Fővárosi Lapok, 1864. július (1. évfolyam, 148-174. szám)
1864-07-24 / 168. szám
168-ik sz. Vasárnap, július 24. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere Első évfolyam 1864 ______ // / _____ Elfűzetesi díj : M Szerkesztői iroda: ^ FŐVÁROSI LAPOK, “tíz* Megjelen a* ünnep utám na- Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindennap; ke- #o Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. • ■ •30 k Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányokkal szolgál. ERDŐBEN. Szeretem e stírni erdőt Enyhe lombját szeretem, Titkos csöndje, mélasága Oly jól esik én nekem. Nem jövök én panaszkodni: Mégis vigaszt lelek itt — Talán e fák sebeimet Mint én, jobban ismerik ! A mi otthon gyötrődés volt, Keserűség, vád, panasz : Szívemen itt szelid ábránd S édes balzsam leszen az. Hí a völgy le, hí a bérc fel, — Mért ne mennék , mehetek, Nyomor lánca nem köti most Se lábam, se kezemet. Be egész a késő estig Barangolok fej, alá — Hivó szavát, mivel egy árny Mintha egyre mondaná. S mért is féljek, mért remegjek járni kelni egy magam ? Talán azért, hogy e fáknak Olyan sötét lombja van ? A mi itt-ott meg-megcsattan : Fülemile dala még ! A mi itt ott megmegvillan : A csillagos tiszta ég. Tolnai Lajos, híven a sírig. — Egy barátnőm emlékirataiból. — Hajnalkától. ... Sohasem beszéltem vele, nem is találkoztunk, csak úgy bementem az ablak függönyei mögül. Mindennap ott ment el ablakaink alatt, én sokszor meglestem, mikor senki sem látott, és néztem utánna a míg csak beláthattam szemeimmel ... amig csak alakja körvonalait kivehettem, és amig csak el nem tűnt a másik utcasarkon. Szép, magas ifjú volt, gesztenyeszín barna fürtökkel, kedves nyájas arccal, mélázó nagy szemekkel, de amelyeknek egy rész szokásuk volt, hogy sohasem akadtak meg az én ablakomon. Boszankodtam is azért reája sokszor, és feltettem magamban, hogy többé nem nézek utána , de hiába, alig ütötte el a kilenc órát, már a hímzete sehogy sem forgott, és legtöbbször a vászon helyett újamba ment hegye, az utcán pedig, hol zaj keletkezett, hol egy épen arra robogó kocsit kellett megtekintenem, és íme szemeim a barna ifjú alakjával találkoztak, és azután nem tudtam többé levenni róla. Pedig az az ifjú nem nézett ki valami fényesen, nem is nagy jövedelme lehetett, mert télen mindig egy szürke kabátban láttam, nyáron pedig egy barna felöltőt viselt folytonosan. Váljon ki lehet ő? tűnődtem sokszor magamban, de nem volt kitől megkérdeztem, mert a háznál senkihez sem viseltettem bizalommal. Nagynénéni büszke aristokrata nő volt, nem született ugyan grófnőnek, de családját fel tudta vinni egész az Árpádokig. Sokszor órákig elbeszélgetett velem, de abba a bizalomnak egyetlen hangja sem vegyült. Sokszor erőltetett magára mesterkéletlen természetességet, és ilyenkor legtávolabb volt attól. Beszélt mindenről velem, de anélkül, hogy e közlékenység közelebb hozott volna szívéhez. Szeretett, mert szeretnie kellett, ha csak önmagával nem akart meghasonlásba jönni, miután szüleim halála után, mint szeretett rokonát vett magához. Gyöngéd is volt hozzám, mert az illem azt parancsolta, mindennap háromszor találkoztunk, reggel mikor bementem neki kezet csókolni, délben az asztalnál, és estve, mikor jó éjszakát mondottam. Hogyan kérdezhettem volna meg tehát tőle, hogy ki az a kopott ruhájú ifjú, aki mindenap ott megy el az én ablakom alatt, még ha én megtettem volna is, válaszul bizonynyal egy szigorú tekintetet nyertem volna, amely egy jó időre felvette volna kedvemet hasonló bizalmas kérdésektől, hallgattam tehát, vártam az időtől, mert hittem, hogy az mindent földerít. Úgy is volt. Egy szép őszi délután, Leontine látogatott meg. Ez a Leontine egy kedves szőke kis leány, mosolygó kék szemekkel, lenge termettel, és szelid jó lélekkel, minővel csak egy érzésekben gazdag, meleg szivü, jó teremtés bírhat. Szerettem is őt, jó volt az egyetlen lény, akihez szivem egész meleg igével közeledtem. Nem volt titkunk egymás előtt, én feltártam neki egész szivemet, lelkemet, ismerte gondolataimat, és gyakran kitalálta érzéseimet, mielőtt én annak nevet tudtam volna adni. Tehát amint mondom, egy szép délután együtt beszélgettünk, szórakozásul egészen közel ültünk az ablakhoz, s szemeink gyakran tévedeztek az utcán le és felnyüzsgő tarka tömegen. Egyszerre a barna ifjút pillantottam meg, arcomon gyönge piros kezemen, melylyel Leontina kezét tartottam, gyönge rángás mutatkozott. — Ismered te azon ifjút ? — szóltam hirtelen,és egész közel hajoltam Leontinához, hogy ne lássa elpirult arcomat. Leontina elmosolyodott, felemelte arcomat és szemeimbe nézett hosszasan, élesen. — Az az ifjú,— szólt azután.