek.“ Az a kin, melyet e percben éreztem, volt a neme­­zis éltem minden könnyelmű tettéért; évek óta e pil­­­lanatban éreztem nemesen és valóban, s most imádá­­som tárgya mosolyogva mondja szemembe: „Én nem hiszek önnek, — ön is csak olyan mint a többi!“ Nem, ezt nem tűrhetem. — Neki meg kell is­­mernie, hogy szerelmem igaz volt, s őrülten — elva­­dultan rohantam a szomszédszobába. „Mit csinál ?“ kérdé Irma. Én a háziúr falon függő fegyverei közöl egy pisztolyt rántottam le, s felőrjöngve Irma elé álltam. „Ah! ön nagy színfalszaggató, nem hiszek az öngyilkosoknak“­­— szólt egykedvű derültséggel. — „Önök sokszor ígérik, — de sohasem teljesítik.“ „Nem asszonyom, —­ én nem gyilkolom meg magam, én annál nagyobbat teszek.“ — Szóltam végső elhatárzással, — „és ön nekem hinni fog akkor.“ „Ah! ne mondja“— viszonzó fürtjeit félresimit­­va homlokáról, — „ön kivácsivá tesz.“ E kétkedés felforralá minden véremet; a szél­vész belecsapkod a tengerbe s a tajtékos habok ha­jót, embert elnyelnek; ez a tenger a szenvedély. „Még egyszer kisasszony —hisz nekem?“ Szól­tam komoran, határozottan. „Ne féljen, meg nem ijedek — mikor engem az Apenninek közt a brigantik megtámadtak, — haha­­ha — még azt el sem mondtam..........“ Mondatát be nem fejezheté. A pisztoly nagyot durrant és balkezem tönkre volt téve.­­ „És most hisz nekem?“ — szólok Irmához, ki ájultan rogyott a földre. Többé nem láttuk egymást. — Ez volt életem legbolondabb cselekedete. 432 T­­U W A nők világa. is. A rómaiaknál tisztességes állást foglaltak el a nők. Társaságokban mindenütt a becsülés tárgyai valának, s különösen a háziasszony mindig nagy te­kintélyben részesült. A kedvező lény, melyben a ró­mai nők feltűntek, némelyek részére jelentékeny sze­repet juttattak s közülök nem egy hirnevet és dicső­séget is szerencsés volt szerezni. Ilyen: Virginia, Lucretia, Valeria, Veturia, Volumnia, Porcia, Lívia, Augusta stb. Különös eszményi alakokként tündököltek a Vesztaszüzek. Az elvonultság okát,melyben a római nők éltek, saját akaratukban, szabad tetszésükben kell keres­nünk. Családjuk körében időztek leginkább, s vala­mint itt gyermekeikre, úgy képviseletük által az egész államra, a népek jólétére nagyon is érezhető erkölcsi befolyást gyakorlottak. Az ókorban tehát, ha nem is hódoltak elvből a nőiségnek­, de átalában véve a nők mégis jelentékeny állást foglaltak el. Mint mindenütt azonban, úgy itt is sajnálattal tapasztaljuk, hogy erkölcsük által a­mily hatalmas emeltyűi voltak az országok jólétének, és oly szem­betűnő befolyást gyakorlottak az ősállamok elenyész­te és felbomlása körül erkölcstelenségük és romlott­ságuk által. E körülmény egyébiránt a dolog természetében fekszik,­és minden időben ismételődik. Átalános rom­lottság és erkölcstelenség idejében a nő fellépése mindig nagyobb mértékben és sokkal nyilvánosab­ban szokott történni, mint erkölcsös, romlatlan idő­szakban, hol a nő családja kis körében csak a fér­fiakra s így ezek által egyedül közvetve gyakorolhat­­befolyást a történelemre. Kacér nők, milyenek : Lais és Phryne, kiknek bájos kelepcéi közt tanulmányozta Epicur életvidor philosophiáját; —: Hipparchia, Lívia, kiknek tiszte­letére templomokat emeltek, állnak amaz ösvényen, mely