Fővárosi Lapok, 1864. augusztus (1. évfolyam, 175-198. szám)
1864-08-02 / 175. szám
— Ó ? . . . ! S miért? A marquis megragadta Raoul karját s az egyik mély öblös ablaknyiláshoz vezette, honnan látni lehetett Hermine lenge alakját a fényesen kivilágított szobából. — Nézd csak! mintha csak őt látnám, ki feldúlta boldogságomat s megkeserité életemet! . . . Tekintete szivem mélyéig hatott. — De mit bánt téged ez a hasonlatosság ? Szólt Raoul s kérdésével tovább ment, mint ameddig valaha menni mert — miért e borzalom ? miért e szomorúság, melynek okát nem birom megérteni ? Miért sziveden ez örökös gyász ? Mi bajod ? Mitől félsz ? Beszélj! — Jól van, elmondok mindent . . . ismerd meg szívemet egész vadságában! . . . Talán helyre hozhatom valaha, miket ifjúságom erőszakos óráiban elkövettem ! Soha sem feledtem el egy pillanatra is a Clerfonsok jelszavát: Point ne détaille! De ha ismerni fogod éltemet, meglátod nem aggódom ok nélkül. Ekkor szakadozott hangon elmondott mindent, párbaját Humfrey Rudolffal, October 30-át, s a többi párbajt, mik egymást követék, Luis iránti szerelmét, mely oly átkosan végződött, Maximiliánnak találkozását, Wilfriddel szakítását, Vendéel napjait, Mari halálát a Batte aux Genêts-i majorságban s Salbris Fernand halálát a Neuvailler-i kastélyban; a fájóbb emlékek rezgésbe hozták szép csengő hangját. — Ezért írtam neked s ezért jöttem ide tévelyegve, mint a számkivetett; nincs-e tehát okom hinni, hogy midőn Wilfrid leánya lépte át a küszöbömet, vele az utolsó szerencsétlenség maga lett házamba átültetve. A marquis égő homlokához emelte kezeit. Minden vonása leirhatlan aggodalmat árult el. Raoul csak nézte, hallgatta, de szólni nem mert. — Igen — folytatá a marquis — midőn e küszöbön Neuvailler Hermine megjelent, egyszerre feltárult előttem az egész múlt fájó emlékeivel. Mily sok fájdalmat, bánatot s tán lelkiismereti mardosást temettem el magammal csendes magányomban, s ezek most mind felelevenedtek s kiszálltak sírjaikból az ő láttára .... Ő maga sem tudja, mennyire hasonlít Wilfridhez. Megvan szemeiben ama édes, de büszke, nyájas, de mély tekintet, több bennsőséggel, mely szerencsétlenségétől van . . . Beszédje, minden mozdulatait juttatja eszembe .... mintha csak Vilfridet látnám . . . megfiatalodva, ifjú bájakkal, a szerencsétlenség vonzó kinyomatával ... s épen oly hatást tett rám, mint ő, midőn Páris torlasza közt karddal kezében, szaggatott ruhákkal találtam. Hidd meg ! vannak dolgok, mik örökké üldöznek ! A marquis megkettőzteté lépteit s szenvedélyesen kapott melléhez, mintha sebe ujult volna meg, mit mellén Maximilián kardja ejtett; újra érezte a hideg acélt keblébe hatolni. — Vetted-e észre — szólt szenvedélylyel — mily arccal s mily büszke mozdulattal egyenesedett fel, midőn megszólaltam ? . . . Méltó gyermeke Wilfridnek . . . valami benső ösztön vonzott hozzá, minek nem bírtam ellenállani . . . Eszembe jutott szomorú elutazása annak, ki már nincs többé, hasztalan futásom Bretagneba, s e miatti előérzetes bánatom !. . . újra megnyílt kényeim forrása . . . Semmi sem képes azt már kiszárítani! Róbert két kezével fedte be arcát. Keblében erőszakos emelkedéseiből látszott, hogy hasztalanul küzd kétségbeesésével. — S Neuvailler vicomtesse? — kérdé Raoul — arról még nem szóltál, mi lett belőle férje halála után? — Heusdebert kisasszonyból ? szólt a marquis, s egyszerre a harag s megvetés vett erőt érzelmein, kezeim soha sem érinték az ő kezeit! Midőn Vilfrid meghalt, visszavonultam a kis városba, hol Vilfriddel először találkozott s ott élt egyedül, csendesen, egyetlen leányával. Megkisérlettem s felajánlottam neki vagyonom egy részét, mit Vilfrid semmikép sem akart elfogadni. Azonban ő is hajthatatlan volt . .. Semmit sem akart róla tudni. „ Egyedüli kívánságom öntől az, — írta — miszerint önnél, ugyanazon födél alatt, közelében, mint jó rokon, lakhassam !!! Ezen az úton a közeledés lehetetlen volt, mi azonban nem zárta ki irántai becsülésemet. Ha elfogadom Clerfonsban, ha kezet szorítok vele, ez által ítéletet mondtam volna magam felett s a múlt minden bűnét megbocsátottam volna! . .. Felébredt ugyan a szánalom szivemben, de csakhamar eszembe jutott, hogy a lovagias