Fővárosi Lapok, 1864. július (1. évfolyam, 148-174. szám)

1864-07-24 / 168. szám

168-ik sz. Vasárnap, július 24. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere Első évfolyam 1864 ______ // / _____ Elfű­zetesi díj : M Szerkesztői iroda: ^­­ FŐVÁROSI LAPOK, “tíz* Megjelen a* ünnep utám na- Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindenn­ap; ke- #o Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. • ■ •30 k Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányok­kal szolgál. ERDŐBEN. Szeretem e stírni erdőt Enyhe lombját szeretem, Titkos csöndje, mélasága Oly jól esik én­ nekem. Nem jövök én panaszkodni: Mégis vigaszt lelek itt — Talán e fák sebeimet Mint én, jobban ismerik ! A mi otthon gyötrődés volt, Keserűség, vád, panasz : Szívemen itt szelid ábránd S édes balzsam leszen az. Hí a völgy le, hí a bérc fel, — Mért ne mennék , mehetek, Nyomor lánca nem köti most Se lábam, se kezemet. Be egész a késő estig Barangolok fej, alá — Hivó szavát, mivel egy árny Mintha egyre mondaná. S mért is féljek, mért remegjek járni kelni egy magam ? Talán azért, hogy e fáknak Olyan sötét lombja van ? A mi itt-ott meg-megcsattan : Fülemile dala még ! A mi itt ott megmegvillan : A csillagos tiszta ég. Tolnai Lajos, híven a sírig. — Egy barátnőm emlékirataiból. — Hajnalkától. ... Sohasem beszéltem vele, nem is találkoztunk, csak úgy bementem az ablak függönyei mögül. Min­dennap ott ment el ablakaink alatt, én sokszor meglestem, mikor senki sem látott, és néztem után­­na a míg csak beláthattam szemeimmel ... a­mig csak alakja körvonalait kivehettem, és a­mig csak el nem tűnt a másik utcasarkon. Szép, magas ifjú volt, gesztenyeszín barna fürtökkel, kedves nyá­jas arccal, mélázó nagy szemekkel, de a­melyeknek egy rész szokásuk volt, hogy sohasem akadtak meg az én ablakomon. Boszankodtam is azért reája sok­szor, és feltettem magamban, hogy többé nem nézek utána , de hiába, alig ütötte el a kilenc órát, már a hímzete sehogy sem forgott, és legtöbbször a vászon helyett újamba ment hegye, az utcán pedig, hol zaj keletkezett, hol egy épen arra robogó kocsit kellett megtekintenem, és íme szemeim a barna ifjú alakjá­val találkoztak, és azután nem tudtam többé levenni róla. Pedig az az ifjú nem nézett ki valami fényesen, nem is nagy jövedelme lehetett, mert télen mindig egy szürke kabátban láttam, nyáron pedig egy barna felöltőt viselt folytonosan. Váljon ki lehet ő? tűnőd­tem sokszor magamban, de nem volt kitől megkér­deztem, mert a háznál senkihez sem viseltettem biza­lommal. Nagynénéni büszke aristokrata nő volt, nem született ugyan grófnőnek, de családját fel tudta vin­ni egész az Árpádokig. Sokszor órákig elbeszélgetett velem, de abba a bizalomnak egyetlen hangja sem vegyült. Sokszor erőltetett magára mesterkéletlen természetességet, és ilyenkor legtávolabb volt attól. Beszélt mindenről velem, de a­nélkül, hogy e közlé­­kenység közelebb hozott volna szívéhez. Szeretett, mert szeretnie kellett, ha csak önmagával nem akart meghasonlásba jönni, miután szüleim halála után, mint szeretett rokonát vett magához. Gyöngéd is volt hozzám, mert az illem azt parancsolta, mindennap háromszor találkoztunk, reggel mikor bementem ne­ki kezet csókolni, délben az asztalnál, és estve, mikor jó éjszakát mondottam. Hogyan kérdezhettem volna meg tehát tőle, hogy ki az a kopott ruhájú ifjú, a­ki mindenap ott megy el az én ablakom alatt, még ha én megtettem volna is, válaszul bizonynyal egy szi­gorú tekintetet nyertem volna, a­mely egy jó időre f­elvette volna kedvemet hasonló bizalmas kérdések­től, hallgattam tehát, vártam az időtől, mert hittem, hogy az mindent földerít. Úgy is volt. Egy szép őszi délután, Leontine lá­togatott meg. Ez a Leontine egy kedves szőke kis leány, mosolygó kék szemekkel, lenge termettel, és szelid jó lélekkel, minővel csak egy érzésekben gaz­dag, meleg szivü, jó teremtés bírhat. Szerettem is őt, j­ó volt az egyetlen lény, a­kihez szivem egész meleg i­gével közeledtem. Nem volt titkunk egymás előtt, én­­ feltártam neki egész szivemet, lelkemet, ismerte gon­dolataimat, és gyakran kitalálta érzéseimet, mielőtt én annak nevet tudtam volna adni. Tehát a­mint mondom, egy szép délután együtt beszélgettünk, szórakozásul egészen közel ültünk az ablakhoz, s szemeink gyakran tévedeztek az utcán le és fel­nyüzsgő tarka tömegen. Egyszerre a barna if­jút pillantottam meg, arcomon gyönge piro­s kezemen, melylyel Leontina kezét tartottam, gyönge rángás mutatkozott. — Ismered te azon ifjút ? — szóltam hirtelen,és egész közel hajoltam Leontinához, hogy ne lássa el­pirult arcomat. Leontina elmosolyodott, felemelte arcomat és szemeimbe nézett hosszasan, élesen. — Az az ifjú,— szólt azután.