Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)

1864-12-17 / 288. szám

288-ik ?z. Szombat, december 17. raaaa-hwatan p«t, bar&ton-tere r«. Első folyamév 1864 // g­­ .1 fővárosi lapok. Megjelen az ünnep utáni na- negyed hasábos petit sor 6 ki ■' rikint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. w,Askor • • 30 k'­pokat kivéve mindenn­ap. ko- Bélyegdíj minden ig­ Előfizetési felhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ című,szépirodalmi napilap 1806-dik évi folyamára. A közönség e lapot immár egy éve történt megindulásakor szokatlan részvéttel vette körül. És e részvét, a mostoha idők dacára, máig sem lankadott; ez bizonyítja, hogy megfeleltünk a közönség várakozásának.­­ Programmunkhoz híven egy mindennap megjelenő, s tartalom-mennyiség tekintetében eddig nálunk nem ismert terjedelmű szépirodalmi lapot adtunk. Közöttünk tizenegy hó, tehát nem is egész év alatt : a) 3 nagyobb regényt. b) 40 eredeti novellát, beszélyt. c) 17 nagyobb történeti rajzot. d) 18 külföldi nagyobb elbeszélést. e) 146 költeményt. f) 389 ismeretterjesztő s más hasonló tárca­cikket. g) Naponként gazdag hírrovatokat, színházi bírálatokat vidéki és külföldi tudósításokat stb. És kik írták e nagy mennyiségű dolgozatot ? Alig van a­­ prózairók közt, b. Jósikától s a költők közt T­o­m­p­á­­tól kezdve az ujabb irói generatió tehetségesebb tagjáig egy is, ki lapunkba ne dolgozott volna. Még olyanok is, kik szépirodalmi­­ lapokban nem igen lépnek föl (egy Fáik, É­r­k­ö­v­i ,­­ Brassai, Henszelman stb.) lapunk iránt azon ro­­konszenvet tanussták, hogy neveiket munkatársaink sorában­­ említhetjük föl. A jövőre nézve is azt ígérhetjük, hogy lapunk a szépiroda­lomnak legterjedelmesebb s mindennap megjelenő közlönye lesz. Az irodalmi erőket lehetőleg­ csoportosítjuk, s a közönség részvétét oly kölcsön gyanánt fogjuk tekinteni, melyet a közön­ségnek lapunk naponkénti tartalmában kell visszaadnunk. Lapunk költői részében lehető legjobb dolgozatok , tárcá­inkban pedig ismeretterjesztő cikkek, s minden hír (számra na­ponként 50—60) a­mi a közönséget a társasélet, művészet, tudo­mány irodalom és más hasonlók köréből érdekelheti. Szárazon nem adunk semmit, s azon iparkodunk, hogy la­punk napi irodalmi részében a jónak, szépnek szeretete, s ez irányban lelkesités,buzdítás, mig másfelől a rosznak és hiábavaló­nak elitélése nyilatkozzék. Modorunk, mint eddig, illemes és nyílt lesz. Lapunk lesz végre azon egyedüli lap is, mely naponként közöl színi ismertetéseket, s a nemzeti színház színlapjait is közli. Kérjük azon honleányokat és hazafiakat, a­kik velünk együtt meg vannak győződve egy nagyobb szépirodalmi lap szükségéről, S kik óhajtják, hogy társadalmi és művészi érde­keinknek egy mindennap megjelenő közlönye legyen, szíveskedjenek a„Fővárosi Lapok“-at részvétük és terjesztés által támogatni. Pest, december hóban, 1864. VADNAI KÁROLY, TÓTH KÁLMÁN, a „Főv. Lapok“főmunkatársa, a „Föv. Lapok“ tulajdonosa és szerkesztője. Kiadói szó: Alább itt igyekezni fog, hogy a „Fővárosi Lapok“ ezután is csinos kiadásban jelenjenek meg, s naponként pontosan szét­küldessenek. Tekintettel a „Fővárosi Lapok“ női közönségére , ezután minden saisonban nem egy, hanem két képet fogunk adni, s igy évenként nyolc, mindig színezett műmé­rt­ékletet. Dacára e kedvezménynek a „Fővárosi Lapok“ előfizetése marad a régi. Félévre (jan.—jan.) napi küldéssel helyben mint vidékre 8 frt. Évnegyedre (jan.—marc.) 4 frt. (hyü­stöknek minden nyolc után egy t. példánynyal kedveskedünk. Pest, dec. 5-én 1864. , EMICH GUSZTÁV. Akad. nyomdász, a „Föv. Lapok“ kiadója. A TARKA KASTÉLY. — Eredeti beszély. — Udcn v d ff Vi ncé föl. (Folytatás.) A padlásra menéskor, a báróné egész lakosztá­lyának folyosóján végig kellett ugyan menni, de Bá­lint úr jól tudta, hogy húga kerülni fogja a találko­zást. Úgy is lön — háborútlanul följutottak az ócska bútorokhoz. Azonban a­mint a cselédek az először kiszemelt darabokat fölfogták — Bálint menydörgő „Megállj!