Fővárosi Lapok, 1864. augusztus (1. évfolyam, 175-198. szám)

1864-08-02 / 175. szám

— Ó ? . . . ! S miért? A marquis megragadta Raoul karját s az egyik mély öblös ablaknyiláshoz vezette, honnan látni lehe­tett Hermine lenge alakját a fényesen kivilágított szobából. — Nézd csak! mintha csak őt látnám, ki feldúl­ta boldogságomat s megkeserité életemet! . . . Tekin­tete szivem mélyéig hatott. — De mit bánt téged ez a hasonlatosság ? Szólt Raoul s kérdésével tovább ment, mint a­meddig va­laha menni mert — miért e borzalom ? miért e szo­morúság, melynek okát nem birom megérteni ? Miért sziveden ez örökös gyász ? Mi bajod ? Mitől félsz ? Beszélj! — Jól van, elmondok mindent . . . ismerd meg szívemet egész vadságában! . . . Talán helyre hozha­tom valaha, miket ifjúságom erőszakos óráiban elkö­vettem ! Soha sem feledtem el egy pillanatra is a Clerfonsok jelszavát: Point ne détaille! De ha is­merni fogod éltemet, meglátod nem aggódom ok nélkül. Ekkor szakadozott hangon elmondott mindent, párbaját Humfrey Rudolffal, October 30-át, s a többi párbajt, mik egymást követék, Luis iránti szerelmét, mely oly átkosan végződött, Maximiliánnak­ találko­zását, Wilfriddel­ szakítását, Vendéel napjait, Mari halálát a Batte aux Genêts-i majorságban s Salbris Fernand halálát a Neuvailler-i kastélyban; a fájóbb emlékek rezgésbe hozták szép csengő hangját. — Ezért írtam neked s ezért jöttem ide tévelyeg­­ve, mint a számkivetett; nincs-e tehát okom hinni, hogy midőn Wilfrid leánya lépte át a küszöbömet, vele az utolsó szerencsétlenség maga lett házamba át­ültetve. A marquis égő homlokához emelte kezeit. Min­den vonása leirhatlan aggodalmat árult el. Raoul csak nézte, hallgatta, de szólni nem mert. — Igen — folytatá a marquis — midőn e kü­szöbön Neuvailler Hermine megjelent, egyszerre feltárult előttem az egész múlt fájó emlékeivel. Mily sok fájdalmat, bánatot s tán lelkiismereti mardosást temettem el magammal csendes magányomban, s ezek most mind felelevenedtek s kiszálltak sírjaik­ból az ő láttára .... Ő maga sem tudja, mennyire hasonlít Wilfridhez. Megvan szemeiben ama édes, de büszke, nyájas, de mély tekintet, több bennsőséggel, mely szerencsétlenségétől van . . . Beszédje, minden mozdulata­it juttatja eszembe .... mintha csak Vilfridet látnám . . . megfiatalodva, ifjú bájakkal, a szerencsétlenség vonzó kinyomatával ... s épen oly hatást tett rám, mint ő, midőn Páris torlasza közt karddal kezében, szaggatott ruhákkal találtam. Hidd meg ! vannak dolgok, mik örökké üldöznek ! A marquis megkettőzteté lépteit s szenvedélye­sen kapott melléhez, mintha sebe ujult volna meg, mit mellén Maximilián kardja ejtett; újra érezte a hideg acélt keblébe hatolni. — Vetted-e észre — szólt szenved­élylyel — mily arccal s mily büszke mozdulattal egyenesedett fel, midőn megszólaltam ? . . . Méltó gyermeke Wil­­fridnek . . . valami benső ösztön vonzott hozzá, minek nem bírtam ellenállani . . . Eszembe jutott szomorú elutazása annak, ki már nincs többé, hasz­talan futásom Bretagneba, s e miatti előérzetes bána­tom !. . . újra megnyílt kényeim forrása . . . Semmi sem képes azt már kiszárítani! Róbert két kezével fedte be arcát.