Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-02 / 225. szám
CORALIE, A VIDÉKI SZÍNÉSZNŐ. — Beszély. —Egy angol színész naplójából. (Folytatás.) Telt ház előtt játszottunk. Első jelenetem elmúlt, a második következék, melyben Virginia is megjelent. — Ideges izgatottságban valók az iránt, hogy miképen fog rajta az egyszerű római öltözet állani, és midőn a végszavakat kimondom, szivem gyorsabban dobogott . . . miért ? — Nem tudom! Belépte alkalmával háttal kellett feléje fordulnom és füleimmel hiában lestem könnyű lépteit a hajlékony sandálban, mig hirtelen a dörgő tapsvihar tudtomra nem adá, hogy ő a színpadon van. A következő pillanatban már mellettem állott. Ily kedves jelenést még sohasem láttam életemben ! Coralie a leányi szépség tökélye volt, a classicus kellem jelképe és a női szelídség eszménye, de mindez a szomorúság és melancholia könnyű árnyalatával burkolva. Miután a közönség általi tiszteletteljes fogadtatást egy könnyű, majdnem megvető fejbólintással viszonzó, fájdalmas-zeneszerű hangján, a párbeszédet megkezdő. Szünetet kell tartanom, mielőtt feleltem, és midőn ezt végre megtehetem, hangom, akaratom ellen az övének melancholikus színezetét nyerte. Lelkemet tisztelettel és gyöngéd érdekeltséggel tölte el, és a közönség, a következő egész jelenést visszatartott lélegzet és dagadó kebellel leste. Egy tű leesését meg lehetett volna hallani, oly néma és csöndes volt a megtelt ház. Midőn e szavaknál: „Csókolj meg lánykám!“ tiszta fehér homlokára egy természetes csókot nyomtam, testemen delejes sugárt éreztem átfutni, mely megtanított, hogy mily vékony a fal, mely a részvétet a szerelemtől elválasztja. Virginiát kitűnően játszotta, és szerepét mély értelem és érzelemmel mondá el, míg kéz és testmozdulatait azon kellem árnyalta, melyet egyedül a természet adhat. Csak Juliussali jelenetében érintett valami sajátságosan és idegenszerűleg. Kedvese előtt majdnem visszaborzadni látszott, nem csupán a női szemérmességgel, hanem mintha annak érintését gyűlölné, és midőn a második felvonásban, ünnepélyes eljegyeztetésük alkalmával kezét e szavakkal az övébe helyező : „Az leszesz neki, a mi atyja volt. E mellett azonban férj és szerető, biztosan érezem, hogy egész testén iszonyat futott keresztül. Sajátságos! — a női segély csupán csak kacérság lenne ? Lehet! A nőket oly nehéz kikémlelni. — Magamról azonban egész biztossággal állíthatom, hogy Virginiust soha sem játszom oly melegséggel és oly igazi érzéssel, mint ez estén, Walton Coralieval. — Midőn a darab folyama alatt, mindketten, mélyebben beéltük magunkat szerepeinkbe, az ifjú pompás teremtmény valóban az „Én bájoló, imádott gyermekem“ lett. Oly szelíd és bizalmas gyöngédséggel simult hozzám, mintha oly örömest kapaszkodnék az atya szeretetébe, minden baja és gondjával együtt. Nagy, lélekdús szemeiből könyök omoltak alá, melyek engem is elérzékenyítettek és a közönség csöndesen zokogott. A negyedik felvonás zárjelenete után, mely azzal végződik, hogy Virginias, leánya becsületét megóvandó, annak életét áldozza föl, oly lelkesedéssel hivattunk, aminőt ritkán tapasztaltam. Coralie kisasszonyt ki akarom vezetni, miért is a színpadon azon helyre mentem, hol őt letevem, és ott színésznőktől környezve leltem, kik az öntudatlant ismét életre hozni törekedtek. Nemsokára magához tért, és midőm végre szemeit fölnyitá, vadul körültekintett, és a helyzetet fölismerve, könyekben tört ki, melyeket azonban nagy önuralma által hirtelen leküzdött. E közben a közönség lelkesült hívása nem szűnt meg, és midőn megkérdem, hogy kiléphet-e, karját gyöngéden és némán az enyémbe helyezve, mintegy alvajáró követett, a színpad előrészére, hol a közönség előtt magát népszerűleg meghajtván, visszavezetem, és azután alig értünk a színfalak mögé, elsietett, anélkül, hogy hozzám egy szót intézett volna. — Ez estén nem láttam őt többé. Másnap Othellóból volt gyakorlatunk. Coralie már jókor a színpadon volt, de még halványabb és szomorúbbnak látszott, mint