férfi után jön csak az ember, s nem engedtem. — S Hermine-nel mit fogsz tenni? — Hermineben Neuvaller vér folyik. Ő nevemet viseli... valódi Neuvaller .... Midőn hozzám az imént belépett, még nem tudtam, hogy anyja meghalt ... Őt nem fogom elhagyni. . . mindent feláldozok érte . . . meg fogom mutatni, hogy dicső családunk méltó sarja . . . Franciaország legkitűnőbb családaiból fog magának férjet választani . . . Láttad mily büszke özérzettel lépdelt ez ódon falak közt? . . . mily tűzben ragyogtak szemei, midőn tekinteteink találkoztak ? Láttad dacos arcát ? Óh mint szerettem volna akkor megcsókolni! — Arra még lesz elég alkalmad — szólt jókedvű mosolylyal Raoul. E percben a torony kapujánál zörgettek. A molnárné jött, nem bírta nyughatatlanságában férjét már otthon megvárni. Körülnézett a szobában, s nem tudta mire vélni, hogy Herminét nem látta. — Ha Neuvaller kisasszony előtt csukvák Clerfons kapui, úgy én fogom csendes lakunkba vinni — szólt bátran — ha méltó fogadtatásban részesült, úgy menjünk aludni. A marquis főhajtással üdvözlé. — Neuvailler kisasszony Clerfonsban van — szólt — s itt is fog maradni! II. Másnap korán reggel Médéric azt a parancsot kapta, hogy a kastély összes cselédséget gyűjtse a kastély nagy termében össze. Az öreg vértes szép rendben felállította az összes cselédséget, a kastély s a majorhoz tartozókat, vadászokat peéreket, kocsisokat, őröket kertészeket a kik csak a marquis szolgálatában álltak. Midőn épen tizenkettőt ütött az óra a nagy szárnyas ajtó megnyílt s a marquis karon fogva vezette be a terembe Herminet. Mily csend volt . . Senki sem mert még csak megmoccanni is. A marquis tetőtől talpig feketében volt öltözve, csak nyakkendője volt fehér. Midőn az óriási terem közepére ért, megfogta Hermine kezét s igy szólt az öszszegyült cselédséghez: — Itt van húgom, Neuvaller Hermine kisaszszony, a kinek ezentúl épen úgy tartoztok engedelmeskedni, mint nekem. Mindnyájan mélyen meghajoltak. (Folyt, köv.) Defoe Dániel ésRobinsonba. (Hettner angol irodalomtörténete nyomán.) II. Defoe ezentúl kizárólag a politikának élt. 1701- ben írta híres költeményét: „The true born Englishman, a valódi angol.“ Ezen költemény különösen azon ostoba megtámadások ellen volt intézve, melyeket Orániai Vilmosnak egyedül azért kellett szenvednie, mert külföldi volt. Igen ékesen fejtegette a tételt, hogy maguk az angolok is keverék nép, s hogy épen e körülménynek köszönik legkiválóbb előnyeiket. A költemény igen nagy elterjedést nyert, nemsokára minden utcán énekelték és oly mély benyomást tett az ország egész hangulatára, hogy maga a király ezentúl legmagasabb kegyelmben részesíti a költőt. Defoe szabad bemenetelt nyert király dolgozószobáiba és gyakran a legfontosabb ügyek rendezésével bizatott meg. Azonban a király rögtön meghalt. És Defoe a politikai élet minden részének látta magát csakhamar ismét kitéve. És pedig változatosabban, mint ezelőtt. Anna királynő alatt a főegyház gőgje ismét fellobbant. A nép lerombolá a dissenterek imaházait, a lelkészek gyűlölséget és üldözést hirdettek a szószékekről. Defoe ekkor sem késedelmezett: 1703-ban kiadta ily című satyrikai iratát: „The shortestway with the dissenters, a legrövidebb intézkedések a dissenterek ellen.“ Ezen irat neve nélkül jelent meg. Mesteri gúnynyal utánozta a legvadabb üldözés hangját. „Vétek lenne szól a többi közt, e komoly ügyben tovább is tréfát űzni. Soha háborgatlan népbékét nem élvezendünk, míg a whiggismus és egyházszakadás szellemét tökéletesen ki nem irtottuk. Most alkalmunk van az egyház ellenségeit az utósó emberig kiirtani. Nem mondom, irtsuk őket tűz- és vassal ki, de azt igenis mondom: delenda est Carthago. Nem megtérést vagy pénzbírságot kell rájuk róni, itt csak akasztófák és gályák segíthetnek. A martírság ideje elmúlt, kényszereszközökkel kell őket egyházunkba téríteni. Nem fognak tétovázni, váljon egyházunknak vagy az akasztófának adják-e az elsőséget?.