­­ Keblében erőszakos emelkedéseiből látszott, hogy hasztalanul küzd kétségbeesésével. — S Neuvailler vicomtesse? — kérdé Raoul — arról még nem szóltál, mi lett belőle férje halála után? — Heusdebert kisasszonyból ? szólt a marquis, s egyszerre a harag s megvetés vett erőt érzelmein, kezeim soha sem érinték az ő kezeit! Midőn Vilfrid meghalt, visszavonultam a kis városba, hol Vilfriddel először találkozott s ott élt egyedül, csendesen, egyet­len leányával. Megkisérlettem s felajánlottam neki vagyonom egy részét, mit Vilfrid semmikép sem akart elfogadni. Azonban ő is hajthatatlan volt . .. Semmit sem akart róla tudni. „ Egyedüli kívánságom öntől az, — írta — miszerint önnél, ugyanazon födél alatt, közelében, mint jó rokon, lakhassam !!! Ezen az úton a közeledés lehetetlen volt, mi azonban nem zárta ki irántai becsülésemet. Ha elfogadom Clerfonsban, ha kezet szorítok vele, ez által ítéletet mondtam volna magam felett s a múlt minden bűnét megbocsátottam volna! . .. Felébredt ugyan a szánalom szivemben, de csakhamar eszembe jutott, hogy a lovagias férfi után jön csak az ember, s nem engedtem. — S Hermine-nel mit fogsz tenni? — Hermineben Neuvaller vér folyik. Ő neve­met viseli... valódi Neuvaller .... Midőn hozzám az imént belépett, még nem tudtam, hogy anyja meg­halt ... Őt nem fogom elhagyni. . . mindent fel­áldozok érte . . . meg fogom mutatni, hogy dicső csa­ládunk méltó sarja . . . Franciaország legkitűnőbb családaiból fog magának férjet választani . . . Láttad mily büszke özérzettel lépdelt ez ódon falak közt? . . . mily tűzben ragyogtak szemei, midőn tekinte­teink találkoztak ? Láttad dacos arcát ? Óh mint sze­rettem volna akkor megcsókolni! — Arra még lesz elég alkalmad — szólt jó­kedvű mosolylyal Raoul. E percben a torony kapujánál zörgettek. A mol­­nárné jött, nem bírta nyughatatlanságában férjét már otthon­­ megvárni. Körülnézett a szobában, s nem tudta mire vélni, hogy Herminét nem látta. — Ha Neuvaller kisasszony előtt csukvák Cler­­fons kapui, úgy én fogom csendes lakunkba vinni — szólt bátran — ha méltó fogadtatásban részesült, úgy menjünk aludni. A marquis főhajtással üdvözlé. — Neuvailler kisasszony Clerfonsban van — szólt — s itt is fog maradni! II. Másnap korán reggel Médéric azt a parancsot kapta, hogy a kastély összes cselédséget gyűjtse a kastély nagy termében össze. Az öreg vértes szép rendben felállította az összes cselédséget, a kastély s a majorhoz tartozókat, vadászokat peéreket, kocsi­sokat, őröket kertészeket a kik csak a marquis szol­gálatában álltak. Midőn épen tizenkettőt ütött az óra a nagy szárnyas ajtó megnyílt s a marquis karon fogva vezette be a terembe Herm­­inet. Mily csend volt . . Senki sem mert még csak megmoccanni is. A marquis tetőtől talpig feketében volt öltözve, csak nyakkendője volt fehér. Midőn az óriási terem köze­pére ért, megfogta Hermine kezét s igy szólt az ösz­­szegyült cselédséghez: — Itt van húgom, Neuvaller Hermine kisasz­­szony, a kinek ezentúl épen úgy tartoztok engedelmes­kedni, mint nekem. Mindnyájan mélyen meghajoltak. (Folyt, köv.) Defoe Dániel és­­Robinsonba. (Hettner angol irodalomtörténete nyomán.) II. Defoe ezentúl kizárólag a politikának élt. 1701- ben írta híres költeményét: „The true born Englishman, a valódi angol.