Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)

1864-05-08 / 105. szám

105-ik sz. Vasárnap, május 8. Kiadó-hivatal: IPesti, barátok tere 17. sz. Első évfolyam 1864. Előfizetési díj : Félévre......................8 frt-Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői íroda: Lipót utca első szám, *-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petit sor . . 4 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . 30 kr. Csalódás. Egyetlen egyszer hittem, hogy miattam Hull szép szemekből részvét harmata. Megint csalódtam! A nő könyezett, mert Vetélytársán szebb főkötő vola. Madách Imre: Kis leány halálára. Ragyog az ég, Sok csillag van rajta, Ily ragyogó Sohsem volt még arca. Tán ünnepet Tartanak az égben , Azért úszik Oly szokatlan fényben. Ragyog az ég Leirhatlan fényben, Mert ünnepet Tartanak az égben ! Most röpült föl Egy aranyos lányka, Most Írják az Angyalok sorába. Városi M. A TENGER ÉS SZÍV HAJÓTÖRÉSEI. (Eredeti elbeszélés) Dr. Oroszhegyi Józsától. (Folytatás.) Évezred viharzott el azóta fölöttünk. Mi betakarodánk a Kárpátok közére, mialatt e térek itten, irtóháboruk folytán puszta sivatagokká lettek. Jöttek görög, bolgár, oláh telepitvények. Ezek is mind elpusztultanak. A félhold sanyarún uralgott a népektől elhagyott tájakon. Még csak minap a muszka is belefogott a heverő telek benépesítésébe. E vállalat is tönkre ment. Végre Ottomán pártfogás alatt a tatárok barangolják be, Ő köztük meg barangol és öldököl a halál rémangyala. Ki hinné, hogy a cserkesz faj legszívósabb ez elkárhozott földterületen is. Én, életam, hatáskörömben hivatalos összeállítással bizonyítom ezt. Örökölt ösztönét követve, a hegyzuglyokat keresi föl itt is. Domblejtőre, bokrok aljára épiti golyhóit, hadastól, barmostól együtt. Soha sincsenek sűrü csoportos falvaik, legnagyobb falupagonjuk 10—15 ház, a szabad erdő, a sikárlatlan mező. És járnak kelnek, évente naponta, Isten szabad ege alatt, függetlenül, barmászatot, vadászatot űzvén. — Hajlékuk a levegőnek csak szűrője, nem zsilipje. Tisztaság és rend honol benn, egészen elütve a lomha, büzhödt, szenyben fetrengő szomszéd, de be nem elegyíthető tatárnéptől. — Aztán minő külső, minő modor! Nem álamuszian, nem bután, mint amaz, hanem nyíltan, elmés tekintettel néz szemközt. Soha sem csúszik, soha sem retteg, mint amaz. Egyenes karcsú alakjáról megismerheted. De öltözete is megkülömbözteti. Magas bárányperem süveg, mellén tölténytoksorral sujtásozott, térdig érő zubbony, derékon övbe foglalva, tőrrel és pisztolylyal erödítve, szűk nadrág, hoszszú csizma. A tatár pongyolaságnak : alacsony kucsma, lenge condra, bugyogó nadrág és lebernyeg, papucs, vagy pőre láb, hozzá lapos ábrázat, hunyorgó szem, teljes ellentéte. Hát e nép faj nőneme! Már csinosabb, összeszedettebb öltözetében is külömbözik amattól. Derületre indit nyájas szép orcája, mert már természettől szép arcvonásokkal van megáldva. Egész viselete fesztelen, vonzó valami, mit minden helybeli népfaj elösmer. Nem födi őket haszontalan arctakaró lebberny. Velük született erényük s erélyök védi őket vásott kacérkodástól. A cserkesznővel szóba állhatsz, nem ölnek meg érte, mint a többi mozlim némberért. Őszintén, álszemérem nélkül áll veled szemközt, és