Fővárosi Lapok, 1864. június (1. évfolyam, 123-147. szám)

1864-06-01 / 123. szám

bírja, de midőn épen ura azt mondja: „úgy kell", ez olyan, mint a parlamenti parancs. — Estve felé visszajövök tudakozódni. Önnek jó és nagylelkű úrnője van Genovéra, készséggel kell kiszolgálni, s gondoskodni fölötte. Az ügyvédnek ezeket mondva, köny csillogott szemében ; hirtelen eltávozott, hogy elrejtse felindu­lását a részletek hallása felett. Lelke telve volt gyön­géd és búskomoly gondolatokkal. Író szenved, ő sir! gondolá magában, hogy nem tudtam megőrizni vérem árán is ezen szerencsétlen és nyugtalanságitól! Nem a férje okozza e szoron­gást ; ő maga oly kevéssé volt sajnálatra méltó! Ah bármily kicsiny vagyok is, s bármily nemes volt is ő, érzem, hogy méltóbb vagyok hozzá, mint azon go­nosz indulatu és rettenetes kinézésű ember! Mily fél­tékenység emésztett volna engem, ha szerette volna őt, de nem őt, nem mást, szive soha senkiért sem dobogott... Hej ! ez éjjel érzem, hogy kezem alatt remegett... A piacon keresztül haladva, hogy haza­térjen, az ügyvéd észrevette Marius Magist, egy facsoport közepén, néhány államügyész segéd, néhány hivatal­­szolga a parlamentnél, vagy tizenkét polgárral volt ott. Minden szem Loubet mester felé fordult, Marius Magis is felé közeledett. Nos, — mond szomorú arc­cal, a melyen keresztül részakarata elégtelen kifeje­zés mutatkozott, hogy valami botrányos újságot mondhat, — a szép Loubette nem jött vissza a légy­ottról, melyet Lansac kapitány adott. És ma reggel együtt távoztak el... — Hogyan, mit mond ön! — szakaszta félbe az ügyvéd, oly tekintettel, mely lesütteté Marius Magis szemeit, hogy ha ez olyan hazugság, mint a­milyet önnek vipera nyelve szokott gyártani, nyilvánosan fogok becsületbeli elégtételt követelni. — Engedjen meg Loubet mester, én önnek ba­rátja vagyok, s ezért keresem; már két órája kívá­nom a történtekről értesíteni; már az egész város er­ről beszél... — Hagyja el! az Isten nevére ! vágott közbe az ügyvéd elfojtott haraggal; ilyen barát, mint ön, in­kább közzé teszi, mint bárki más, azon szerencsét­lenséget, mely zavart és becstelenséget hoz csalá­domra. — Az nem sok kell a tényállás megállapításá­ra ! A szép Loubet tegnap estre elhagyta házát, s ab­ba nem tért vissza többé; szolgálója minden szom­szédnál kereste; én hozzám is eljöttek, sehol sem volt található; nem úgy vélekedik-e ön is, mint más, hogy a sereggel gyalogol a szép Lansac Hektor ka­pitány mellett? Az ügyvéd összetette karját, s hidegen mondá: — Lehetséges! Megyek, felkeresem Beauregard cadetet. tr — Ő is elment, elégtételt nem fog ön nyerni. — Köszönöm értesítését, Marius Magis, mond Loubet mester, az Írnokot kevély gunyorral kö­szöntve. Haza érve Katalinnal találkozott, ki szobája aj­tajában várt rá, szemei könyben úsztak. — Bátya, mondá a zokogás által szakgatott hangon, ha tudná, mi történt... Hirtelen megállt, látva az ügyvéd mogorva és háborodott kinézését; belátta, hogy mindent tud. — Nos Katalin, végezze! mondá leülve. — Marius Magis a rosz követ volt itt; önnel akart találkozni, a nénémmel beszélt. — S mindent elmondott neki!.. S anyám kény­telen volt tűrni ezen meggyalázást! szakitá félbe Loubet Jakab magán kívül. — Ő semmit sem felelt Marius Magisnak, de azonnal, a mint az eltávozott, roszul lett s ágyába kellett vinni...