“ kiálltása állita meg őket. Az épen alattuk levő emele­ti szobából valami rettenetes zene hatott füleikbe — ez csalta ki Bálint szájából a vezényszót. Oda lenn valaki egy walzer-félét zongorázott, a szántszándéko­­san összefogott leghamisabb hangokon, úgy hogy Bá­lint , a­ki műkedvelésből meglehetősen hegedült, kénytelen volt füleit kezeivel befogni. A zongora hangjaiba csakhamar egy köszörületlen torok fülsértő éneklése vegyült: a báróné ismerte bátyja gyöngéjét, s berendelte maga mellé komornáját énekelni, hogy az is segítségére legyen bátyja mulattatásában. E gyil­kos disharmonia mindig jobban erősödött, s Bálint­nak nem volt más mit tenni, minthogy megparan­csolja a béreseknek, hogy oly lármát üssenek, a­mi túlharsogja az alulról hangzó zene fortissimóját is. Ezek aztán leleményes észszel neki álltak az ujjnyi vastag bőrrel bevont ócska székek és pamlagok puf­­fogatásához, a­miből oly iszonyú por támadt ugyan, hogy majdnem valamennyien megfuladtak —­ de az alul tartott concertet elvégre is elhallgattatták. A bá­róné egy darabig keményen állta a sarat, hanem mi­kor a padozat gerendái az éktelen lárma és dübör­gés alatt ropogni kezdtek , abbeli méltó aggodalmá­ban, hogy a padlás rozzant bútorostól, hat béresestül nyakába talál szakadni — elhagyta a csatatért. Míg Bálint a visszahordozkodást elvégezhette, abba belekerült három egész nap. A cselédek három egész nap, reggelre estig ott járkáltak el Laetitia aj­tói előtt, s meghagyás folytán-e , vagy csak saját ma­guk jó tapintatánál fogva, a lehető legelevenebb tár­salgással igyekeztek fűszerezni teherhordási foglal­kozásuk unalmait. Nagy idomtalan lábbelik taktusos kaffogása oly lármát keltett az ódon épület viszhan­­gos folyosóin, mintha társzekerek gördültek volna rajtuk végig, hogy a vén falak szinte reszkettek bele, s mikor egy-egy ügyetlen éb­en valamennyien egy szívvel lélekkel fölhahotáztak, csak úgy zúgott a kas­tély minden szöglete, minden sarka. Ezeknek a füle még a zongorázás iránt sem volt fogékony, hogy az­zal elűzhetők lettek volna, — s a báróné bevonult a kastély legbelső szobájába, ott volt az egész három nap, terveket főzött, iszonyú kompletokon törte fejét, — hogyan lehetne Bálintot a kastélyból kitudni ? Csöndes merengéseiből csak a béresek hahotái riasz­tották föl néha néha, melyek odáig elhatottak, s ilyen­kor gyalázta az öreg kastélyt, meg az építőjét, még azokat a fejedelmi személyeket is, a kik épittették, hogy tudtak meglakni ily csapdában, melyben a leg­­­­kisebb zörej is fölzavarja az egész házat. Egy rég elvirágzott cseh kisasszony, — komorna és társalko­­dónő egy személyben, — volt egyedüli mulattatója e hosszú három nap alatt, ki, csupán annak megmuta­tására, hogy nem valami közönséges neveletlen sze­mély, minden váratlan jövő zajra görcsöket kapott. Ez segített neki lamentálni, s minthogy elég idejök volt rá, nem is hagytak semmit megb­rálatlanul.— A szép konyha­kertre azt mondták, hogy lapu­fészek, a cselédekre, hogy egy fokon állnak ökreikkel, Bálint arra, hogy egy fokon áll cselédjeivel. A gyöngéd ko­moradtól, ki kész lett volna akár Párisban is inkább­­ lakni, mint e kis mezővárosban, — a kastély kapott legtöbbet, — s utoljára a bárónéval abban állapodtak meg, hogy nem is való ez tisztességes emberek la­kásának, csak az olyan parasztnak, a­minő Bálint. De a báróné azért kinyilatkoztatta, hogy itt fog ma­radni, nehogy az a dölyfös kurta nemes (t. i. Bálint,) azt higyte, hogy tőle nem mert megmaradni. Bálint aztán néhány napig saját lakása rendezé­sével foglalkozott. A lenézett régiségeket visszaállí­totta előbbi tisztes helyeikre. A kevésbé romlott bú­tordarabokat kijavíttatta,s pár nagyobb termet fölsze­relt velők, a családi ősök porlepte arcképei megtisz­togatva a