Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)

1864-12-01 / 275. szám

275-ik SZ. Csütörtök, december . Kiadó-hivatal = Pest, barsztok-terc 7. Első évfolyam 1864 .£■*':: FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr pokat kivéve mindenn .p. ko- .. . Bélyegdij minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatárkor • • • 30 kr SZERELMES TÖRTÉNETEK. — Nemes Alberttel — (Folytatás) Szomorú itt minden . . . szebb a tenger partja. Virágnövények famagasságra nőnek ottan. Yam gyö­kér ágazik szélylyel, delicék himbálóznak rajta. Mauritia környezte ház ajtaján valaki kopogtatott. Fiatal szolganő nyitá ki az ajtót. A jövevény belépett. — Ki vagy, szegény teremtmény ?.. fordult az hozzá. — Messziről jövök, Caraccasból, az összeom­lott városból. — e ház öreg asszonyát keresem. Hol van mostan ? Köny fakadt a szolganő szemében. — Meghalt. Tegnap temettük el. Fia utáni ag­godalom vitte a sírba, a­ki elment menyasszonya után. Nem szólt többet a jövevény , eltántorgott. Ten­gerpartra ért, hol gyorsröptű brigg horgonyzott, útra készen. Egy-egy kifeszített vitorlába belekapott a szél, mintha vinni akarná. A legénység mogorván nézett körül. Feszülten kérdezték : — Mit csinál az örömök városa ? Nem láttad kapitányunkat ? .. A szakadozott ruhája és összetört ábrázata nő fuldokolva rebegő: — El van temetve . . . Azzal tovább ment a part hosszában. Egy ki­­függő sziklánál leült. Elmerült a tenger nézésében. — Gyöngyöt terem a mély . . . nyugalmat. . puha ágyam lesz alant.. . A tenger hivólag fölragyogott. Szépen látszó, milliónyi apró csillagok lepték el a vizet, rajta nyüzsögve, fénybe borítva a hullámokat. Mintha híg aranynyá vált volna a tenger vize, forron­gott, emelkedett szívbüvölő csillogással. Vészmadár szállongott fölötte, vijjogva, félve, valami kóbor naszád haladt a sziklák között. Utána csapdosott. A bemártott, s fölemelt evezőkről arany csöppek hulltak vissza. * #■ * Hátra dőltem székemen. Szemem elhajlott a lámpafény elöl, kezem a beírt lapokon nyugodott. Künn a sötét éjben cikázott a villám, s az ablakon keresztül szél­koboldok sziszszenése hangzott. Fölnéztem vendégemre. Ez árnyban ült, sötét arcát és villogó szemeit felém fordítva. — Megírta ön? Jó. Olvassa föl, kérem. Elolvastam az elbeszélt történetet, alapjában híven, mint ő mondta. (Vendégem, unaloműzőül néha történeteket be­szél.) — A mű nincs befejezve ; pár szó, s meg volna az egész. — Szóltam a tollat forgatva ujjaim közt. — A hölgy a tengerpartra ért . . . Ő gúnyosan szok­ta össze ajkait. — .. .És beugrott!. . Nincs tovább. Bűvölettel bírt előtte a bukás örvénye, — bűvölettel az arany­habos tenger; s mert az elő­életet vissza nem szerez­hette többé, — birt előtte vonzó erővel a halál. A tengernek csak felülete változik: mélye egyformán marad. . . . Künn a vihar szeme villámlott; szél­kigyók sziszegtek ablakom alatt. II Szoktak önök őrjöngő játékokat játszani? Kár­tyalapokkal, s az élet kincseivel? Ah, hogyne! kisebb nagyobb mértékben mindenki. Csak egy embert láttam, ki a szivekkel játszott, s utójára mégis maradt számára egy, csak egy em­bert ismertem, ki