­­.. h istenem, légy segítségünkre. Az ügyvéd izgatottan járt szobájában föl s alá, Katalin pedig kezeit összekulcsolva s a falnak tá­maszkodva sírt keservesen. — Ha ez nem igaz! folytatá a leány, ha Marius Magis hazudott. — Szegény testvérem! talán rágalmazták! — Azonnal fel fogom deríteni, mondá Loubet mester sötéten s elhatározottan. Egy vagy más után, kell, hogy e dolognak véget vessek. Anyám mily megalázást szánt életének. Szerencsére ön, szegény angyal itt van, hogy őt vigasztalja. Felment Loubet asszony szobájába; az öreg asszony nem mondott egyebet, mint: Jakab, azon szerencsétlen lény rész magaviselete halálomat fogja okozni, mond el ezt neki, ha egy­szer viszontlátod ... akkor talán magába fog szállni. Akkori időben a jó polgároknál egy neme az erkölcsi szigornak oly megtörhetlen volt, mint a ma­gas nemesség becsület érzete. Loubet asszony egész életében példánya volt az erénynek, melyet­­eddigelé egy nőtagja sem sértett meg a Loubet családnak. Húgának nyilvánossá lett kalandossága annyira meg­hatotta, hogy annak okvetlen halálát kellett okoznia. A vén cseléd, ki már negyven éve e család tagját képezte, szintúgy mint asszonya, mélyen meg volt hatva, szivére vette a Loubetek megaláztatását, mint­ha saját hírnevét érdekelné, elrémült a következteté­sektől, s a kérdésektől, melyekkel ostromolták, mi­dőn a szomszédságban mutatkozott. Az ügyvéd egy ideig fájdalmas áhitattal szem­lélte a könyeket, melyek öreg anyja arcán lepereg­tek ; azután ágyához térdelve mondá: „Eltávozom, fölkeresem ezen szerencsétlen leányt, s visszahozom őt. Azután megkísértjük, hogy jobb útra téríthessük. — Jakab, mond meg neki, hogy megbánással eltörleszti hibáját és szégyenünket! kiáltott Loubet asszony, megcsókolva fiát. Mondd neki, hogy nem felejtendőm el, miszerint testvére azon angyalnak, kit te nőül veszesz. E szavakra az ügyvéd szomorúan elforditá ar­cát. A szive­redésben elrejtett szenvedély elfojta azon érzetet, a melytől eddig élete üdvét várta. Ő nem érzett egyebet barátságnál azon alázatos leány iránt, ki szerelmében annyira bízott, s elrémült azon szövetségtől, melyre anyja e pillanatban emlékezteté. E percben azt kívánta, bárha egy nagy történet meg­rendítené életét, mely három vagy négy századokon át egy formába öntetett­­ hévvel kívánta ezt, habár az szabadságától fosztaná is meg, végre nem tartotta volna vissza annak előidézésétől semmi,oly tény, mely az ember életét vagy vagyonát veszélyezteti is. Az ügyvéd hosszú távollétre készült, s még az­nap eltávozott, a nélkül, hogy a marquisnét látta volna. (Folytatása köv.) Természettani fecsegések. Jegyezgeti Csernátony Lajos. — Verebesül. — (Vége.) A veréb olyan, mint sok ember: jobb, mint hír­neve, ha nem is épen a szentek közé való. Majd­hogy­nem halálra üldöztetett a világ ítélete által, mielőtt a közvélemény kíméletesebben, igazságosabban kezdett róla nyilatkozni. Ha a józan irányzatot nyert tudo­mány nem szólal föl mellette, tán ki is irtatott volna rövid időn. Szerencsére a természeti erők kapcsolati