Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)
1864-09-01 / 199. szám
Garry hajója most egyenesen a gibraltári kikötő felé kormányoztaték, és félóra múlva az őrnagy „isten hozott“tál fogadó ifjú barátját és Juanát. Carlota magán kívül volt örömében, midőn a kedves szökevényeket biztosítva és karjaiban látta. Először Juana karjaiba borult és sírt, azután a zászlótartót ölelé át, ki nem vonakodott őt megcsókolni. Ezután gyöngéden az őrnagyra borult, kinek szenvedései most újból kezdődtek. Minden pillanatban tisztább lett előtte, hogy ő többé nem szabad ember, nem egyedüli tulajdona önmagának. Gibraltár utcáin végig haladva, egész csapattisztekkel találkozván, azok részéről ily szavakat hallott: „öreg Flieders, öreg ravasz gyermek, ki egy átkozott szép spanyol nővel megszökött, — ki hitte volna ezt?“ — Valóban, — mondá az őrnagy magában, ki hitte volna ezt valaha? Azonban balvégzetére a koronát ezredesének kellett föltenni, ki midőn az őrnagy magát, szabadságidejének letelte után visszatérve, nála jelenté, vállait megveregetve mosolylyal mondá: — Mint hallom, szép nő, Flieders; nem hittem volna önt ily vállalkozónak, remélem boldog napokat fognak egymással élni. Az őrnagy óvásul nehány szót mormogván, mohón visszavonult és e perctől fogva, mint végzetének védelem nélküli áldozata, megadta magát. Este felé Owen jött hozzá. — Az istenre! — mondá, magát kedvetlenül az őrnagy nyugágyára vetvén, — a földszinén én vagyok a legboldogtalanabb ember. Semmi sem megy úgy, amint mennie kellene. Föltettem magamban, hogy ez est menyegzőm estéje lesz, és most itt vagyok, mint egy elátkozott agglegény. — Igen, tehát mi nem ment jól ? — kérdezé nagyatyám. — Ostromlám őt, rábeszélő tehetségem minden hatalmával, — viszonzá Owen. — Ígéretére emlékeztetem, mely szerint Gibraltárba érkeztünk napján velem egybe kel, emlékeztetem, hogy hírnevét megóvandó, miután az atyai házat elhagyá, magát védelmemre bízza (nagyatyám itt mosolygott), szóval, úgy beszéltem, mint egy angyal, ki ügyvédnek neveltetett, de minden hiában! — Vonakodni, önnel egybekelni, — szólt az őrnagy, — miután atyját és vőlegényét ön miatt elhagyá. Tehát miféle ellenvetése lehet, miután már oly nagy tevét úgy is elnyelt ? — Egy kis női Don Quixotteria! azt mondja, hogy nem lehet annyira önző, hogy csupán saját boldogságát tekintse, míg Carlota oly boldogtalan, és sorsa nincs tisztába hozva. — E szavakkal Garry jelentékeny szünetet tartott, és élesen tekintett nagyatyámra. Nagyatyám azonban nem válaszolt, hatalmas füst fellegeket fújt ki pipájából és fölöttébb izgatottan pillantott Garryra, ki, miután észrevevé, hogy nem egyenes után választ nem nyerend, egyenes támadáshoz fogott. — Valóban, ő azt mondja, hogy egybekelésünkről hallani sem akar, míg ön meg nem határozza, hogy mikor fog Carlotával egybekelni. — Carlota! — egybekelni! — hebegé az őrnagy, alig hallhatólag. — Nos, azt csak nem akarja mondani, hogy Carlotával nem akar egybekelni! — kiáltá Garry a legnagyobb meglepetés hangján. — Dehát miért, miért keljek én vele tulajdonképen egybe ? — dadogá az őrnagy, homlokáról a verejték csöppeket törölve. — Óh isten! Ezek kellemes újdonságok rá nézve ! De átkozott legyek, ha föltálalom neki! — De Frank — valóban — házasság — ön tudja — én sohasem gondoltam erre. — úgy ön az egyetlen személy, ki erre nem gondolt, — kiáltá Frank, tettetett haraggal, — mit fog az ezred gondolni, a bánásmód után ítélve, melylyel ön magát Carlota szivébe csempészte, mit gondolhat ő maga is, az ön által tanúsított gyöngéd figyelmek után ? — Gyöngéd figyelmek, kedves fiam ! a legegyszerűbb udvariasságok! — Úgy ! Tehát csupán udvariasság volt, midőn ön az algesirási vendégfogadóban, míg ő aludt, kezét gyöngéden megszokta, és még az isten tudja, szökésük közben mit nem tehetett. Juana dühösködik, és Önt nyomorult csábítónak nevezi. —• Carlota pedig sir. Nagyatyám erősen dohányzott. — Sok