tagnap. Midőn hogyléte felől kérdeztem, azt felelé, hogy ismét egészen jól érzi magát, s csak a nagy melegség volt a tegnapi eset oka, egyéb semmi. Azonban észrevevém, hogy zsebkendőjét igen sokszor ajkához emeli, és azon egy vérfoltot is véltem fölismerni. — Szegény gyermek! — gondolom, — ez a baj ! Desdemona szerepét a gyakorlaton igen halkan mondá, mintha a beszéd nehezére esett volna, és szerepünkön kívül, alig váltottunk egymással egy szót. A gyakorlat végezte után az igazgatóval az általam tett észrevételt közöltem, és kétkedésemet nyilvánítom a fölött, hogy Coralie kisasszony minden este képes legyen játszani. — Hadd lépjen föl holnap az ön neje, mint Lady Macbeth, — folytatom, — engedjen Walton kisaszszonynak egy esti nyugalmat. — Jól van, — szólt az igazgató, — ezt meg fogjuk tenni, és holnaputánra kísérletet teendek, hogy „Cora“-ját „Pizarro“-ban szintén nem helyettesíthetem-e. Ekép a szegény leánykának két esti nyugalmat szereztem. Mint Desdemona, elragadó volt, de játékában ugyanazon különösséget vettem észre, mint tegnap. Amint ugyanis mint Virginia Julius előtt visszaborzadt, úgy tett most Othello előtt is, és ölelésemtől valóban iszonyodni látszott. — Mit jelenthetett ez? A szobai végjelenetet iszonyú komolysággal játszotta ; ártatlanságának nyilvánítása, kegyelem kérése, szívszaggató kiáltásai és erős halálküzdelme minden idegemet megrázkódtatok. A szendergés nyugalma, melybe a tett végrehajtása után esett, rám nézve nem kevésbé iszonyú volt. Nem valók képes menekülni a gondolattól, hogy ő tán valóban meghalhatna, és ezután jéghideg gondolat futott át tagjaimon, hogy ekkor én lennék, kit megöltem. Midőn a jelenet folyama alatt, kezemet szívére helyezem, és ő oly fehéren és hidegen feküdt, mint a most leesett hó, semmi dobogást nem érzek keblében; az üterek megállni látszottak, és lehellete a pehelyt sem mozgatta volna meg. — Ó, mennyire epedtem az előadás vége után! (Folytatása követk.) Rokon és ellenszenv. II. Rokon lelkek közt a rokonszenv legtágasabb körben működik s helyhez, időhöz nincs kötve. Sokak előtt tudva van, hogy távol lakó rokonok egy kedves családtag haláláról gyakran ép azon időben, midőn a halál történik, egy félreismerhetlen sejtelem, egy világos álomkép vagy más feltűnő jel által értesítetnek. Egy verdai kanonok azt álmodá, hogy fivére, ki a róla vett utolsó hír szerint egy távoli helyen viruló egészségnek örvendett, halálsápadt arccal lépett szobájába, s fájdalmas tekintettel nyújta felé jobbját, mintegy bucsúzásra. Kevés idő múlva értesült, hogy fivére azon éjszaka meghalt. A híres zeneköltő Schubertnak egy író barátja, ki nővére betegségéről mit sem tudott, annak halála éjjelén álmából felkelt, s jajok és sóhajok közt irt valamit egy tiszta papírra. Másnap reggel legnagyobb rémületére egy nővére halálára irt költeményt talált a papíron. Még feltűnőbb azon esemény, mely egy fiatal ismerősünkkel történt. Író ugyanis egy ködös őszi alkonyon merengve ült pamlagon, s távoli kedveséről gondolkozott; egyszerre valamely titkos kényszertől ösztönözve felpillant, s a kitárt ajtón keresztül a mellékszoba félhomályu zugában egy rendkívüli jelenet tárult fel előtte, melynek jegesztő hatálya alatt rémült sikolylyal s félig eszméletlenül ugrott fel pamlagáról. Kedvesét látta ott fájdalmas arccal, megtört szemekkel, kis kezét szívére szorítva, melyből piros vérszalag ömlött alá egyszerű fehér ruhájára. Az ifjút majdnem őrültté tette e rémlátvány, s borzasztó nyugtalanságban viraszta át az éjszakát. Másnap déltájban megérkezett a gyászos tartalmú levél, mely a tegnapi borzasztó álomképet megvalósítá. Az imádott jegyest az ifjúnak egy lelketlen vetélytársa, ki a szép lánykát már több ízben szerelmi ajánlataival üldöző, tegnap ismét hideg visszautasítást nyervén, keresztüllőtte, s azután saját nyomorú életének vetett véget. Az elbeszélt esemény csakugyan megtörtént, s az ifjú, határozott bizonyossággal erősíté előttünk a látomány valódiságát. A delejes álomban a rokon és