“ Ezen költemény különösen azon ostoba megtámadások ellen volt in­tézve, melyeket Orániai Vilmosnak egyedül azért kel­lett szenvednie, mert külföldi volt. Igen ékesen fejte­gette a tételt, hogy maguk az angolok is keverék nép, s hogy épen e körülménynek köszönik legki­válóbb előnyeiket. A költemény igen nagy elterjedést nyert, nemsokára minden utcán énekelték és oly mély benyomást tett az ország egész hangulatára, hogy maga a király ezentúl legmagasabb kegyelmb­­en részesíti a költőt. Defoe szabad bemenetelt nyert király dolgozó­szobáiba és gyakran a legfontosabb ügyek rendezésével bizatott meg. Azonban a király rögtön meghalt. És Defoe a politikai élet minden ré­szének látta magát csakhamar ismét kitéve. És pedig változatosabban, mint ezelőtt. Anna királynő alatt a főegyház gőgje ismét fellobbant. A nép lerombolá a dissenterek imaházait, a lelkészek gyűlölséget és üldözést hirdettek a szószékekről. De­foe ekkor sem késedelmezett: 1703-ban kiadta ily című satyrikai iratát: „The shortestway with the dissenters, a legrövidebb intézkedések a dissenterek ellen.“ Ezen irat neve nélkül jelent meg. Mesteri gúnynyal utánozta a legvadabb üldözés hang­ját. „Vétek lenne szól a többi közt, e komoly ügy­ben tovább is tréfát űzni. Soha háborgatlan­ népbékét nem élvezendünk, míg a whiggismus és egyház­sza­kadás szellemét tökéletesen ki nem irtottuk. Most al­kalmunk van az egyház ellenségeit az utósó emberig kiirtani. Nem mondom, irtsuk őket tűz- és vassal ki, de azt igenis mondom: delenda est Carthago. Nem megtérést vagy pénzbírságot kell rájuk róni, itt csak akasztófák és gályák segíthetnek. A martírság ideje elmúlt, kényszereszközökkel kell őket egyházunkba téríteni. Nem fognak tétovázni, váljon egyházunknak vagy az akasztófának adják-e az elsőséget?.“ Kezdet­ben a főegyház emberei fényesen elámuttattak ; a cambridge-i egyetem egyik tanára nyilvánosan kije­lenté, hogy e röpirat a legbecsesebb könyv, melyet a biblián és egyházi iratokon kívül valaha látott. Csak­hamar azonban ismeretes jön, hogy Defoe a szerző és ezt ő maga sem tagadta. Először egy biztos rejt­­helybe menekült; motozó levelekkel üldözték és ma­gas jutalmat tűztek ki feltalálására, de mindez ered­mény nélkül maradt. Ekkor a nyomtatót és kiadót el­fogták. Most már Defoe nem találta a szökést be­csületével megegyeztethetőnek. Törvényszék elé ál­lott, hogy, mint m­ondá, a vészt elhárítsa. Ez 1703- ban történt. A törvényszék mindannyi ellenségből volt összetéve. Az ítélet szerint kétszáz márkát kel­lett fizetnie, háromszor a szégyen fánál állania és hét évi fogságot szenvednie. 1703-ik évi júliushó 29, 30.­ és 31-én London három különböző helyén nyilváno­san a szégyen fára állíttatott. De a nép rászalta a pap­ság és kormány üldözői vágyát.Defoe ez eseményre egy hymnuszt irt, mely mai napig fenmaradt s mely­ben megható és lelkes szavakkal énekli az igazság erejét és a dicsőségét melyért kü­zdhetni és szenved­hetni. E hymnus ugyanaz nap adatott ki, melyen De­foe először állíttatott ki a szégyen piacra. A nép oda tódult hozzá, befödé a helyet, melyen állott, virágsző­­nyegekkel, koszorú koszorú után hullott