—■ egy szegény ma­gyar író, neve: Erdösi Kálmán. — Hogyan Erdösi ? —— szóltam meglepetve. Hisz akkor én ösmerem. — Ismered ? — Na igen, de csak műveiből. Hosszas szünet állott be. Mind a ketten elsőn­­­dolkodtunk. — Te szereted azt az ifjút? — szólt kis szünet múlva Leontine, és nyájasan megfogta kezemet. Meglepetve tekintettem rá, de szemeinek nyájas kifejezése, és a szende mosoly, mely ajkain lebegett, visszaadta nyugalmamat. — Szeretem, — szóltam nyugodt bátorsággal— és szeretni fogom örökké ! — Az nagyon szép, de ládd, te nem gondoltad meg, hogy ez által nyugalmadat, boldogságodat te­szed semmivé. — Nyugalmadat, boldogságomat? Oh te nem tu­dod, hogy mi a szerelem, ha azt hiszed, hogy az bol­dogságunktól foszt meg. Oh ne higyj engem annyira önzőnek, hogy boldogságomat, csak a viszontszere­­lemtől feltételezem. — Bohó — szólt Leontina, — az volna a leg­kisebb önzés. Sőt épen attól tartok, hogy mert vi­szont szerettetni fogsz, azért lesz boldogtalan. — Nem értelek ? — Majd meg fogsz érteni, — szólt ő, és sválja után nyúlt, hogy búcsút vegyen tőlem. — Tehát holnap estére számolhatok rád? — Igen, nagynéném megígérte, hogy a holnap estét nálatok töltjük. Már előre örülök, ugy­e többen is lesznek ott ? — Oh igen — szólt Leontine mosolyogva — táncolni is fogunk. Azután .... azután .... — No és azután ? — Te semmiesetre sem fogod unni magadat, sz­ólott hirtelen, s kezemet megszorítva gyorsan eltá­vozott. Másnap este 7 órakor komornám jött be, nagy­néném parancsából az öltözéshez fogandó. A toilet­­tel hamar készen lettünk. Én nagyon egyszerűen öl­tözködtem, rózsa,szin­gazeruhát viseltem, és fejemen egy fehér caméliát. Különös , mióta azt az ifjút is­mertem , azóta mintegy önkénytelenül minden fe­lesleges piperét elmellőztem­. Még ékszereimet sem használtam többé, azt képzeltem, hogy mentől na­gyobb rajtam a fény, annál messzebb vagyok az ő szivétől. Kilenc órakor megjelentünk Leontinéknél. A bá­róné, nagynénémet fogadta, Leontine pedig engem karjára öltve, sétálni vitt. Fényes társaság volt jelen. Itt ifjú leánykák vidám csoportba gyűlve csevegtek, nevetgéltek, tán épen a körülöttök forgolódó dandiknek egy-egy bókja felett. Ott éh­es matrónák szemüvegezték a pajkos ifjúságot, olykor egy-egy megjegyzést titkosan súgva szomszédnéjoknak. Távolabb .... ah! egy halk si­­ker lebbent el ajkaimról, és egész testemben remegni kezdtem; az egyik ablakmélyedésben egy halvány ifjút láttam állani, egyszerű fekete ruhában, keresztbe font karokkal, a­mint reá pillantottam, szemeink találkoztak, s zavartan fordultam Leontine felé. Leontina megértett, hozzám hajolt s halkan azt súgta: „Ő az.“ — Ó, és itt ? — szóltam csodálkozva. — Na igen, tudod, hogy anyám szereti az írókat s a mai estélyen közülök is többen vesznek részt. A zene hangjai félbeszakították szavainkat, ke­vés vártatva Leontinének táncosa akadt , és én egyedül maradva, egy közel támlányon foglaltam helyet. — Szabad kérnem ? — szólt valaki csendesen, s a­mint felpillantottam, a barna ifjú állt előttem. Egész testemben megrendültem, s a­mint karjá­ra fűzött, hogy a kotiliont végig lejtsük, egy ki­mondhatatlan édes érzés fogott el, szivem remegni kezdett, s én kábultan a gyönyört­ől, lebegtem vele körül a termet. Már majd vége volt a kotilionnak, midőn az ifjú hirtelen hozzám hajolt, s azt súgta csendesen : É­n szeretem önt Blanka ! Ez volt első szava hozzám, s ez annyira meg­lepett, hogy képtelen voltam csak egy szót is vála­szolni. Még egyszer végig kellett lejteni a termen s én mentől jobban reszkettem, ő annál szorosabban ölelt szivére, fejem majd­nem válára hanyatlott, s sze­meimet le kellett hunynom. Mikor székemhez vezetett, hirtelen szédülés vett rajtam erőt, mint egy akaratlanul megfogtam kezét, s gyöngéden megszorítottam. — Köszönöm ! — szólt­­, s megfordulva a ven­dégek közzé vegyült. * * * Ez estély óta több nap múlt el, s én Kálmánnal nem találkoztam azóta, de mindennap kis levélkét kaptam tőle. Az első levélben megírta, hogy ő régen szeret, mert ismert még mint kis gyermeket, mikor szüleimnél laktam; megírta, hogy neki nincs remé­nye engem bírhatni, de azért szeret, mert e szerelem lelkének mindene lett; tett célzást fényes helyzetem­re, talán szép jövőmre ; de én azt írtam neki, hogy hagyjuk azt; én szerettem lelkemnek egész hevé­vel, s képes lettem volna érte mindenre a földön. Ez majdnem fél évig tartott így, Kálmántól mindennap kis levelet kaptam, tartalma rövid volt, de tele tűzzel, tele lánggal. Sokszor csak annyit írt: „Blanka! szeretlek, imádlak, megörülök mi­attad ...........“ (Folytatása köv.)

Next