mindenét oda dobván a zöld asz­talra, megnyeré azt — és nem játszott többet. E nép itt közöttem nem bírja fölfogni saját kin­cse értékét. . . Tesz és veszt. Most néző vagyok, s kacagok rajtok. Makao életre és halálra. (Egy naplopó meséje.) Regaliával kínálsz Scipio ? Jó, elfogadom , bár sajnálom e havannát eldobni. Hehe! mit bámulsz Aurelian, arra az üres üvegre ? szeretnéd telten látni. Hadd el! elég volt mára. Menjünk haza, olyan za­varos a fejem. — Ne rikolts a fülembe Pampa! te meg Atticus ne taposs minden percben a tyúksze­memre. Menjünk haza... Holnap szívesen látlak ben­neteket a „gúlák melletti palotában.“ Lesz minden a mi jó , lesz makaó is.. . Mit röhögtök, bolondok! mikor Marcus Anto­nius beszél ? Adj egy korty pálinkát te borzas, mert lelkemre kiszáradt a nyelvem. Cudar lesz ez! node jobbat isztok holnap nálam — Antonius dictatornál.. Hehe ! Antonius, Cleopatra nélkül? Hej, nekem is volt egyszer egy elhagyott angya­lom ; nekem is volt egy démonom. Mit bámulsz rajtam Pompejus? nem hiszed? . Az ördögbe! azt ki ne mondd. Ha én elhiszem, hogy a hosszú krajcáros,mivel kínálsz, ha elhiszem, regálja, hogy ti mindnyájan római nobilik és hősök vagytok, — nyomoru lézengök,hajdan grófok,bárók?— mi bá­mulni való van azon, hogy egykor olyan szerepet játsztam, mint a triumvir?. Jártatok Odessában? — hogy ne jártatok vol­na , kivált te, Atticus, ki még a hottentottáknál is megfordultál, te ki utazásaidban szórtad a pénzt még sem fogyott el. Utoljára is egy párisi balletistánc koppasztott meg,hogy nem maradt más,mint az a car­­niolos inggomb, mit örökre fitogtatsz, fényűző! Odessában igen ! Odessában láttátok azt a hét­tornyos kéjlakot a tengerpartján, a kikötő mellett? . No az egyszer az enyém vala — nagyon sokat ad­tam érte, de mégis megvettem. Termett a caucasi bányasor eleget. Boldog voltam. Ifjan házasodtam és szerelemből. Nem tenger kincset hozott magával , hozhatott is. Egy kis jószágkormányzónak volt a leánya. Nem mondom meg apja nevét. A vén bolondot a bu vitte sírba. Hehe!.. Házasságom második évében jött romlásom. Mit ? — Romlásom ? — dehogy , a boldogság, a „fe­kete grófnő“ képében. Ki volt e tulajdonképen? mit tudtam én, mit tudta más; csak azt, hogy műveit, dús­gazdag és varázs szép vala. Lelkemre, olyan termet, ajk, haj, szem nincsen sem a földön, sem az égben, talán csak a pokolban. Barnás arcbőréért, — mely különben sokkal szebb volt az alabász-fehérnél,— ne­vezték „fekete grófnődnek. Lelkemre­ nagyon szép volt. Imádta minden férfi, a főkormányzótól kezdve, végig. Majd megbomoltak értte. Csak én tudtam, hogy kit szeret, s bár két választottja volt,mégis boldognak éreztem magamat. Tudtam, hogy az egyik szerencsés én vagyok, é­s a másik? Hehéhe! ugy­e kiváncsiak vagytok, megtudni a másik üdvözölt vetélytárs nevét ? Megsúgom... — A makaó!.. He! ugy­e mást képzeltetek ? hiszem. No, tehát a grófnő imádta azt a kártyajátékot, a­melyben a nyolc és kilences szemű rémek — a verők. Volt is benne haszna, a­kit szeme meg nem vert, meg ver­ték schlagerjei. Ezernyolcszáz — nem tudom hányadikán ? egy ilyen makaó „estély“re voltam