Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-02 / 225. szám

CORA­LIE, A VIDÉKI SZÍNÉSZNŐ. — Beszély. —­­Egy angol színész naplójából.­ (Folytatás.) Telt ház előtt játszottunk. Első jelenetem el­múlt, a második következék, melyben Virginia is megjelent. — Ideges izgatottságban valók az iránt, hogy miképen fog rajta az egyszerű római öltözet ál­­lani, és midőn a végszavakat kimondom, szivem gyor­sabban dobogott . . . miért ? — Nem tudom! Belépte alkalmával háttal kellett feléje fordul­nom és füleimmel hiában lestem könnyű lépteit a hajlékony sandálban, mig hirtelen a dörgő tapsvihar tudtomra nem adá, hogy ő a színpadon van. A kö­vetkező pillanatban már mellettem állott. Ily kedves jelenést még sohasem láttam életem­ben ! Coralie a leányi szépség tökélye volt, a classi­­cus kellem jelképe és a női szelídség eszménye, de mindez a szomorúság és melancholia könnyű árnya­latával burkolva. Miután a közönség általi tisztelet­­teljes fogadtatást egy könnyű, majdnem megvető fej­­bólintással viszonzó, fájdalmas-zeneszerű hangján, a párbeszédet megkezdő. Szünetet kell­ tartanom, mielőtt feleltem, és mi­dőn ezt végre megtehetem, hangom, akaratom ellen az övének melancholikus színezetét nyerte. Lelkemet tisztelettel és gyöngéd érdekeltséggel tölte el, és a közönség, a következő egész jelenést visszatartott lélegzet és dagadó kebellel leste. Egy tű leesését meg lehetett volna hallani, oly néma és csöndes volt a megtelt ház. Midőn e szavaknál: „Csókolj meg lánykám!“ tiszta fehér homlokára egy természetes csókot nyom­tam, testemen delejes sugárt éreztem átfutni, mely megtanított, hogy mily vékony a fal, mely a részvé­tet a szerelemtől elválasztja. Virginiát kitűnően játszotta, és szerepét mély ér­telem és érzelemmel mondá el, míg kéz és testmoz­dulatait azon kellem­ árnyalta, melyet egyedül a ter­mészet adhat. Csak Juliussali jelenetében érintett valami sa­játságosan és idegenszerűleg. Kedvese előtt majdnem visszaborzadni látszott, nem csupán a női szemérmes­séggel, hanem mintha annak érintését gyűlölné, és midőn a második felvonásban, ünnepélyes eljegyez­­tetésük alkalmával kezét e szavakkal az övébe he­lyező : „Az leszesz neki, a mi atyja volt. E mellett azonban férj és szerető,­ biztosan érezem, hogy egész testén iszonyat futott keresztül. Sajátságos! — a női segély csupán csak kacérság lenne ? Lehet! A nőket oly nehéz kikémlel­ni. — Magamról azonban egész biztossággal állítha­tom, hogy Virginiust soha sem játszom oly meleg­séggel és oly igazi érzéssel, mint ez estén, Walton Coralieval. — Midőn a darab folyama alatt, mindket­ten, mélyebben beéltük magunkat szerepeinkbe, az ifjú pompás teremtmény valóban az „Én bájoló, imádott gyermekem“ lett. Oly szelíd és bizalmas gyöngédséggel simult hozzám, mintha oly örömest kapaszkodnék az atya szeretetébe, minden baja és gondjával együtt. Nagy, lélekdús szemeiből könyök omoltak alá, melyek en­gem is elérzékenyítettek és a közönség csöndesen zokogott. A negyedik felvonás zárjelenete után, mely az­zal végződik, hogy Virginias, leánya becsületét meg­óvandó, annak életét áldozza föl, oly lelkesedéssel hivattunk, a­minőt ritkán tapasztaltam. Coralie kis­asszonyt ki akarom vezetni, miért is a színpadon azon helyre mentem, hol őt letevem, és ott színésznőktől környezve leltem, kik az öntudatlant ismét életre hozni törekedtek. Nemsokára magához tért, és midőm végre szemeit fölnyitá, vadul körültekintett, és a hely­zetet fölismerve, könyekben tört ki, melyeket azon­ban nagy önuralma által hirtelen leküzdött. E közben a közönség lelkesült hívása nem szűnt meg, és midőn megkérdem, hogy kiléphet-e, karját gyöngéden és némán az enyémbe helyezve, mintegy alvajáró köve­tett, a színpad előrészére, hol a közönség előtt magát népszerűleg meghajtván, visszavezetem, és azután alig értünk a színfalak mögé, elsietett, a­nélkül, hogy hoz­zám egy szót intézett volna. — Ez estén nem láttam őt többé. Másnap Othellóból volt gyakorlatunk. Coralie már jókor a színpadon volt, de még halványabb­ és szomorúbbnak látszott, mint