ember fülét is odaadná ily nőért, — folytató Garry. — Lovelace, a kormányzó hadsegéde ma a szálloda felügyelőjét megvesztegetvén, annak kötényét kikölcsönözte és az étkekkel Carlota szobájába ment, hogy őt láthassa. Esküszik, hogy pompás nő, s hogy egy hozzá hasonlóval már holnap elszöknék. Nagyatyám erősen tovább dohányzott és nem felelt, de vonásaiban a büszkeség gyönge kifejezését lehet észrevenni. — Szegény leány! — sóhajtott Garry, — minden reménye örökre megsemmisült. Esküszik, hogy sohasem fog többé egy férfit sem szerethetni. Nagyatyám szemeibe könyök tolultak, és köhögni kezdett, mintha füstöt nyelt volna el. — És én most, Juanát majdnem bírva, mégsem mondhatom enyimnek! mert hajthatatlan , mint egy római nő. És tudva azt, hogy ön, őrnagy úr, mint egy megkérlelhetlen atya, vagy gyám, áll boldogságunk útjába, még roszabb, mert azokat el lehetne hárítanunk. Őrnagy! őrnagy! Tehát én semmi részvéttel sem viseltetik irántam. Két ilyen nap még, és én az őrültek házába jutok. Az őrnagy pipáját jobb kezéből a balba véve, amazt a zászlótartónaknyújtá, mint részvéte jelét. — Tegye meg őrnagy, — szólt Garry az oldaltámadást szemközti rohamra változtatva, — adja ön beleegyezését, hogy önmaga, és mi is boldogok legyünk. Hatalmazzon meg, hogy holnap közös esküvőnk felől rendelkezhessem. (E szavakra az őrnagy hirtelen fölugrott, mintha tűszulás érte volna.) Én mindenről gondoskodni fogok, önnek semmi alkal matlansága sem leend. Nagyatyám nem felelt. — Hallgatás a beleegyezés jele, — szólt. Garry fölállva. — Ha nem tiltja meg rendkívüli utón, azonnal, még e pillanatban küldetésemhez fogok. Nem kell beszélnie,meg akarom önt az elpirulástól kímélni. Látom, hogy e vonakodás csupán szerénységének kifolyása. Egy, kettő — három, megyek. És Garry, mint villám, az őrnagy szobájából eltűnt. Az őrnagy órákig maradt ülve ugyanazon helyen. Pipája kiégett, de még mindig szívta. Megzavarodása oly nagy volt, hogy reggeli két óráig fölmaradt, mely idő alatt tizennégy pipa dohányt kiszívott és két pohár grogot elköltött. Agyához menve is csak oly nyugtalan volt, mint azelőtt. Ily kedélyállapotban lépett az oltár elé, mivel másnap kettős szertartás ment végbe, mely Owent és Juanát boldogokká tévé, nekem pedig nagy atyát adott. Az őrnagy inkább mint meghatalmazott, mint főtényező viselte magát ez alkalommal, mert Owen minden intézkedést megtevőn, neki nem maradt egyéb hátra, mint a szükséges feleletet adni. Carlota csöndes kedélyű, igénytelen nővé lett, ki férje iránt forró szerelemmel viseltetik még akkor is midőn az, mint öszfejű ezredes, egy ezred fölött parancsnokolt. Nagyatyám, bár majdnem minden dologban könnyen hivő, csak nagy nehezen volt arra bízható hogy magát házas embernek tekintse. E körülményt gyakorta egész napon át feledni látszott. Midőn egy év múlva egy szép reggelen, a dajka egy újon szülött leánykát, egy Flieders csemetét vitt be megszemlélés végett, fölöttébb csodálkozott, és nem volt képes mindaddig meggyőződni arról, hogy tulajdon gyermekét látja maga előtt, míg elsőszülött gyermekének ajakát pipaszára hegyével, melyet e célra szájából kivett, nem érintő. Don Pablo végül kibékült leányával és testvérével, és a közlekedés Tarifa s Gibraltár közt épen oly élénk és barátságos maradt, míg annak Gibraltár ostromzárolása véget nem vetett. Garrick legörvendetesebb diadala (A művészvilágból.) (M. B.) A nagy angol művész, mint előtte és utána oly sok pályatársa, pályája kezdetén nem élt a legragyogóbb vagyoni körülmények között, sőt eleintén szegénységgel majdnem nyomorral kellett küzdenie. De ő megadással tűrte a nélkülözéseket, melyeket sorsa rámért, lelkesen küzdött előre, s nem hagyta el a színpad világát, melyhez őt a hivatás delejes ihlete vonta. Egy külvárosi házban, kis hónapos szobában, a földszinten lakott. Az egész ház ódon volt, szűk, ronda udvarral; a lakások sötétek és nedvesek. A földszinti kis hónapos szoba