—■ egy szegény magyar író, neve: Erdösi Kálmán. — Hogyan Erdösi ? —— szóltam meglepetve. Hisz akkor én ösmerem. — Ismered ? — Na igen, de csak műveiből. Hosszas szünet állott be. Mind a ketten elsőndolkodtunk. — Te szereted azt az ifjút? — szólt kis szünet múlva Leontine, és nyájasan megfogta kezemet. Meglepetve tekintettem rá, de szemeinek nyájas kifejezése, és a szende mosoly, mely ajkain lebegett, visszaadta nyugalmamat. — Szeretem, — szóltam nyugodt bátorsággal— és szeretni fogom örökké ! — Az nagyon szép, de ládd, te nem gondoltad meg, hogy ez által nyugalmadat, boldogságodat teszed semmivé. — Nyugalmadat, boldogságomat? Oh te nem tudod, hogy mi a szerelem, ha azt hiszed, hogy az boldogságunktól foszt meg. Oh ne higyj engem annyira önzőnek, hogy boldogságomat, csak a viszontszerelemtől feltételezem. — Bohó — szólt Leontina, — az volna a legkisebb önzés. Sőt épen attól tartok, hogy mert viszont szerettetni fogsz, azért lesz boldogtalan. — Nem értelek ? — Majd meg fogsz érteni, — szólt ő, és sválja után nyúlt, hogy búcsút vegyen tőlem. — Tehát holnap estére számolhatok rád? — Igen, nagynéném megígérte, hogy a holnap estét nálatok töltjük. Már előre örülök, ugye többen is lesznek ott ? — Oh igen — szólt Leontine mosolyogva — táncolni is fogunk. Azután .... azután .... — No és azután ? — Te semmiesetre sem fogod unni magadat, szólott hirtelen, s kezemet megszorítva gyorsan eltávozott. Másnap este 7 órakor komornám jött be, nagynéném parancsából az öltözéshez fogandó. A toilettel hamar készen lettünk. Én nagyon egyszerűen öltözködtem, rózsa,szingazeruhát viseltem, és fejemen egy fehér caméliát. Különös , mióta azt az ifjút ismertem , azóta mintegy önkénytelenül minden felesleges piperét elmellőztem. Még ékszereimet sem használtam többé, azt képzeltem, hogy mentől nagyobb rajtam a fény, annál messzebb vagyok az ő szivétől. Kilenc órakor megjelentünk Leontinéknél. A báróné, nagynénémet fogadta, Leontine pedig engem karjára öltve, sétálni vitt. Fényes társaság volt jelen. Itt ifjú leánykák vidám csoportba gyűlve csevegtek, nevetgéltek, tán épen a körülöttök forgolódó dandiknek egy-egy bókja felett. Ott éhes matrónák szemüvegezték a pajkos ifjúságot, olykor egy-egy megjegyzést titkosan súgva szomszédnéjoknak. Távolabb .... ah! egy halk siker lebbent el ajkaimról, és egész testemben remegni kezdtem; az egyik ablakmélyedésben egy halvány ifjút láttam állani, egyszerű fekete ruhában, keresztbe font karokkal, amint reá pillantottam, szemeink találkoztak, s zavartan fordultam Leontine felé. Leontina megértett, hozzám hajolt s halkan azt súgta: „Ő az.“ — Ó, és itt ? — szóltam csodálkozva. — Na igen, tudod, hogy anyám szereti az írókat s a mai estélyen közülök is többen vesznek részt. A zene hangjai félbeszakították szavainkat, kevés vártatva Leontinének táncosa akadt , és én egyedül maradva, egy közel támlányon foglaltam helyet. — Szabad kérnem ? — szólt valaki csendesen, s amint felpillantottam, a barna ifjú állt előttem. Egész testemben megrendültem, s amint karjára fűzött, hogy a kotiliont végig lejtsük, egy kimondhatatlan édes érzés fogott el, szivem remegni kezdett, s én kábultan a gyönyörtől, lebegtem vele körül a termet. Már majd vége volt a kotilionnak, midőn az ifjú hirtelen hozzám hajolt, s azt súgta csendesen : Én szeretem önt Blanka ! Ez volt első szava hozzám, s ez annyira meglepett, hogy képtelen voltam csak egy szót is válaszolni. Még egyszer végig kellett lejteni a termen s én mentől jobban reszkettem, ő annál szorosabban ölelt szivére, fejem majdnem válára hanyatlott, s szemeimet le kellett hunynom. Mikor székemhez vezetett, hirtelen szédülés vett rajtam erőt, mint egy akaratlanul megfogtam kezét, s gyöngéden megszorítottam. — Köszönöm ! — szólt, s megfordulva a vendégek közzé vegyült. * * * Ez estély óta több nap múlt el, s én Kálmánnal nem találkoztam azóta, de mindennap kis levélkét kaptam tőle. Az első levélben megírta, hogy ő régen szeret, mert ismert még mint kis gyermeket, mikor szüleimnél laktam; megírta, hogy neki nincs reménye engem bírhatni, de azért szeret, mert e szerelem lelkének mindene lett; tett célzást fényes helyzetemre, talán szép jövőmre ; de én azt írtam neki, hogy hagyjuk azt; én szerettem lelkemnek egész hevével, s képes lettem volna érte mindenre a földön. Ez majdnem fél évig tartott így, Kálmántól mindennap kis levelet kaptam, tartalma rövid volt, de tele tűzzel, tele lánggal. Sokszor csak annyit írt: „Blanka! szeretlek, imádlak, megörülök miattad ...........“ (Folytatása köv.)