tagnap. Midőn hogyléte felől kérdeztem, azt felelé, hogy ismét egészen jól érzi magát, s csak a nagy meleg­ség volt a tegnapi eset oka, egyéb semmi. Azonban észrevevém, hogy zsebkendőjét igen sokszor ajkához emeli, és azon egy vérfoltot is vél­tem fölismerni. — Szegény gyermek! — gondolom, — ez a baj ! Desdemona szerepét a gyakorlaton igen halkan mondá, mintha a beszéd nehezére esett volna, és szerepünkön kívül, alig váltottunk egymással egy szót. A gyakorlat végezte után az igazgatóval az ál­talam tett észrevételt közöltem, és kétkedésemet nyil­­vánítom a fölött, hogy Coralie kisasszony minden este képes legyen játszani. — Hadd lépjen föl holnap az ön neje, mint Lady Macbeth, — folytatom, — engedjen Walton kisasz­­szonynak egy esti nyugalmat. — Jól van, — szólt az igazgató, — ezt meg fogjuk tenni, és holnaputánra kísérletet teendek, hogy „Cora“-ját „Pizarro“-ban szintén nem helyette­­síthetem-e. Ekép a szegény leánykának két esti nyugalmat szereztem. Mint Desdemona, elragadó volt, de játékában ugyanazon különösséget vettem észre, mint tegnap. A­mint ugyanis mint Virginia Julius előtt vissza­borzadt, úgy tett most Othello előtt is, és ölelésem­től valóban iszonyodni látszott. — Mit jelenthe­tett ez? A szobai végjelenetet iszonyú komolysággal ját­szotta ; ártatlanságának nyilvánítása, kegyelem ké­rése, szívszaggató kiáltásai és erős halálküzdelme minden idegemet megrázkódtatok. A szendergés nyu­galma, melybe a tett végrehajtása után esett, rám nézve nem kevésbé iszonyú volt. Nem valók képes menekülni a gondolattól, hogy ő tán valóban meg­halhatna, és ezután jéghideg gondolat futott át tagjai­mon, hogy ekkor én lennék, ki­­t megöltem. Midőn a jelenet folyama alatt, kezemet szívére helyezem, és ő oly fehéren és hidegen feküdt, mint a most le­esett hó, semmi dobogást nem érzek keblében; az üterek megállni látszottak, és lehellete a pehelyt sem mozgatta volna meg. — Ó, mennyire epedtem az elő­adás vége után! (Folytatása követk.) Rokon és ellenszenv. II. Rokon lelkek közt a rokonszenv legtágasabb körben működik s helyhez, időhöz nincs kötve. Sokak előtt tudva van, hogy távol lakó rokonok egy kedves családtag haláláról gyakran ép azon idő­ben, midőn a halál történik, egy félreismerhetlen sej­telem, egy világos álomkép vagy más feltűnő jel ál­tal értesítetnek. Egy verdai kanonok azt álmodá, hogy fivére, ki a róla vett utolsó hír szerint egy távoli helyen viruló egészségnek örvendett, halálsápadt arccal lépett szo­bájába, s fájdalmas tekintettel nyújta felé jobbját, mintegy bucsúzásra. Kevés idő múlva értesült, hogy fivére azon éjszaka meghalt.­­ A híres zeneköltő Schubertnak egy író barátja, ki nővére betegségéről mit sem tudott, annak halála éjjelén álmából felkelt, s jajok és sóhajok közt irt va­lamit egy tiszta papírra. Másnap reggel legnagyobb rémületére egy nővére halálára irt költeményt talált a papíron. Még feltűnőbb azon esemény, mely egy fiatal ismerősünkkel történt. Ír­ó ugyanis egy ködös őszi alkonyon merengve ült pamlagon, s távoli kedveséről gondolkozott; egy­szerre valamely titkos kényszertől ösztönözve felpil­lant, s a kitárt ajtón keresztül a mellék­szoba félho­mály­u zugában egy rendkívüli jelenet tárult fel előt­te, melynek jegesztő hatálya alatt rémült sikolylyal s félig eszméletlenül ugrott fel pamlagáról. Kedvesét látta ott fájdalmas arccal, megtört sze­mekkel, kis kezét szívére szorítva, melyből piros vér­szalag ömlött alá egyszerű fehér ruhájára. Az ifjút majdnem őrültté tette e rémlátvány, s borzasztó nyugtalanságban viraszta át az éjszakát. Másnap déltájban megérkezett a gyászos tartal­mú levél, mely a tegnapi borzasztó álomképet meg­­valósítá. Az imádott jegyest az ifjúnak egy lelketlen vetélytársa, ki a szép lánykát már több ízben szerel­mi ajánlataival üldöző, tegnap ismét hideg visszauta­sítást nyervén, keresztüllőtte, s azután saját nyomorú életének vetett véget. Az elbeszélt esemény csakugyan megtörtént, s az ifjú, határozott bizonyossággal erősíté előttünk a látomány valódiságát. A delejes álomban a rokon és