a régi Görögország enyészetéhez vezetett. Az átalános elpuhulás, feslett élet alatt, legfőkép az athe­­naiak köztársasága szenvedett. Lassan lassan a szi­gorú erkölcsű spártai nőt­ közt is lábra kapott a gyönyörök vágya és fényűzés. A lykurgi törvények, melyek egyszerű, romlatlan népnek szánják, még inkább előmozdíták ez elkorcsosodott időszakban a roszat, a feslettséget és házasság­törést, annyira, hogy teljes nő­közösség következett be. Rómában sem történt máskép. Midőn az állam romlásnak kezdett indulni, vil­lám­sebességgel terjedt a nők közt is a feslettség, ármány, uralom vágy, s napról napra magasabb fok­ra hágott. Az összeesküvésekben a nők is nagy sze­repet játszottak. Említésre méltók ezek közül: Julia, Augustus leánya, Heliogabalus anyja, Messalina, Faustina s többek. A kelet római császárság törté­nelme szintén tele van uralkodni vágyó nők őrültsé­geivel, és gonosz nők fondorlataival. A kereszténység keletkezésével a nők is más, magasabb állást nyertek. A keresztény vallás az em­ber erkölcsi viszonyait az érzékiséggel szemben job­ban kiemelte, s azokat magasabb szellemi szempont­ból tanította felfogni. De a közép, lovag korban a tisztelés, nagyrabe­csülés, melyben a nők részesültek, rajongó lelke­süléssé változott át. Gyermekek, ifjak, lovagok és dalnokok egymással versenyeztek a nők iránt való hódolatban, és szolgálattételben. A lo­vag már gyer­mekkorában választott magának nőt, hogy azt védel­mezhesse, s hogy annak feláldozhassa egész életét. De ez merő rajongás volt, csupa üres játéka az érzel­meknek ! Legkevésbbé volt ez alkalma, a nők állásá­nak tekintélyét biztosítani, vagy előmozdítani. Azért már a lovagkor virágzó idejében, de még inkább az ököljog korában, különféle nyomaira találunk a nő­nem durva megvetésének. A nők jogai lassankint vi­lágos gúny tárgyává lőnek s az irántok való tisztelet és becsülés fitogtató szerelmi rajongássá fajult. E kor is elmúlt. A polgárság létre­jöttével a nő a lovagkor csillogó, fényes színpadáról a háziasság szűk körébe lépett. Mit szóljunk a jelen korról? Forgassuk át a történet lapjait, s tapasztalni fog­juk, hogy a nő rendesen az után vágyik, mire a férfi törekszik. Ha vitézségért küzdve a harc­téren hal el a férfi, feláldozza magát a nő is; ha hírnév, dicsőség lelkesíti a férfit, azt szomjazza a nő is. Jelenkorban a férfiak nagy része gazdagság és csillogásért él hal, nem csoda, ha a nők is szüntelen erről ábrándoznak. De azért most is van kivétel. Most is vannak nők, kiket szép, magasztos érzés lelkesít. Csak észak felé kell tekintenünk, hogy a hősiség számos mai világi példáját lássuk. S a mi hölgyeink pedig mily nemes emberszerető szívvel bírnak, eléggé­ mutatja a nő­egylet , a gazdasszonyok társulata, s ez év sok szép története: a bazár, műkedvelői hangverseny és szini előadás. Végül még egy megjegyzést. Minél gyöngébb és pulyább valamely nép, annál elnyomottabbak és megvetettebbek asszonyai; ellenben minél erősebb, bátrabb és eszesebb, annál inkább tiszteli, kíméli és becsüli a nőt. A jelenkor polgárosodása mindenesetre tudja méltányolni a nőnek mindent megszépítő, mindent zabolázó hatalmát s­őt a társas körök királynéjának és a társadalom őrangyalának tekinti.

Next