ellenszenv különösen feltűnőleg nyilvánul. Az alvajáró rokonszenvi összeköttetése delejezéje iránt nem csak szellemi hanem testi is egyszersmind,és távolságtól nem korlátozott. Együtt érez azzal s akarata által kormányoztatik. Mily csodálatos befolyása van a rokonszenves életerőnek az állatokra , a tojások kiköltésénél mutatkozik. — Bechstein vörös parókás galamb alá egy fekete galamb tojásait rakta, s a fiúk verestarkák lőnek s teljesen nevelő szüleikhez hasonlítottak. Egy asszonyság kanári madara alá tengelic tojást tett, — s a kikeltett madárfi, legnagyobb bámulatára, fel egész a szárnyáig sárgaszínű lett. Mi többször láttuk e pompás madarat, melynek csupán kis fejecskéje volt olyan, mint a tengelicé, s még énekében is mind a két madárfaj hangjának vegyülete észrevehető volt. E szerint tagadhatlan, hogy az egész természetben rokon és ellenszenv (vonzó és taszító-középkereső és középfutó erő) uralkodik. Dr. Bartel Ede („Lélek élettana“ című munkájában) a következőket mondja : „A rokonszenv a kölcsönhatások legátalánosabb köteléke, melyben a régiek a levegőt és aethert legkiválóbb közvetítőnek tekintették.“ Az égitestek befolyása az emberre, az újabbkor számos kitűnő lélekbúvárai által elismertetett. Különösen a hold befolyása az ember némely beteges állapotára, tények által sokszorosan be van bizonyítva. Némely idegbajok fokozódása és tartamára a holdváltozásnak nevezetes befolyást tulajdonítanak. Groman, hamburgi tanár egy esetet beszél, melyet rendkivüliségénél fogva ide iktatunk. Egy fiatal lány idült kanyaróban (véres himlő) évek óta szenvedett, s elgyengülés miatt már ágyát sem hagyható el; — a legügyesebb orvosok minden kisérlete sikertelen volt, s még a befejezést is megkisérték, de eredmény nélkül. — Végre az egyetlen hátralevőt t. i. a rokonszenv általi gyógyítást próbálták meg. Nevezetesen egy asszonyt hozattak el Holsteinből, ki már e nemben feltűnő sikerű gyógyításokat tön. — A gyógykezelés lényege a következő volt: A hold mellett öt csillag szolgált delejes vezetőül, s ezek közül egyik vagy másik jön az illető által kiválasztva, a gyógyítandó betegség minőségéhez képest. A betegek egyenkint jövének s szenvedő testrészükről a ruhát levették. A javasasszony ekkor a kiválasztott csillag felel a beteg testrészhez, s ettől ama felé delejes vonásokat tön, s mint állítják a betegek testén ez eljárás alatt melegség és egy sajátszerű ismeretlen érzés ömlött el. A javasasszony ezen gyógymód legelső alkalmazásánál képes volt meghatározni bizonyos jelekből az eredményt, azaz vajjan a rokonszenv fog-e hatni vagy ellenkezőleg. Az eljárást 3 nap egymásután folytatták, 9 napi időköz múlva másodszor és ismét harmadszor, s minden rokonszenvi műtét csak pár percig tart. Ez asszony 87 éves volt, erős, egészséges testalkattal. A nevezett leány, kiről minden orvos lemondott, mivel a kórismében szívbajt állapitanak meg, általa teljesen kigyógyittatott, mit hiteles tanuk igazolnak. E titokteljes erő és gyógyhatások bármily megfoghatatlanok legyenek is, annál kevésbé vonhatók kétségbe, minthogy róluk számos esetben ki-ki öntapasztalás utján is meggyőződhetik. — így pl., ha a közönséges ürmöt késsel álélról felfelé vágjuk le, s belőle egy maroknyit bheává főzünk s megisszuk, — csillapítja a vérfolyást; ha ellenben felülről aláfelé metszszük, más ellenkező bajra van gyógyhatása. Ismert tény, hogy a váltóláz villanyos befolyás által a betegről elhárítható s egy egészségesre átvihető, valamint tudvalevő dolog az is, hogy ha az ember egyik karjára keményitőlisztet s a másikra hamiblagoldatot tesz, s két karját villanyos lánc által összeköti, azon pillanatban a keményitőliszt kékszínűvé válik. Dr. Brecher Gedeon határozottan állítja, hogy a kézen mutatkozó szemölcsök gyorsan elenyésznek, ha az illető hely egy hulla meztelen testén párszor végig huzatik. Mindezen dolgok méltó bámulattal tölthetnek el bennünket, s megfoghatlanságuk dacára is, minden előitélettel ment orvos kénytelen ily gyógyhatások 934 — —