Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)
1864-12-07 / 280. szám
280-ik sz. Szerda, december 7. Kiadó-hivatal. Fest. barátok tere 7. sz. Első évfolyam 1864 ______// / Előfizetési díj: Uj jATT M T T H Szerkesztői iroda: —■.«#» FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 krpokat kivéve mindennap. ko- Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY.tatáskor • • • 30 ** Beniczky Emil halálára. (I dec. 1. 1864.) Az ifjúság, a tűz, erő Azért vannak- e tehát, Hogy közelebb gondolhassa, Ki zászlójuk lobogtatja, A sir széléhez magát? A léleknek, mely fenn csapong, Azért vannak szárnyai ? Hogy a távol fellegekben, Egyszerre csak oda veszszen, S ne birjon leszállani ? Merre jártál, élet támadt, ám oda lett a tied! Ragadott a lelkesültség . . . Oly magasra él, mért küldéd Lelked ? Íme, követed ! A fájdalom, melyet hordok, Kitörésbe csapna át . . . De egy vigasz csöndessé tesz : Hogy ki lángol, szeret, érez. Megdicsőül legalább. Dalmady Győző: EGY PALACK PEZSGŐ. (Verseny-beszélyek.) Harmadik beszélyke: Toldi Istvántól. I. Négy évvel ezelőtt, tizennyolc éves koromban jöttem fel Pestre jogásznak. Hoztam magammal sok jó tanácsot, sok pénzt és egy képet lelkemben. Azt mondják, a pénznek varázshatása van egy tapasztalatlan ifjúra, s minden tíz forintos bakjegy, melyet kiad kezéből, néhány vonalnyival alább húzza az ephemer életgyönyörök lelkehabjai közé, de nálam nem volt képes azt a képet elhomályosítani. Coralie akkor lépett tizenötödik évébe. Együtt játszottunk, együtt tanultunk gyermekkorunkban, mikor aztán én a szembekötösdik és katekizmusok korából kilépve, megkomolyodtam, nem játszottunk többé, hanem órák hosszat elüldögéltünk a kert lúgásában, elvonulva a többiektől, és mindig közönyös tárgyakról beszéltek nyelveink, de tekinteteink mindig találkoztak, és mindannyiszor öntudatlanul elmondák egymásnak a legszebb, legigazabb, legnagyszerűbb szót: szeretlek! Mikor elváltunk, sem mondott Coralie egyebet néhány udvarias szónál, de kezet nyújtott és szemembe nézett,s én e tekintetben a szerelem lángoló betűivel láttam felírva egy eszmét, mely e pillanatban egész lényét kifejezé. „Menj , én várni foglak, — látszott mondani e tekintet, — mulass, én epedni fogok utánnad; dolgozzál, én imádkozni fogok érted ; de szeress, és én imádni foglak, és légy büszke, hogy én is büszke lehessek reád!“ És kézszorítása ihletten mondá rá: ámen! Eljöttem. Tapasztalatlan lélekkel bevetem magamat a világ zajába. Új volt előttem az élet, ezernyi ragyogó érveivel, és én sietek a gyönyörök könyvét könyv nélkül megtanulni; de azért pillanatra sem vesztem öntudatomat; örökké lelkem előtt állt Coralie királyi alakja, folyton érzem annak a büszkén gyöngéd, szigorúan szerető tekintetnek varázshatalmát, s e tekintet volt garde des dameson azon óriási orgiában, melyet „nagyvilágunak nevezünk. Évenként kétszer-háromszor néhány hétre hazajöttem, és Coraliet mindannyiszor változatlanul találtam. Szeretett, és én szerettem őt, de egyikünk sem mondá meg a másiknak. Minek is azt megmondani, amit legjobban tudunk a világon ? Mikor utólszor voltam otthon, megkértem kezét. Szülei is beleegyeztek házasságunkba,de fiatal lottak, s bár szerelmem nagyságát vetem Brennuskardként a mérlegbe, még egy évig kelle várnunk. Hat hó volt még hátra ez időből, midőn egyetemi tanulmányaimat elvégezve, hazatértem. Megérkezésem utánni nap ülték Coralie születése napját. Estvére bár volt határozva, akkor fog megtörténni eljegyzésünk. Temérdek vendég volt jelen az ebédnél, úgy, hogy én messze estem tőle az asztalnál, ült köztünk vagy tíz ember. Én egy pár régi pajtásim közé kerültem, kik elhalmozának kérdéseikkel. Beszéltem nekik a fővárosi életről, és falusi szokás szerint minden közmondást egy pohár bor követett, s mire az elmaradhatlan toasztokra került a sor, az alsó parlament már rózsaszínben látta a világot. Felkelt többi közt egy kedélyes öreg úr, az egész megyének Pali bácsija , és áldomást ivott a házi kisasszonyra, miközben nem állhatta meg, hogy ki ne tálalja a titkot, melynek kihirdetése estvére volt fentartva, bemutatva a vendégeknek Coraliet, mint menyasszonyt, s engem mint vőlegényt. Harsogó éljenek hangzottak mindenfelől, nem volt vége rossza a sok koccantásnak, s már vagy tizedik poharat adták a kezembe, s fejem szédülni kezdett,s a tárgyak összefolytak tekintetem előtt, midőn Pali bácsi rámkiáltott: „Hadd koccintson a vőlegény menyasszonyával, — rajta, igyatok egymásért!