működése iránt leírt fogalmak még elég korán tisz­tultak meg az ő megmentésére is. Bizonyos ugyanis, hogy a gazdászati állattan újkori felvilágosultsága nélkül — mely sok kis madárkát, mint igen hasznos kármentőt ismertetett meg — a szegény veréb feje alig kerülhette volna ki az ellene hozott halálos ítéle­tek végrehajtását. Most már, annyira a mennyire biz­tosítva van élete, mert azok, kiken élődik, körül­belül értik hasznát. A természetben örökös hatás és ellenhatás által tartatik fen az átalános életerő. Bizo­nyos teremtmény, csak magában tekintve közvetlen és egyoldalú létmódja után ítéltetve meg, érdekeink­re nézve tökéletesen veszélyes egyéniség gyanánt tűnhet föl, de ha látjuk, hogy viszonylati rendeltetése folytán, közvetítve és másoldalú működés által egy, magánál ránk nézve hasonlíthatlanul veszélyesebb ellenséget pusztít, akkor bizony szemet fogunk huny­ni némi gyöngeségére. Ezt nevezik a természetben compensationak, és ebben áll a verébfaj biz­tosságának aránylagos javulása, sőt ebben van kul­csa nem egy európai kérdésnek is. A községek most már sehol sem oly bolondok, hogy jutalmat adjanak annak, ki a hernyó és bogár irtó madarakat öldösi. Franciaországban, ha nem csalódom, meg is van tiltva a’pusztítás, s Új Zélandban, hol nem volt veréb, min­dent elkövetnek gyarmatosítására, de eddigelé nem nagy sikerrel, a tengeri út kettős fogsága, mint lát­szik, halálos lévén e szárnyas kivándorlókra. Ebből látszik, hogy a kár, mit okoz, korántsem oly komoly, mint a kár, melyet elhárít, falánkságával. A mely ta­nyán sok a patkány és más ily rágcsáló teremtés, ott egy kandúrnak, ha hatalmas egerész, el lehet nézni egy kis nyalánkodást, hébekorban, a tejes edények közt. Hány arszlán van, ki csak azért türetik meg, mert­­nemcsak termeinkben, de a harctéren is kiáll­­hatatlan? Boissy marquis kissé tán zabolázhatná angolfaló száját s kofáskodó szidalmait, de legalább nem fél megmondani a nyers igazat a Moniteur urainak sem. Éljenek hát a verebek, melyek szemte­lenek is, kárt is tesznek, de egyszersmind pusztítják a férgek szörnyű hadát, mely gyümölcseinkben s ve­téseinken élődik, s a melyek ellenében, saját erőnkre hagyatva, vagy csak szelíd galamboktól segittetve, tehetlenek volnánk. B­ö­r­n­é­nek tökéletes igaza­­ van: „okvetlenül szükséges, hogy köztünk­ vere­­b­e­k is legyenek, mert ha fajunk csupa becsületes egyénekből állana, biz isten soha se menne semmire“ — felfalatnék a sáskák és nyüvek szapora tömegei által. Csakhogy a szemtelenség és élősdiség maga még nem elégséges a verebeskedési dicsőségre, s ha a p­o­s­­­t i­s kár, mit tesznek földeinken, nem tétetik jóvá negatív s aránylagosan nagyobb haszon által, ha a pa­rasztiaságuk ellenében egy árva poloska hul­láját se vethetik a mérlegbe, azon esetben a közsé­gek aligha ismét fel nem elevenítik a verébfejek iránti jutalomosztást. Avis sok jóféle a­vi­s-nak, tavaszi és őszi vetéseinken. Elég az hozzá, hogy e kis madárfaj nem öletik többé boszuból rendszeresen, hanem csak tréfából és húsa végett, a­mi haladás, kétségtelenül s illetőleg bók is, egy jobb jövő felé. Az igazat megvallva, van még ellensége elég és kérlelhetlen: minden