Fővárosi Lapok, 1864. augusztus (1. évfolyam, 175-198. szám)
1864-08-03 / 176. szám
176-ik sz. Szerdán, augusztus 3- Kiadó-hivatal: pest, barátok tere 7.sz. Első évfolyam 1864 „ o. tiAtt á T5 hot T aomr &• — H U V AttiUol niAKUÜL. ... w Hasábos petit sor . . 4 kr Megjelen az ünnep után. na . Bélyegdíj minden ig. P ' IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. HST" Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányokkal szolgál. BETEGEN. (Május, 1863.) I. Beteg vagyok ismét, beteg vagyok, Minden tagom, egész valóm sajog, S egyátalában úgy érzem magam, Mint ki legroszabb hangulatba, van. Oh add csak ide édes anyjok, add, Az én kedves, pici, szép, lányomat — , majd reám mosolyg, vigaszt gagyog, S én legalább félig meggyógyulok. De im az apró szőkefürtü szent, Első szavával sem mond egyebet, Csak kéri a szép cifra katulyát, A melyből most eszem a pirulát. S vigasz helyett még azzal ostromol, Hogy dr. Nyeglett e magviból Csak gyakran és minél többet egyem — S a szép toboz üres, s — övé legyen. II. Immáron a természet sem beteg — A pacsirták oly szépen zengenek ; S valóban nem hiába zengnek ők : Ad nékik isten, szép, meleg időt. De én beteg vagyok, nagyon beteg, Bár keblem mélyiből is zengenek Dalok — fájó panaszom hangjai, Miket az ég nem akar hallani. Oh mért nem hallja meg e dalokat ? Mikor mind egy fájó szivből fakad —Oh mért nem hallja, mért is veti meg ? — Tán nem elég jók benne a rímek ? ... Csermelyi Sándor. NAGYVILÁGI HÁZASSÁG. — Beszély. — Berneky- Bajza Lenkétől. (Folytatás) — Báró úr, viszonzó lángvörös arccal, és kényes szemekkel Cornélia, ön gyengédtelen, és boszantó állításaival. Miért akarja rám erőszakolni azt, mit nem érzek, s hinni, mire sem szavaim, sem tetteim nem adtak okot? — Nem vagyok e én önnek imádója, nem ajánlottam e fel számtalanszor szerelmemet, és nem utasitatott e az vissza azért, ki most a hittelen szerető és boldog vőlegény szerepét játsza ? S nincsen en sértett szerelemnek azon joga, hogy legalább elégtételt vegyen magán és örvendjen, midőn az elejébe tett kedves, ily módon hálálja meg a kitüntetést. A mi pedig szavait illeti, szép Cornélia, azzal valóban adott ezen állításomra okot, — nem mondta e társalgásunk kezdetén, hogy az arany láncra fűzött rabszolgát jött nézni, s nem akkor fogta e Csupán a ruhára jövetelének okát, midőn én a régi kedvest emlegetem ? — Azonban vigasztalódjék, szavaim nem rosz szándékból eredtek, mint régi ismerős észrevehette volna már, hogy a gúnyolódás természetemben fekszik, s én is egyike vagyok azon embereknek, kik érzik, hogy ők sem jobbak a többinél s legalább a mások hibáinak emlegetése, ostorozása, kigúnyolása által akar jobbnak látszani. — És önnek mégis annyi jó barátja van, Vadkéry Andort mindenki szereti, mindenki nevet,mások fölött mondott elménőségein, és senki sem akarja hinni, hogy háta mögött épen úgy megnevetteti az ő gyengeségei fölött társait, miként ő nevetett vele mások hibáin. — Nem nagyság, ezen állítást nem érdemlem, s azért ellent kell annak mondanom, viszont komikus arckifejezéssel Andor. Én valóban némely embernek igen jó barátja vagyok. Például Kálmán, a mai nap hőse, e ritka pajtás iránt, érzelemmel viseltetem. Én öt tiszta szívből szeretem, hiúságait soha sem ostoroztam, gyöngeségeit ki nem nevettem. Politikai lángeszét csodáltam, szépségét istenítem, atyailag osztogatni szokott tanácsait meghallgatom, és hogy feleségének soha sem fogok udvarolni — arra ime kezemet és szavamat adom. — Ha ha ha! kacagott a két hölgy, s Cornélia elfogadá az oda nyújtott kezet, mely a hű barátság bizonyítéka volt. E percben kocsik zöreje hallatszott, a nép mozogni, hullámzani kezdett, hangos szavak voltak hallhatók, s minden oldalról tolongni kezdtek a templom bejárata felé. Lassú lépésben közeledett a menet. Cornélia és Andor egymás mellett állottak, s figyelmesen tekintenek a számos, pompás fogat felé. Egyszerre tíz, vagy tizenkét kömíves kinézésű ember tör el mellettük, kerük malteros, képek és ruhájuk meszei, de ők azzal mit sem törődve, rohannak majd a fényes násznép közé. Elől egy kapatos ember vezérli őket, s biztatja, hogy törjék magukat előre. — Ugyan mit akarnak barátom ily közel a templomhoz ? kérdé boszankodva Andor, hisz be sem mehet majd a násznép, ha elállják az utat. — Micsoda ? kérdé az egyik tenyeres talpas kömíves legény, megtűr minket itt a násznép, mert mi éljenezni fogunk ! Még pedig úgy a hogy torkunkon kifér, ne mondják, hogy hiába ittuk meg a jó bort, mit kiosztottak köztünk! — Tehát a bornak, és nem a vőlegénynek éljeneznek ? kérdé nevetve Andorff — Ő adta a bort, mi megittuk, s most megköszönjük neki, hogy megemlékezett rólunk. E percben az