“ Nem állhattam ellen, kinyújtam kezemet poharam után, de szomszédom, látva, hogy az üres, egy épen keze ügyébe esett teli palack pezsgőt adott át. Adhatott volna akármit, fejem annyira el volt kábulva, hogy nem tudtam, mit teszek. Felkeltem, hogy Coraliehoz menjek, s amint tántorgó léptekkel felé közeledem, lábam fennakadt a szőnyegben, a a jelenlévők rosszul elfojtott kacagása közben öntudatlanul elestem, a kezemben tartott pezsgős palack pedig az asztalhoz ütődött, s tartalma végig önte menyasszonyom ruháját. II. Midőn ismét magamhoz tértem, lámpa által homályosan világított szobában találtam magam egy pamlagon. A harmadik szobából zene hangzott felém, egy geniális galopp tüzes zenéje, s én e kedvelt hangok hallatára önfeledten felugrottam fekhelyemről, hogy felkeressem Coraliét, s karcsú derekát átölelve, eljárhassam vele ezt az izgatóan gyors, lángolóan öntudatlan táncot, mely közben az ember feled mindent, mindent, csak egyet nem — a szerelmet, s melyben a láb gyorsabban jár mindennél, kivéve egyet, a szív dobogását. Az álom pillanat alatt eltűnt szememből, s a táncterembe sietek. Lopva, szánakozva vagy gúnyos mosolylyal tekintenek rám az emberek, de e pillanatban mindezt nem nevem észre,tekintetem Coraliet kereste a mámoros gyorsasággal táncnak eredt tömegben, de nem találta sehol,tovább siettem, őt megkeresni. Végig futottam a termeket, csak egy volt még hátra, egy titkosan szent szobácska, melybe eddig még sohasem tevem be lábamat: Coralie hálószobája. Máskor nem mertem volna engedély nélkül a szentély küszöbét átlépni, de most élénken viszhangzott még agyamban a galopp zúduló dallama, izgalommal töltve be lényem minden zegét, s én önfeledten, mohó sietséggel benyitom az ajtót. . . . Coralie egy chaise-longueon feküdt, annak karfájára támaszkodva, s a zajra, melyet beléptem okozott , felveté fejét, s akkor látom, hogy egy köny ragyog szemében. . . E köny, e szomorú köny pillanat alatt eszembe juttatá a ma történteket, melyekről egészen megfeledkezem. A bormámor már elmúlt, s azon izgalomból, melyet a galopp zenéje gyújtott agyamban, e köny megdöbbentő gyorsasággal kijózanított. Coralie félig felemelkedve reám nézett, s tekintete súlya alatt, melyben a fájó szerelem s a megsértett büszkeség oly megható élénken volt kifejezve, szinte érzem, mint tolult arcomba a vér, és az a könyv szép szemben mintha csak mondaná, hogy van is oka reá. E tekintetet nem valók képes kiállni, ideges remegés fogta el egész valómat, s megdöbbenve visszavonultam. Hazamentem, s egész éjjel lelkem előtt lebegett Coralie alakja; e gyönyörű alak, mely sokkal büszkébb volt, semhogy szemrehányó lehetne, s mint nehéz lidércnyomást, folyvást érzem azon tekintet zúzó terhét, mintha egy istennő nézne le egy poremberre, ki őt megsérteni merészkedett, és még az a köny is oly megvetően büszke volt, mintha nem is köny volna, hanem ragyogó gyémánt egy királynő koronájában . . . lealázva, megsemmisítve érzem magamat. Hl. Másnap hozzá mentem. Nem bocsátott maga elé. Megkértem nővéremet, legyen szószólóm, és Coralie legjobb barátnőjének kérését is visszautasítá. Kétségbe voltam esve. Szerettem Coraliet lényem egész öntudatával, félistennek hittemó magam szerelme birtokában, s ha őt megnyerem, bizonyára nem cseréltem volna magukkal az égiekkel sem, — és most mindennek vége! Visszataszítva paradicsomom küszöbéről, melynek ajtajánál egy tekintet és egy könycsepp álltak őrt, s e kettő hatalmasabb volt az angyalok minden lángpallosánál. Gyakrabban ismétlem kérésemet, mindig hiába. Coralie szeret, okoskodom magamban, s épen azért oly engesztelhetlen irántam. Halálos sebet ejtett lelkén, hogy azt, kit szeret, önmaga által lealázval kelle látnia, és én félni kezdek tőle, hogy a büszke nő majd nem fogja többé szeretni tudni a férfit, kiért egyszer pirulnia kellett. Végre nem álltam ki tovább. Elhatárzam elhagyni azon helyet, melyen közel hozzá, s mégis átléphetlen távolban kelle tőle élnem. Elutazásom előestvéjén egy levelet írtam neki, s abban egy emléket kértem tőle. Féltem tőle, hogy feltöretlenül küldi vissza levelemet, de nővérem által megszente, hogy másnap reggel megkapom, amit kértem. Remélni kezdtem már, hogy itt a kiengesztelődés perce, és reggel csakugyan eljött Coraliék inasa, egy szekrénykét hozva a kisasszonytól. Mohó vágygyal bontam fel, — s mi volt benne ? — egy palack Cliquet, vignettejére Coralie kezével felírva : „Emlékül, — egy csepp az óceánba.“ Eszeveszett dühvel rántam ki szekrényéből a palackba zárt satyrát, hogy kilökjem az ablakon, de karomat feltartá útjában valami nyugalmas a gondolat, s én gyorsan bepakkolván a kapott emléket, egy óra múlva elutaztam. IV. Nyolc hónapig ide s tova vándorolva a világon, végre egy utolsó kísérletre határzam el magamat. Haza mentem. Senki sem tudott jövetelemről. Amint a kocsiról leszálltam, testvéremet tudakoltam, az mondták a kertben van. Utánna mentem. Egy lúgos padján pillantam meg őt, és mellette még egy másik alak ült, egy halvány, beteges kinézésű angyal, szent és tiszta mint egy magasztos gondolat; de hiában kerestem ez arcban azt a büszkeséget, mely kérlelhetlen szigorral élni tud, nem volt