egyszerű természetességében meg tudja tartani neme fölényét. Elég, hogy e nép közt haza emlékeztem, a székely nép drága földére, és sajátságos életére. De kár, hogy elszármazunk egymástól! Elfeledtük közös nyelvünket. Másokat tanultunk meg. Ma nem értjük egymást. Sajátszerű változás. A török és tatár megértik egymást. A cserkesz egyiket sem. Messze esett e gyümölcsfa fájától. Talán mi is messze. Miért szeretjük őket mégis ? Mert hiszen hol a magyar, ki a cserkeszt ne szeresse ? Dobrudzsa földképén egy vonalt kell húznunk. Medsidiétől Rasovárnak, másikat Szilisztriának, esét vonal és a Duna által foglalt csücskös háromszögben vannak az emlitettem cserkeszfalvak. — Nincsenek itt százados lombárokkal diszló rengeteg erdők, hanem irtoványok, bozótok, mértföldekre borítják a különben elég vadon és rendítő külsejű hegyvölgy területet, melyen tündérvárak sziklapárkányai szegélyzik a kidülő pontokat, s a természet tüntet elő a hadászattal dacoló erőditvényeket. — Ősfolyamok medrei tengertől tengerig, s a folyamtól nagyterjü tavakig futják be a tájat. Fönnmaradt sziget fensíkjai silány jelenkori vityilló tömböket viselnek. Nem mint régen, midőn — mint a ma is napkeltétől napnyugtáig futó táborárkok és tömör kömivt töltések tanúsítják, a benyűgzött sátrak alatt daliák tanyáztak és szilaj csatamének tomboltak, belármázván hadizajjal a határvidéket. Ott van még Adám kilissze (Adámvár) hegytetőjén ma is a Kömbet (kúp) nevű rom, melyről a föld népe ma nevénél többet nem tud, pedig hatalmas fejedelmi vár volt, mint bizonyítja feneketlen kútja, alagutai, vízmedencéi, körötte heverő szoborcsonkjai, gyászos töredékben szórt síremlékei, s a vele ösvényekkel közlekedő kunhalmok. Mind ott vannak lakáson, nagy időkről, nagy emberekről tanúskodva, a távolabb alantban emelkedő raszovói földtorlásra, (földvárra) keserűn mosolyognak. És ha még kell emlék, ott vannak a rengeteg terjtt ódon városok kőtorlaszokban mutatkozó romjai. Római, görög, török temetők, volt és elmúlt falvak szomszédságából. Barlangok, telve csontokkal, ordítozó fenevadak éji tanyája. Ilyen ma nagyobbrészt Dobrudzsa. Egyszersmind szabadalmazott tolvajok, pimasz szemtelen rablók, és elvetemült zsiványok tettmezeje. Akkoriban is, Pére a hírhedt oláh haramia garázdálkodott ottan. Mesés nagy termetet tulajdonítottak ez embernek, ki bivalybőr nadrágba és ezüst páncélingbe öltözködik, mindenik csizmája egy-egy tulokbőrből van; kalapja ernyője alatt egy szerelmes pár meg nem ázik. Ujjai oly nagyok, hogy ezüst húszassal födhetni el körmeit, buzogányát más ember csak másodmagával emelheti, pisztolyai zárt nyilásúak mint a trombiták, melyek minden irányban lőnek. Övtöre valóságos pallós, mellénygombjai két fontos ágyúgolyók stb. Mikor tehát e szörny a bozótokból síkra áll, minden boldog ember messze kitér előle, a boldogtalanokat nem bántja. Uralja öt becsületes és gazember egyaránt, mert csak szeszélyétől függ, kit bántson, kit kíméljen. Tudja kinek van, kitől mit lehet elvenni. Közönségesen egy törpe által, kitől épen úgy félnek mint tőle , beüzen, s aki jót akar, kiküldi a zsarolást. Ha nem engedelmeskednek, az óriás eltipor és nyúz. Hyena jelenkori népmonda eleven hőse.