Fővárosi Lapok, 1864. augusztus (1. évfolyam, 175-198. szám)

1864-08-03 / 176. szám

176-ik sz. Szerdán, augusztus 3- Kiadó-hivatal: pest, barátok­ tere 7.sz. Első évfolyam 1864 „ o. tiAtt á T5 hot T a­­omr &• — H U V AttiUol niAK­UÜL. ... w Hasábos petit sor . . 4 kr Megjelen az ünnep után. na­ . Bélyegdíj minden ig. P ' IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. HST" Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányok­kal szolgál. BETEGEN. (Május, 1863.) I. Beteg vagyok ismét, beteg vagyok, Minden tagom, egész valóm sajog, S egyátalában úgy érzem magam, Mint ki legroszabb hangulatba, van. Oh add csak ide édes anyjok, add, Az én kedves, pici, szép, lányomat — , majd reám mosolyg, vigaszt gagyog, S én legalább félig meggyógyulok. De im­­ az apró szőkefürtü szent, Első szavával sem mond egyebet, Csak kéri a szép cifra katulyát, A melyből most eszem a pirulát. S vigasz helyett még azzal ostromol, Hogy dr. Nyeglett e magviból Csak gyakran és minél többet egyem — S a szép toboz üres, s — övé legyen. II. Immáron a természet sem beteg — A pacsirták oly szépen zengenek ; S valóban nem hiába zengnek ők : Ad nékik isten, szép, meleg időt. De én beteg vagyok, nagyon beteg, Bár keblem mélyiből is zengenek Dalok — fájó panaszom hangjai, Miket az ég nem akar hallani. Oh mért nem hallja meg e dalokat ? Mikor mind egy fájó szivből fakad —­­Oh mért nem hallja, mért is veti meg ? — Tán nem elég jók benne a rímek ? ... Csermelyi Sándor. NAGYVILÁGI HÁZASSÁG. — Beszély. — Berneky- Bajza Lenkétől. (Folytatás) — Báró úr, viszonzó lángvörös arccal, és kényes szemekkel Cornélia, ön gyengédtelen, és boszantó állításaival. Miért akarja rám erőszakolni azt, mit nem érzek, s hinni, mire sem szavaim, sem tetteim nem adtak okot? — Nem vagyok e én önnek imádója, nem aján­lottam e fel számtalanszor szerelmemet, és nem uta­sitatott e az vissza azért, ki most a hittelen szerető és boldog vőlegény szerepét játsza ? S nincsen en sértett szerelemnek azon joga, hogy legalább elégté­telt vegyen magán és örvendjen, midőn az elejébe tett kedves, ily módon hálálja meg a kitüntetést. A mi pedig szavait illeti, szép Cornélia, azzal valóban adott ezen állításomra okot, — nem mondta e társalgá­sunk kezdetén, hogy az arany láncra fűzött rabszol­gát jött nézni, s nem akkor fogta e Csupán a ruhára jövetelének okát, midőn én a régi kedvest emlege­­tem ? — Azonban vigasztalódjék, szavaim nem rosz szándékból eredtek, mint régi ismerős észrevehette volna már, hogy a gúnyolódás természetemben fek­szik, s én is egyike vagyok azon embereknek, kik érzik, hogy ők sem jobbak a többinél s legalább a mások hibáinak emlegetése, ostorozása, kigúnyolása által akar jobbnak látszani. — És önnek még­is annyi jó barátja van, Vad­­kéry Andort mindenki szereti, mindenki nevet,mások fölött mondott elménőségein, és senki sem akarja hinni, hogy háta mögött épen úgy megnevetteti az ő gyen­geségei fölött társait, miként ő nevetett vele mások hibáin. — Nem nagyság, ezen állítást nem érdemlem, s azért ellent kell annak mondanom, viszont­ komikus arckifejezéssel Andor. Én valóban némely embernek igen jó barátja vagyok. Például