elébe; éljent élj­ént követett. A szégyenfa, mely Defoe gyaláztatá­­sára rendeltetett, dicsőségévé vált. Még a fogságban sem volt Defoe tétlen az angol nép szabadsága­ és műveltségéért. A szerencsétlenség által, mely érte, még kedvesebb jen a nép előtt, satyrákat, vitairato­kat, politikai cikkeket irt. Leginkább azonban egy fo­lyóirat kiadása foglalkoztatta őt, mely „Review“ cím alatt hetenként négyszer jelent meg és néplap volt a szó a valódi értelmében. A Review, melyet ké­sőbb Steele és Addison utánoztak, az angol hírlap irodalom első kezdeményezésének tekintendő. 1704. évi ápril­isban már szabadon bocsátották. Sőt lord H­a­r­­­e­y, ki a ministerium élére lépett, fon­tos diplomatikai küldetésekre is felhasználta. Azon esemény, mely Anna királynő uralkodását különösen kitünteti, Angol és Skótország politikai egyesítése, legnagyobb mértékben Defoénknek műve. A minis­terek őt e fontos ügyben közbenjárónak választották mert Angolországban alig találkozott volna férfiú, ki mint Defoe, szeretetreméltó egyéniség- és ügyes tol­lal az illető kereskedelmi és üzleti viszonyok kiter­­­jedt ismeretét egyesítette. 1706. évi október hóban érkezett Defoe­dinburgba.1707-ki februárban két ki­rályság egyesítése mindenkinek megelégedésére be­végeztetett. 1709-ben Defoed skót egyesülésnek törté­netét írta meg, mely dramatikai élénksége és okmá­nyi hűsége által maradandó becset vívott ki magának. Kétségtelenül ezen idő volt Defoe külső dicsősé­gének és tekintélyének fénypontja. Most ő volt a kormány és nép kedvence. Ezen időből egy adomány maradt fen, mely Defoere épen úgy, mint az ango­lokra nézve jellemző. Egy buzgó könyvkereskedő ily cimű meglehetősen ostoba és nehézkes könyvet tett közzé: „Drelincourt a halálról, né­m­­e­l­y utasítással, mikép készüljünk b­o­l­d­o­g j­ö­v­ő­r­e“. A könyvnek igen rész­keletje volt. A könyvkereskedő kétségbeesésében Defoehez jött. Defoe tudott tanácsot. Nehány nap alatt ily cimű kis iratkát irt: „Való történet Veal kisas­z­­szonyról, ki 1705. évi September hó 8-án, egy nappal halála után, Bargrave k. a.­­nak Canterburyban, mint szellem meg­jelen­t." Defoe azon élénk részletezéssel, mely Ro­binsonban oly csodálatosan elénk tűnik, ezen szel­lem megjelenést igen hihetővé tudta tenni. És mit mondott a szellem Bargrave k. a.-nak ? A könyv két barátnő közt folyó hosszú beszélgetést tartalmaz, mely kedélyes thea-asztali fecsegés hangjában van tartva. Ezen beszélgetés folyamában a halottak orszá­gában szerzett tapasztalatai egész súlyával a szellem közli barátnőjével a titkot, hogy minden irat, mely eddig a halálról és a halál utáni fenmaradásról létezik, keveset vagy épen semmit sem ér, csak Drelincourtnak mondja, vannak legigazabb és legfelvilágosodot­­tabb fogalmai a halál­­ és halhatatlanságról. Ezen elbeszéléshez maga Drelincourt műve csatoltatott és új kiadás eszközöltetett. A csodálatos kinyilatkozta­tás híre csakhamar villámsebességgel elterjedt. A régi vesztegáru rögtön keresett divatcikk lett, több száz­ezer példánynál kelt el. Ez a domához hasonló vonás kitűnő bizonyítványa Defoe művészetének, mely a legvalószínűtlenebbet valószínűnek és teljesen hite­lesnek tudta felmutatni. 732 —

Next