szintén sötét és hideg volt; de Garrick bevilágitá, bemelegité azt lánglelkével, s a silány bútorzat, mely benne volt, később kegyeletes emlékekké vált a művész egyes tisztelői előtt. Szentesítő gonddal őriztek egy-egy darabot e bútorzatból, melylyel a nagy Garrick, mikor még kis Garrick volt, együtt élt. Az ily kegyelet a halál után nem ritka. Nálunk is példa rá Petőfi pipája és Kisfaludy tintatartója. E sötét, hideg kis szobában tanulta Garrick szerepeit, itt teremtő azokat a nagyszerű alakokat, melyek az egész világot elragadandók és nevét örökítendők valának. Ez alakok emelték őt ki a kis sötét szobából. Ez alakoknak egyik főérdemük, s oly óriási hatásuk egyik tényezője az volt, hogy előállítójuk az életből vette azokat. Egy sem volt közöttük, mely az életben élő elő képére ne akadt volna. Garrick az életet vitte a színpadra. Nagy tanulmány volt az, a magasztosság, bűn, erény, különcségek és számtalan eredetiség különféle alakjait egy személylyel testesíteni a színpad deszkáin! Garrick jól végze e nehéz tanulmányt. A minta képek közt egyik legkedvencebb alakja Garricknek egy öreg ember volt. Egyik szerepében használta azt, s óriási hatást idézett elő vele. Az csakugyan valódi élet volt, s mint majd minden alakjának, ennek is volt az életben mintaképe. Ez volt a hatás főtényezője. Ha valaki , úgy a mintakép maga tudott az egészről legkevesebbet. Sokkal szomorúbb foglalkozása volt s maga is sokkal mogorvább, semhogy színházba járt volna. Bizonyára nem is értesült Garrick diadalairól, melyeket az az ő színpadra vivése által vivott ki. Egy őrültnek gondviselője volt, egy vén komornyik. Ott laktak abban a házban, a melyben Garrick, az ódon sötét épületben. A szerencsétlen elmeháborodott gazdag családnak utódja volt; tulajdonuk volt az ódon ház is, melyben laktak. Mint mondák, szerencsétlen szerelem vitte a lelki betegség legszörnyübb fokára. Családja tagjai elkülönték őt maguktól s e külvárosi házban tartogaták őt, a vén komornyikot otthagyva őrzőnek mellette. Az a legnagyobb vonzódással viseltetett ifjú gazdája iránt, s nem tekinté áldozatnak, gondoskodni róla szánalmas helyzetében. Az őrült félő tisztelettel volt eltelve a mogorva öreg ember iránt. Csak egyedül az tudott vele bánni , előtte még legdühösebb rohamában is meghunyászkodott. Az orvosok méltányolták a vén cseléde befolyását a beteg lelkére s azért nem sürgették, hogy a rokonok az őrültet valami nyilvános intézetbe adják, mert mostani helyzetében szemlátomást való volt annak javulása. Néha voltak már világos percei, s csak ritkán tört ki szörnyű dühöngéssel. A vén szolga már tudta az időt, midőn a rohamok rendesen bekövetkeztek, s olyankor mindig kéznél volt. Még a szokásos őrültséget sem engedte ifjú urára adni; annak legrémesebb fölháborodásában is elég volt az ő megjelenése, szemeinek szigorú pillantása s pálinkaivástól rekedt hangjának haragos kiáltása, hogy a beteg lecsillapodjék. Szegény öreg nagyon szerette a szeszes italt, azzal űzte el nagy lelki szomorúságát. Garrick megszerette a mogorva öreg ember egyéniségét. Egyik, akkor kapott hatásos szerepébe nagyon beleillett. Többször találkozott vele az udvarban , egyszer megszólította, beszédbe elegyedett vele s csakhamar ki tudta bizalmát annyira nyerni, hogy párszor fölvezette őt a beteg szobájába. Garrick mindkettőjüket tanulmányozni kezdte. Nem volt haszontalan fáradság, az öreg komornyik alakjától sokat remélt. Az őrült néha nyugodtan, beszélgetve fogadta, ez azonban csak ritkán történt. Ilyenkor nem látszott semmi baja. Legtöbbnyire sötét merev mozdulatlansággal ült, szemeit a padozatra szegezve ajkaival érthetlen szavakat suttogva. Párszor épen akkor lepte meg a roham, midőn Garrick ott volt. Ekkor villámló, vérbeborult szemekkel, ég felé meredő hajszálakkal ugrott fel; ajkait véresre harapta s szörnyű dühhel tördelt maga körül mindent, vagy nesztelen, óvatos léptekkel igyekezett — 828 —