Kálmán, a mai nap hőse, e ritka pajtás iránt, érzelemmel viseltetem. Én öt tiszta szívből szeretem, hiúságait soha sem osto­roztam, gyöngeségeit ki nem nevettem. Politikai láng­eszét csodáltam, szépségét istenítem, atyailag oszto­gatni szokott tanácsait meghallgatom, és hogy felesé­gének soha sem fogok udvarolni — arra ime keze­met és szavamat adom. — Ha ha ha! kacagott a két hölgy, s Cornélia el­­fogadá az oda nyújtott kezet, mely a hű barátság bi­zonyítéka volt. E percben kocsik zöreje hallatszott, a nép mo­zogni, hullámzani kezdett, hangos szavak voltak hall­hatók, s minden oldalról tolongni kezdtek a templom bejárata felé. Lassú lépésben közeledett a menet. Cornélia és Andor egymás mellett állottak, s fi­gyelmesen tekintenek a számos, pompás fogat felé. Egyszerre tíz, vagy tizenkét kömíves kinézésű em­ber tör el mellettük, kerük malteros, képek és ruhá­­juk meszei, de ők azzal mit sem­ törődve, rohannak majd a fényes násznép közé. Elől egy kapatos ember vezérli őket, s biztatja, hogy törjék magukat előre. — Ugyan mit akarnak barátom ily közel a tem­plomhoz ? kérdé boszankodva Andor, hisz be sem me­het majd a násznép, ha elállják az utat. — Micsoda ? kérdé az egyik tenyeres talpas kö­míves legény, meg­tűr minket itt a násznép, mert mi éljenezni fogunk ! Még pedig úgy a hogy torkunkon kifér, ne mondják, hogy hiába ittuk meg a jó bort, mit kiosztottak köztünk! — Tehát a bornak, és nem a vőlegénynek élje­neznek ? kérdé nevetve Andor­­ff — Ő adta a bort, mi megittuk, s most megkö­szönjük neki, hogy megemlékezett rólunk. E percben az első kocsi a templom elé robogott, utána a többi, s látható lett vőlegény, menyasszony, nénék és bátyák, násznagy és vőfér, örömanya és nyo­­szolyó lányok, szóval az egész diszes társaság. — Éljen! hangzott most a tizenkét kömives re­kedt hangja, éljen kiálta utána a tömeg, mely miután három óráig várt és állongott az utcán, legalább ki­lármázhatta magát. Éljen! kiálta halkan Andor, egé­szen a vőlegény mellett, ki hangját megismerve, nyá­jasan intett neki, de midőn Cornéliát meglátta, arca­­ vérpiros lett, egy percre azután ismét ragyogó volt a diadaltól, ittas az örömtől, s belépett a templomba, hol a boldogság és szerelem rózsa­lánca várt reá. — Szép volt az öltöny? kérdé nevetve Andor, társnéjától. Jól volt feltűzve koszorúja, fogja-e utá­nozni tudni a nászruha szabását ? látjuk-e nem sokára ez Öltözet mását a színpadon ?gj — Soha, mondá kitörve Cornélia, soha sem utá­noznám mit e csontváz viselt, soha sem leend nekem szükségem arra, hogy ily csipkék és pompa által igyekezzem emelni szépségemet és takarni hibáimat! — így igy, ez már magához méltó Cornélia. Most nő volt, valóban nő, ki sem a színház deszkáin, sem az élet színpadán nincsen, hanem otthon, szobá­jának négy fala között, tükre előtt, mely legrégibb és leghűbb barátja, és azon magas lény társaságában, ki a szépséget és bájt adá önnek, hogy győzedelmesked­jék azok fölött, kik rangban, vagyonban, s tán szel­lemben fölül állnak, s ki igazságosan osztá el az élet javait, egyiknek adá a bájt, másiknak az aranyakat, ennek az ég hatalmát, annak a rangot, s kiegyenlite mindent. — Ismét