ellenszenv külö­nösen feltűnőleg nyilvánul. Az alvajáró rokonszenvi összeköttetése delejezéje iránt nem csak szellemi ha­nem testi is egyszersmind,és távolságtól nem korláto­zott. Együtt érez azzal s akarata által kormányoz­­tatik. Mily csodálatos befolyása van a rokonszenves élet­erőnek az állatokra , a tojások kiköltésénél mutatko­zik. — Bechstein vörös parókás galamb alá egy fe­kete galamb tojásait rakta, s a fiúk verestarkák lő­nek s teljesen nevelő szüleikhez hasonlítottak. Egy asszonyság kanári madara alá tengelic tojást tett, — s a kikeltett madárfi, legnagyobb bámulatára, fel egész a szárnyáig sárgaszínű lett. Mi többször láttuk e pompás madarat, melynek csupán kis fejecskéje volt olyan, mint a tengelicé, s még énekében is mind a két madárfaj hangjának vegyülete észre­vehető volt. E szerint tagadhatlan, hogy az egész természet­ben rokon és ellenszenv (vonzó és taszító-középkere­­ső és középfutó erő) uralkodik. Dr. Bartel Ede („Lélek élettana“ című munká­jában) a következőket mondja : „A rokonszenv a kölcsönhatások legátalánosabb köteléke, melyben a régiek a levegőt és aethert legkiválóbb közvetítőnek tekintették.“ Az égitestek befolyása az emberre, az újabbkor számos kitűnő lélekbúvárai által elismertetett. Külö­nösen a hold befolyása az ember némely beteges ál­lapotára, tények által sokszorosan be van bizonyítva. Némely idegbajok fokozódása és tartamára a holdváltozásnak nevezetes befolyást tulajdonítanak. Groman, hamburgi tanár egy esetet beszél, me­lyet rendkivüliségénél fogva ide iktatunk. Egy fiatal lány idült kanyaróban (véres himlő) évek óta szenvedett, s elgyengülés miatt már ágyát sem hagyható el; — a legügyesebb orvosok minden kisérlete sikertelen volt, s még a befejezést is megki­­sérték, de eredmény nélkül. — Végre az egyetlen hátralevőt t. i. a rokonszenv általi gyógyítást próbál­ták meg. Nevezetesen egy asszonyt hozattak el Holstein­ből, ki már e nemben feltűnő sikerű gyógyításokat tön. — A gyógykezelés lényege a következő volt: A hold mellett öt csillag szolgált delejes vezetőül, s ezek közül egyik vagy másik jön az illető által kiválaszt­­va, a gyógyítandó betegség minőségéhez képest. A betegek egyenkint jövének s szenvedő testrészükről a ruhát levették. A javasasszony ekkor a kiválasztott csillag felel a beteg testrészhez, s ettől ama felé delejes vonáso­kat tön, s mint állítják a betegek testén ez eljárás alatt melegség és egy sajátszerű ismeretlen érzés öm­lött el. A javasasszony ezen gyógymód legelső alkalma­zásánál képes volt meghatározni bizonyos jelekből az eredményt, az­az vajjan a rokonszenv fog-e hatni vagy ellenkezőleg. Az eljárást 3 nap egymásután folytatták, 9 napi időköz múlva másodszor és ismét harmadszor, s min­den rokonszenvi műtét csak pár percig tart. Ez asszony 87 éves volt, erős, egészséges test­alkattal. A nevezett leány, kiről minden orvos lemon­dott, mivel a kórismében szívbajt állapitanak meg, általa teljesen kigyógyittatott, mit hiteles tanuk iga­zolnak. E titokteljes­ erő és gyógyhatások bármily meg­­foghatatlanok legyenek is, annál kevésbé vonhatók kétségbe, minthogy róluk számos esetben ki-ki önta­pasztalás utján is meggyőződhetik. — így pl., ha a közönséges­ ürmöt késsel álélról felfelé vágjuk le, s belőle egy maroknyit bheává főzünk s megisszuk, — csillapítja a vérfolyást; ha ellenben felülről aláfelé metszszük, más ellenkező bajra van gyógyhatása. Ismert tény, hogy a váltóláz villanyos befolyás által a betegről elhárítható s egy egészségesre átvi­hető, valamint tudvalevő dolog az is, hogy ha az em­ber egyik karjára keményitőlisztet s a másikra ham­­iblagoldatot tesz, s két karját villanyos lánc által összeköti, azon pillanatban a keményitőliszt kékszí­­nűvé válik. Dr. Brecher Gedeon határozottan állítja, hogy a kézen mutatkozó szemölcsök gyorsan elenyésznek, ha az illető hely egy hulla meztelen testén párszor vé­gig huzatik. Mindezen dolgok méltó bámulattal tölthetnek el bennünket, s megfoghatlanságuk dacára is, minden előitélettel ment orvos kénytelen ily gyógyhatások 934 — —

Next