hivatalos; rajtam kül még négyen vagy öten. A legtekintélyesb családbeli egyének. Mikor oda érkeztem, már javában folyt a játék. A grófnő adta a bankot, félmillióból. Arca lobogott, midőn a mesés tételeket nézé,, de az nem aggasztó. Folyvást nyert. — Elfogad engemet is szép grófnő, melléksze­mélynek ? Szóltam az arany és váltóhalmazos asz­talhoz közeledve. Piciny kacsait nyújta felém. Egy vén krim­i úr kártyájára raktam a tétele­ket. Ez a vén tatár irtózatos „péch“-ben volt, majd minden játszmát elvesztett. De ostoba is volt. Lel­kemre­ hogy is ne, mikor ötre is vett. Nem sokára tökéletesen kipusztult. Én foglaltam el helyét. Szenvedélyem győzött az ildomosságon és udva­riasságon ; roppant összegeket kockáztattam, s mind elvesztem. — A ki szerencsétlen a kártyában . . . súgott fe­lém a tündéri kobold, —a ki nem egészítve a monda­tot szóval, csak lángoló pillantással. A vér mind halántékomba tódult,— kezem resz­ketett; utolsó pénzemet vesztem el. —• Reszte bank! tagolom tompán, az új osz­tásnál. — A kártyák forogtak; a grófnő nyert. — A vesztett összeghez csatolva aranybányái­mat, faluimat, palotámat, — kifutja az egész bankot. Tartom. Sziszszenve kapott a grófnő a kártya csomag után. Arcán megdöbbenés mutatkozott. Szemei el­veszték fényüket, vad, riasztó tekintetet vetett reám. Azután osztott. Neki kettője vola, s nekem csak egy ! Koldussá lettem általa. Fölálltam. Forogni kezdett velem a terem. A mahagóni asztalba kelle fogódznom. — Egy életet két kártyára !.. nyöszörgöm két­ségbeesetten. Magam sem tudtam, mit akartam vele ? — Egy halált! . . felelt vissza tompán a grófnő. Úgy elfogadom. Mohón ragadtam meg a két kártyát. Áll!.. Nézni kezdtem, lassan, vontatva. A grófnő nem csapta föl kártyáit, mi mindenesetre jó jel reám néz­ve. Nyolc! Sikoltam kitörve. És ekkor hallom ama irtózatos számnevet, mely az égből a pokolra taszitott, mely elrabolta reménye­met, boldogságomat, hitemet. — Kilenc... Összerogytam. Mikor eszméletre tértem, otthon találtam maga­mat. Azt gondoltam álom az egész. Álom volt bizony­nyal, nehéz, lidércnyomású. Hisz mellettem van Feo­dora, az én angyalszép, angyaljó feleségem, a­kiért annyi önvád kinzott, de a kinek nem lesz többé reám panaszra oka. Az a kártyajelenet bizonyosan jó nem­töm óvó képidézése volt, kinyomatot nyerve agyam phantastikus eszméi által. Mi is lehetne egyéb ? Feodora hangja beszélt hozzám, gyöngéden, sze­relmesen : — Férjem, az istenért, mi történt veled az éjjel? Annyit aggódtam miattad, annyit sírtam. Vártalak s nem jöttél, reggel felé hoztak haza téged, elalélva. Mi lett? Mondd meg nekem. Megcsókoltam az aggódó ajkait, s körülnéztem. Tekintetem egy, ágyamhoz közeli asztalra esett, melyen kis rózsaszin levél feküdt. — Ki küldte e levelet ? mondd, ki ? .. s utánna rohantam. Föltéptem a lepecsételt papirt,melyből még kisebb köteg hullott ki. A kötegkében hamuszin por volt, a levélben e pár sor : „Ön elveszté a tételt, adóssom meg értte. Az ide mellékelt friss por,vízben gyorsan fölolvad. Az utolsó tétel vesztesége : önnek — neje élete, az én nyerésem — halála. Az ön „fekete grófnője.“­­ (Vége köv.)

Next