“ Kezdetben a főegyház emberei fényesen elámuttattak ; a cambridge-i egyetem egyik tanára nyilvánosan kijelenté, hogy e röpirat a legbecsesebb könyv, melyet a biblián és egyházi iratokon kívül valaha látott. Csakhamar azonban ismeretes jön, hogy Defoe a szerző és ezt ő maga sem tagadta. Először egy biztos rejthelybe menekült; motozó levelekkel üldözték és magas jutalmat tűztek ki feltalálására, de mindez eredmény nélkül maradt. Ekkor a nyomtatót és kiadót elfogták. Most már Defoe nem találta a szökést becsületével megegyeztethetőnek. Törvényszék elé állott, hogy, mint mondá, a vészt elhárítsa. Ez 1703- ban történt. A törvényszék mindannyi ellenségből volt összetéve. Az ítélet szerint kétszáz márkát kellett fizetnie, háromszor a szégyen fánál állania és hét évi fogságot szenvednie. 1703-ik évi júliushó 29, 30. és 31-én London három különböző helyén nyilvánosan a szégyen fára állíttatott. De a nép rászalta a papság és kormány üldözői vágyát.Defoe ez eseményre egy hymnuszt irt, mely mai napig fenmaradt s melyben megható és lelkes szavakkal énekli az igazság erejét és a dicsőségét melyért küzdhetni és szenvedhetni. E hymnus ugyanaz nap adatott ki, melyen Defoe először állíttatott ki a szégyen piacra. A nép oda tódult hozzá, befödé a helyet, melyen állott, virágszőnyegekkel, koszorú koszorú után hullott elébe; éljent éljént követett. A szégyenfa, mely Defoe gyaláztatására rendeltetett, dicsőségévé vált. Még a fogságban sem volt Defoe tétlen az angol nép szabadsága és műveltségéért. A szerencsétlenség által, mely érte, még kedvesebb jen a nép előtt, satyrákat, vitairatokat, politikai cikkeket irt. Leginkább azonban egy folyóirat kiadása foglalkoztatta őt, mely „Review“ cím alatt hetenként négyszer jelent meg és néplap volt a szó a valódi értelmében. A Review, melyet később Steele és Addison utánoztak, az angol hírlap irodalom első kezdeményezésének tekintendő. 1704. évi áprilisban már szabadon bocsátották. Sőt lord Harey, ki a ministerium élére lépett, fontos diplomatikai küldetésekre is felhasználta. Azon esemény, mely Anna királynő uralkodását különösen kitünteti, Angol és Skótország politikai egyesítése, legnagyobb mértékben Defoénknek műve. A ministerek őt e fontos ügyben közbenjárónak választották mert Angolországban alig találkozott volna férfiú, ki mint Defoe, szeretetreméltó egyéniség- és ügyes tollal az illető kereskedelmi és üzleti viszonyok kiterjedt ismeretét egyesítette. 1706. évi október hóban érkezett Defoedinburgba.1707-ki februárban két királyság egyesítése mindenkinek megelégedésére bevégeztetett. 1709-ben Defoed skót egyesülésnek történetét írta meg, mely dramatikai élénksége és okmányi hűsége által maradandó becset vívott ki magának. Kétségtelenül ezen idő volt Defoe külső dicsőségének és tekintélyének fénypontja. Most ő volt a kormány és nép kedvence. Ezen időből egy adomány maradt fen, mely Defoere épen úgy, mint az angolokra nézve jellemző. Egy buzgó könyvkereskedő ily cimű meglehetősen ostoba és nehézkes könyvet tett közzé: „Drelincourt a halálról, némely utasítással, mikép készüljünk boldog jövőre“. A könyvnek igen részkeletje volt. A könyvkereskedő kétségbeesésében Defoehez jött. Defoe tudott tanácsot. Nehány nap alatt ily cimű kis iratkát irt: „Való történet Veal kisaszszonyról, ki 1705. évi September hó 8-án, egy nappal halála után, Bargrave k. a.nak Canterburyban, mint szellem megjelent." Defoe azon élénk részletezéssel, mely Robinsonban oly csodálatosan elénk tűnik, ezen szellem megjelenést igen hihetővé tudta tenni. És mit mondott a szellem Bargrave k. a.-nak ? A könyv két barátnő közt folyó hosszú beszélgetést tartalmaz, mely kedélyes thea-asztali fecsegés hangjában van tartva. Ezen beszélgetés folyamában a halottak országában szerzett tapasztalatai egész súlyával a szellem közli barátnőjével a titkot, hogy minden irat, mely eddig a halálról és a halál utáni fenmaradásról létezik, keveset vagy épen semmit sem ér, csak Drelincourtnak mondja, vannak legigazabb és legfelvilágosodottabb fogalmai a halál és halhatatlanságról. Ezen elbeszéléshez maga Drelincourt műve csatoltatott és új kiadás eszközöltetett. A csodálatos kinyilatkoztatás híre csakhamar villámsebességgel elterjedt. A régi vesztegáru rögtön keresett divatcikk lett, több százezer példánynál kelt el. Ez a domához hasonló vonás kitűnő bizonyítványa Defoe művészetének, mely a legvalószínűtlenebbet valószínűnek és teljesen hitelesnek tudta felmutatni. 732 —