• Egykor poroszlók voltak küldve üldözésére. Ezt megtudta, egyedül fogadta őket szemközt. A vitéz tatársuhancok megpillantak, hogy a mesgyén túl valami lovasok bukkannak elő, engedelmet kértek a békés távozásra. Péro gráciáját nem könnyű volt megnyerni. Üldözőit leszállította lovaikról, leitatta, aztán kifordittatta gúnyáikat, ily fonákul öltöztetve, s háttal előre ültetve mindeniket, kiostorozta maga elöl az országútig. — No e csúfság oly rémületet okozott, hogy azóta senki sem mert belé kötni. Ha csak legújabb időben , u s z e r e t basa nem kötötte hátul a sarkát. „ Én körutamban egy ilyenforma emberrel találkoztam. Derek szál ember volt, igaz, nem kevés ismerettel. Kertelik Dunári fogadója előtt valók megállva. Csak úgy könyv nélkül, azaz : more patria kenyereztünk, pecsenyéztünk. Császár Péter gazdával, ki ekkor, mint ő szerette mondani, kocsis hivatalt viselt. A kulacsot is megkotyogtattuk. Erre szólít meg egy jó paripán előszáguldó utas: — Ur! bor van-e a kulacsban ? kérdé törökül. — Igen ám, még pedig jó. — Adjon egy keveset. Isten is megáldja érte. Rég óta nem ittam. Ezek a csúfotok mind csak várnai lőrét árulnak. — Tessék. — Nagyon köszönöm. Mondá egy jó húzás után. Aztán beszédbe elegyedtünk. Tudakozta, ki vagyok, hova megyek. Én meg a mokány pásztoréletről, barmászatról, legelészeti viszonyokról tanakodtam vele. Mert mi volt természetesebb, mint hogy őt a Dobrudzsában juh és baromtenyésztést űző számos mokány földjeink egyikének néztem. Aminthogy mind e dologban jártasságot árult el. — Van-e fegyvere? kérdé. — Van, mondom. — No, jó is, mert ezen vidéken sok a rosz ember. Nézze, én igy szoktam kipitykézni gyüszüszijamat. És a mint gyüszüjét föltárta, a legszebb ezüst gombos pisztolysor tűnt elő öve előkörén. Szent Isten! mondá Cs. Péter — nánási kálvinista létére keresztet vetve — midőn a mokány elment, be szerencsés az úr! Hogyan mondható neki, hogy föl van fegyverezve. Hiszen ez a nagy haramia, Petru. — Mire még egyszer félénken körültekintett. — No, látja, hogy nem evett meg ! Viszonzám. De ő aztán is, egész nap a haramia sajátságairól sápidozott. Ő nem mert volna hozzá szólani. Ez ember csevegése közben egy eszmém villant, mely épen a képzelt haramia tudákossága által célomhoz vezethetett.• Még nem haladt volt oly messzire, hogy utol ne érhetném. Rögtön lóra kaptam tehát, s utána nyargaltam. Emberem nem kevéssé látszott meglepetni, midőn rövid távolságban utána kiabáltam. Megállóit. Megengedj, mond oláhul, hogy utadban föltartóztatlak, de úgy hiszem, jól ismered e vidéket. Mondanád meg szívesen, melyik faluban találhatom itt a legvagyonosabb cserkeszeket ? Miért épen a legvagyonosabbakat kérded ? Kérdé a mokány kaján mosolylyal. Mert azok közt gyanítom a legértelmesebbeket is. — És aztán ? — Engedd a többit titkomul. Tőled csak annyit kérek : hol tanyáznak a java cserkeszek ? Ezek többnyire értelmes emberek. Vagyona pedig mindnek kevés van. Hiszen hazavesztett nép. Itt kíván megélni. — De csak ismersz köztük némely kitűnőbbeket ? — Ismerek, de csak ellenségeket, mert ők nem szenvedhetnek minket. Folytonos harcban élünk. Azonban itt a környékben, Ádám kiliszén túl fekszenek: Juszuf-Hánjár, Thálizmán, Punlukcsi mindenütt cserkeszek laknak, s találhatsz olyat is, aminőt keressz. (Folyt. köv.)