gyerek, mert cetteageestranspitié. Itáliában tán nem is nyert semmi biztosságot érdemeinek tudományos elismeréséből. Itt fogdossa, öli, eszi őket mindenki, minden módon, a p­i­c c p­­­i ucceli rizikásával nem­zeti eledel lévén. Átalában véve az olasz rettenetes madárpusztító, szenvedélye nem kímél semmi fajt, le­gyen az dallos vagy hallgatag, szép vagy rut, nagy vagy pici. Lessing sólyma lecsapván egy csalo­gányra, a sovány kis művésznőt azon megjegyzéssel tépte szét, hogy „annak,ki oly szépen énekel, nagyon édes lehet a busa.“ A következtetés nem egészen szükséges ugyan, de étvágy gerjeszteni jó, s ajánlom azt arszlánaink emlékezetébe, midőn valamely sovány prima­donná­ra fog fájni a foguk, nota bene, hogy ha ez az én mostani csiripolásom már­is oly hosszúra nem nyúlt volna, s ha még nem lenne tol­lamban egy pár dolog, a­mit okvetlenül el akarok fe­csegni, itt csakugyan félrerándultam volna ismét, egy kissé fejtegetni azon való töprenkedésemet, hogy váj­jon az olaszok éneklési hajlamai, képzettsége s fel­­sőbbsége minő okozati viszonyban áll azon számta­lan veréb, fürj, fecske, rigó, pinty, pacsirta és füle­­mile nyakhoz, melyet folytonosan nyeldesnek. Olva­sóm, remény­em, el fogja ismerni, hogy egy ily von­zó kérdés vizsgálatába nem ereszkedni, kell némi önmegtagadás.­­• Kérem hát ez érdemet nekem más­kor betudni. Lesz rá szükségem. A madarak ritkasá­ga déli Itáliában (nem a vándor­fürjékről, galambok­ról sat. szólok, melyek jönnek és mennek az idény szerint, hanem a veszteglő fajokról) feltűnt mindnyá­junknak, kik Nápolyban voltunk. Alig látni egyet egyet ama szép tartományban, melynek illatos völ­gyeibe, narancs erdeibe, mosolygó ege alá, oly igen illenék a madárdal. A vidék felségesen szép, de hang­ja nincs, s csaknem emlékeztet földünk szénkorára,­­ midőn — geológusaink­ szerint, kik jártasak benne, és látták fekete birodalmát — az óriás páfránok cso­dás szegélyzetü levelei közt, a 80 lábnyi magas­­ e­­pidodendronok gyönyörű termetén, a nádasok tömkelegében s hatalmas folyók gyiklepett partjain nem volt, nem élhetett még meg semmiféle madár, a szénsavtól terhes légkör halálos lévén és haltalan. Jáva szigeten most is van egy méreg völgy (Guevo Upas) mely tele szórtan fehérült tigris, szar­vas, madár vázzal, a repedezett föld öldöklő lehele­tétől elveszvén ott minden élet. Nápoly kies, virág­­ és gyümölcs rakott tájain nincs ily félelmes oka a rétek és erdők, a völgyek és halmok hangtalanságá­­nak. Hisz ott még a Vezúv oldalán a láva-ár ki nem hült ágya mellett is kéjlak emelkedik, s lacryma christi sajtoltalak, sőt most már bourbon-lehelet sem rontja többé a levegőt, mely édes és ragyogó, mint a boldog szerelem. És még sincs benne madár, vagy legalább nincs annyi, hogy ritkasága föl ne tűn­nék. A kén és szén­ gáz melyet Pozzuoli solfaterrai gőzölögnek ki, nem oly fojtogató,­­én szívtam be eleget belőle, s még­is itt vagyok, s azt is mondhatom hogy a kutya, melyet a grotto del Can­e-ban szoknak megölni, máig is él, ha más baj nem érte,­ mint a madarászó lakosság — valódi t­ug-faj a szárnyasok irányában. De nem csak ott : itt északi Olaszországban is nagyban űzetik az irtó had, kivé­ 524

Next