gúnyolódik, sóhajta Cornélia, s mintha Selyem pamlagon ült a díszesen öltözött Valerie, előtte kisded arany tálcán, ízletes cukros gyümölcs s más apró csemege, melyből jó izán falatozott. Előtte férje Kálmán állt, zord, vad regényes képpel, égbe meredő hajakkal, mellén egybefont ka­­j­rokkal s ha idősebb volna, állása és karjainak elhe­lyezése után, azt hihetnénk, Napóleon támadt föl a sírból. — Valerie, mondá kis hallgatás után Kálmán,­­ Valerie! A hölgy félbe hagyta az evést, s némi nyugtalan­sággal nézett reá. — Istenem, mondá felállva, most már fél óra óta­­ igy áll előttem Kálmán, és nevemnél egyebet még nem hallottam ajkain kiejteni. — Ez­által azt akarom megmondani, hogy is­mét nem vagyok viseletével megelégedve. Valerie sóhajtva ült vissza helyére, s a tálcáról szomorú arccal vett fel egy cukrozott gesztenyét, s szájába dugta. — Ismét nem állásához méltóan viselte magát, tegnap este a színházban mindenki észreveheté, hogy Cornéliára féltékeny, s hogy köztünk e miatt feszült­ség van. — Igen, mondá vérpirosan ugorva föl helyéről s kiszökve a szoba közepére Valerie, igen, én fél­tékeny vagyok reá , mert nem akarom, hogy kine­vessenek, hogy én adom magának a vagyont, én fé­nyesítem családom, összeköttetéseim által nevét, s maga mellettem egy haszontalan,aljas színésznővel ka­cérkodik, kinek nincs egyebe kifestett arcánál, mely szépségben az enyémmel még csak nem is vetélked­­hetik! Kálmán egy percig némán és vizsgálódva né­zett reá, mint oly állításnál rendesen szoktunk, mely annyira ellenkezője saját véleményünknek és annyira alaptalan, hogy meglepetésünkben alig tudunk reá vá­­­­laszolni. Egy percig tartott e csudálkozás, s másik pil­lanatban minden vér Kálmán arcába szállt.­­ (Folyt, köv.) percnyi kitörését szégyenlené és elfelejtetni akarná, más fordulatot adott a társalgásnak, mig végre a szer­tartásnak vége jön, a násznép kocsikba ült, a közönség eloszlott, s Andor is ajánlotta magát, és elhagyá a nézőtért, s a hölgyek társaságát. III.­­ EGY EMBER TÖRTÉNETE. — Achard regénye. — Neuvailler Hermine. (Folytatás.) Az udvaron megcsendültek a kürtök, az örök­­ vadászok üdvözlék kürtrivalgásaikkal az új úrnőt. Az első hónapok alatt semmi változás sem tör­tént Clerfonsban, úgy ment minden, mint azelőtt, ki­véve, hogy ritkábban látták a marquist kilovagolni Grain d’orge-on, úgy annyira, hogy néha-néha Mé­­déricnek kellett a nagy szilaj tarka lovat megsétál­tatni a vár körül. Hermine átvette a ház belkormány­­zatát. Oly ügyesen végzett mindent, mintha abban nőtt volna fel, s úgy engedelmeskedtek neki, mintha csak bíboros, koronás bölcsőben született volna. Alig lehetett nevét hallani. Olyan volt a mérhetlen nagy kastélyban, mint az árny, mely szellő szárnyakon repked ide 8 tova. Jól érzi magát az ódon kastély­ban, melynek lassan kint minden zuga ismeretes volt előtte. A félig összeromlott sáncok, a büszke falak, melyek ágyú golyók sebeit láttaták, a torony kívüli őrházak, melyek mint fészkek voltak odatapasztva, az összelőtt bástyák,a­ működésbe hozák fiatal képzelő tehetségét. Óra hoszszat elüldögélt a mogorva bástya falak árnyában s végig hordá tekintetét a vidéken.

Next