első kocsi a templom elé robogott, utána a többi, s látható lett vőlegény, menyasszony, nénék és bátyák, násznagy és vőfér, örömanya és nyoszolyó lányok, szóval az egész diszes társaság. — Éljen! hangzott most a tizenkét kömives rekedt hangja, éljen kiálta utána a tömeg, mely miután három óráig várt és állongott az utcán, legalább kilármázhatta magát. Éljen! kiálta halkan Andor, egészen a vőlegény mellett, ki hangját megismerve, nyájasan intett neki, de midőn Cornéliát meglátta, arca vérpiros lett, egy percre azután ismét ragyogó volt a diadaltól, ittas az örömtől, s belépett a templomba, hol a boldogság és szerelem rózsalánca várt reá. — Szép volt az öltöny? kérdé nevetve Andor, társnéjától. Jól volt feltűzve koszorúja, fogja-e utánozni tudni a nászruha szabását ? látjuk-e nem sokára ez Öltözet mását a színpadon ?gj — Soha, mondá kitörve Cornélia, soha sem utánoznám mit e csontváz viselt, soha sem leend nekem szükségem arra, hogy ily csipkék és pompa által igyekezzem emelni szépségemet és takarni hibáimat! — így igy, ez már magához méltó Cornélia. Most nő volt, valóban nő, ki sem a színház deszkáin, sem az élet színpadán nincsen, hanem otthon, szobájának négy fala között, tükre előtt, mely legrégibb és leghűbb barátja, és azon magas lény társaságában, ki a szépséget és bájt adá önnek, hogy győzedelmeskedjék azok fölött, kik rangban, vagyonban, s tán szellemben fölül állnak, s ki igazságosan osztá el az élet javait, egyiknek adá a bájt, másiknak az aranyakat, ennek az ég hatalmát, annak a rangot, s kiegyenlite mindent. — Ismét gúnyolódik, sóhajta Cornélia, s mintha Selyem pamlagon ült a díszesen öltözött Valerie, előtte kisded arany tálcán, ízletes cukros gyümölcs s más apró csemege, melyből jó izán falatozott. Előtte férje Kálmán állt, zord, vad regényes képpel, égbe meredő hajakkal, mellén egybefont kajrokkal s ha idősebb volna, állása és karjainak elhelyezése után, azt hihetnénk, Napóleon támadt föl a sírból. — Valerie, mondá kis hallgatás után Kálmán, Valerie! A hölgy félbe hagyta az evést, s némi nyugtalansággal nézett reá. — Istenem, mondá felállva, most már fél óra óta igy áll előttem Kálmán, és nevemnél egyebet még nem hallottam ajkain kiejteni. — Ezáltal azt akarom megmondani, hogy ismét nem vagyok viseletével megelégedve. Valerie sóhajtva ült vissza helyére, s a tálcáról szomorú arccal vett fel egy cukrozott gesztenyét, s szájába dugta. — Ismét nem állásához méltóan viselte magát, tegnap este a színházban mindenki észreveheté, hogy Cornéliára féltékeny, s hogy köztünk e miatt feszültség van. — Igen, mondá vérpirosan ugorva föl helyéről s kiszökve a szoba közepére Valerie, igen, én féltékeny vagyok reá , mert nem akarom, hogy kinevessenek, hogy én adom magának a vagyont, én fényesítem családom, összeköttetéseim által nevét, s maga mellettem egy haszontalan,aljas színésznővel kacérkodik, kinek nincs egyebe kifestett arcánál, mely szépségben az enyémmel még csak nem is vetélkedhetik! Kálmán egy percig némán és vizsgálódva nézett reá, mint oly állításnál rendesen szoktunk, mely annyira ellenkezője saját véleményünknek és annyira alaptalan, hogy meglepetésünkben alig tudunk reá válaszolni. Egy percig tartott e csudálkozás, s másik pillanatban minden vér Kálmán arcába szállt. (Folyt, köv.) percnyi kitörését szégyenlené és elfelejtetni akarná, más fordulatot adott a társalgásnak, mig végre a szertartásnak vége jön, a násznép kocsikba ült, a közönség eloszlott, s Andor is ajánlotta magát, és elhagyá a nézőtért, s a hölgyek társaságát. III. EGY EMBER TÖRTÉNETE. — Achard regénye. — Neuvailler Hermine. (Folytatás.) Az udvaron megcsendültek a kürtök, az örök vadászok üdvözlék kürtrivalgásaikkal az új úrnőt. Az első hónapok alatt semmi változás sem történt Clerfonsban, úgy ment minden, mint azelőtt, kivéve, hogy ritkábban látták a marquist kilovagolni Grain d’orge-on, úgy annyira, hogy néha-néha Médéricnek kellett a nagy szilaj tarka lovat megsétáltatni a vár körül. Hermine átvette a ház belkormányzatát. Oly ügyesen végzett mindent, mintha abban nőtt volna fel, s úgy engedelmeskedtek neki, mintha csak bíboros, koronás bölcsőben született volna. Alig lehetett nevét hallani. Olyan volt a mérhetlen nagy kastélyban, mint az árny, mely szellő szárnyakon repked ide 8 tova. Jól érzi magát az ódon kastélyban, melynek lassan kint minden zuga ismeretes volt előtte. A félig összeromlott sáncok, a büszke falak, melyek ágyú golyók sebeit láttaták, a torony kívüli őrházak, melyek mint fészkek voltak odatapasztva, az összelőtt bástyák,a működésbe hozák fiatal képzelő tehetségét. Óra hoszszat elüldögélt a mogorva bástya falak árnyában s végig hordá tekintetét a vidéken.