falakon foglaltak helyet, a rozsdás fegyve­rek kifényesítve az arcképek közeit s a szögleteket töltötték ki, az ispán fia, egy huszonkét éves okleveles mérnök és épitész, volt legbuzgóbb segitője e fárad­­­­ságos munkában, — s az ügyesség és jó ízlés által, melyet ebbeli buzgalmában kifejtett, Bálint úr egész hajlandóságát megnyeré, ki, mikor mind ezzel rendbe jöttek, tetszelkedve kiáltott föl a kitatarozott ódonsá­­gon végig nézve: — Istenemre, ha a Duna sima tük­rén végig suhanó karcsú gőzösöket nem látnánk, azt hinné az ember, hogy egy középkori lovagvárba van varázsolva! —Azután a fiatal ember vállára tette ke­zét, s azt mondá neki: — Öcsém! téged már mo­st nem eresztelek el magam mellől egy darabig; látom, hogy van eszed is,izlésed is: majd adok én itt neked munkát eleget. A vizenyős lapályokon árkokat kell huzatni, hogy a rétet föl ne verje a csáté ezután is, mint a só­gorasszony életében, — ez már a te szakadba vág­ — ha pedig építeni akarsz, itt ez a nagy bolond jó­szág, nincs rajta egyetlen egy valamit érő gazdasági épület — ebben is lesz módod elég. Biz az igaz, hogy ezeknek a tervrajzaiért sem medáliont nem kapsz, sem az újságok nem kürtölik a nevedet, — hanem az nem tesz semmit: az ilyen hétköznapi munka hajtja a hasznot, a­mire szegény embernek szüksége van! Ez nem is ellenkezett, — a szülői ház meleg tűzhelye, a gyermekkori édes emlékek, melyek e vi­dékhez csatolták,sokkal élénkebb hatással voltak if­júi képzelődésére, hogysem az édes otthont, honnét tanulói pályája oly soká távol tartá, minden felett ne szerette volna. Mert az nem költemény, nem koholt mese: az a vágy, a mi a lelket úgy vonja a gyermek­kor boldog játékinak színhelye, a szülő­föld felé, me­lyet mig­yen valánk, százszor meguntunk, de mihelyt elvesztettük, szünetlen vissza kivánunk. Ennek em­lékei fölkeresnek életünk legboldogabb perceiben­ is, s ha nemes célokért küzdve, éjt-napot áldozunk ter­hes fáradalmaknak, mindig emel és lelkesít az az eszme, hogy majd ha ezeknek gyümölcseit aratjuk, szülőföldünk is bizonyára fölkeres bennünket elisme­résének koszorújával. De őt még egy más körülmény is vonzotta ide. A boldogult Nagylaki József kereszt­atyja volt, s kora gyermekségétől fogva számos jótéteményben ré­szesítő. Végrendeletében is megemlékezett róla, s ki­­tanítására bőkezű adakozással oly összeg érdíjt ren­delt fordittatni, melynek élvezete mellett tanulmányai­nak szentelhette minden idejét, s önfentartásáról épen nem kelle aggódnia, így tehát a hála érzete is köte­lezte, hogy segédkezet nyújtson jótevője gyermeke okos gyámjának oly javítások kivitelében, melyeket szakismereténél fogva fontosaknak s jövedelmezők­nek látott. — E mellett ifjúi becsvágya is ösztönözte erre. Még egyetlen vállalatnak sem volt önálló veze­tője, s Bálintnak tapasztalt bizalma biztosítá a felől, hogy az itt előforduló terjedelmes munkálatoknál tel­jesen függetlenül s önállólag érvényesítheti gazdag ismereteit. Azért minden késedelem nélkül a vidék fekvé­sének fölvételéhez fogott. Kijelölte a legalacsonyabb pontokat, s csakhamar azon meggyőződésre jött,hogy a kastély kertjében levő beiszaposodott tavat kevés költséggel meg lehetne tölteni a vizenyős réteken vont csatornák által vízzel. Ez a környék szépségét is növelné, meg a kerti gazdaság mivelését is teteme­sen könnyítené.­­ Elhatározta, hogy javításait ezen fogja kezdeni. Bálint beleegyezéséről bizonyos volt, tehát haladéktalanul a szükséges vázlatok készítésé­hez kezdett. Egy szép nyári napon a kert sürű lombú fái kö­zött sétált, s egy alkalmas ponton kiterítette papír­jait egy márványasztalra, s ott jegyezgetett. Észre sem vette, hogy a báróné, komornájával s unoka­húgá­val együtt a kertben sétál, s meglepetve pillantott föl, midőn közeli beszédjük zaját meghallotta. Össze­csapta jegyzeteit s udvariasan köszönte őket. (Folyt. köv.) ír­ta.1 wMPJ /a

Next