Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)
1865-08-01 / 174. szám
Az ifjú ügyvédnek pillanatról pillanatra jobban tetszett a fiatal leány, s mielőtt a színházba visszamentek volna, nyájas mosolylyal szólt: — Ej, ej! menyire csalódtam, midőn a női fogházakról oly szomorú rajzot adtam, no, ennek valóban örvendek. — Lássa én uram, a társadalom úgynevezett „söpredékei“ közt is akadnak nemesebb szellemek. — Hátha még a törvény nem boszulna, hanem javítana! — sóhajtott Lefebvre. Az előadást együtt hallgaták végig, s annak végeztével, víg csevegések közt, hárman haladtak Mari lakása felé. Itt a kapu előtt az ifjú ügyvéd hevesen megszokta egykori védence kezét. — Isten önnel kisasszony, — szólt, — és ha megengedi, hogy jövőre gyakrabban meglátogassam, végtelen szerencsésnek fogom magamat érezni. — A szerencse mindig az enyém leend, — viszonzá Mari, boldog mosolylyal. Ezután elváltak. A virágkészítő leánynak ez éjjel boldog álmai voltak, szép jövőjének képe terült föl előtte, melynek fényét egyetlen felleg se homályosítá el. Az ifjú ügyvéd ellenben nyugtalanul forgolódott ágyában, valami általa eddig nem ismert érzés fészkelte magát szívébe, kezdetben hajlandó volt az egész esteli jelenetet álomnak venni, de mikor oly élénken lebegett előtte a szép, vidám leányka képe ! Másnap alig várhatta az időt, hogy egykori kedves kis védencnőjét meglátogathassa. És ezentúl az ifjú ügyvéd mindennapos vendég volt a virágkészítő leánynál és kezdte elveszettnek tartani a perceket, melyeket annak körén kivül kellett töltenie. V. Az ügyvéd és védence. — Ha jól emlékszem, — szólt egy napon az ifjú ügyvéd, Mari mellett a kereveten ülve, s ennek kezét kezében tartva, — kegyed nem csak egykori védencem, de földim is egyszersmind. — Bretagne-ból származom, honnan még első gyermek éveimben, szüleim halála után elszakadtam, — viszonzá Mari. — Ismerte ön szüleit? — Öt éves valék, midőn atyámat elvesztem, szegény anyám pedig születésemkor halt meg, és igy csak atyám vonásai élnek lelkemben, s a bájos kis városkáé, melyben születtem, s hol szüleim porai nyugosznak. — És nem volna kegyednek senkije ott többé ? — Rokonaim, mint később hallom, a forradalom alkalmával Angolországba menekültek, de azóta semmit se tudok felőlük. Azt is csak később hallottam, hogy atyám csak vagyonának föláldozása által menekülhetett ez alkalommal a haláltól. És nem sokára nyomorban halt meg. — Nem emlékezik ön atyja nevére ? — kérdő az ügyvéd hevesen. — Atyám Montfort Anatole volt, úgy tudom, a régi bretagnei Montfort-k családjából. — Igen, igen, kegyed az! — kiáltá az ügyvéd örömlelkesülten. Oh menyire örvendek, hogy enyém a szerencse, önt egy kellemes hírről tudósítani. A leányka meglepetve tekintett az ügyvédre. — Igen, igen Mari — folytatá ez, — rokonai visszatértek, és ő felségétől a kegyed édes atyja jószágainak kiadatását kieszközlék, s véletlenül engem bíztak meg, hogy önt fölkeressem, s ha még életben van, birtokait átadjam. És most nincs egyéb hátra minthogy kegyedben Montfort Mari grófnőt üdvözöljem. Az ügyvéd szava itt elakadt, a bú kinyomata ült arcára, és csak hosszú szünet után folytatá: — Holnap kezében lesznek a születését bizonyító iratok, s a birtokait illető oklevelek. Oe menyire szerencsésnek érzem magamat, hogy ismét ügyvédévé lehettem, s most csak öntől függ, hogy e minőségben továbbra is megtartson. Marit e hit nem lepte meg anyira, mint a mily nagy volt öröme, midőn az ifjú ügyvéd arcán a szomorúságot észrevevé. — De mi baja önnek egyszerre ? — kérdé, az ügyvéd kezét megragadva, s nagy fekete szemeit résztvevőleg emelte Lefébvre elhalványodott arcára. — Semmi, semmi, — viszonzá ez, — az öröm, hogy kegyedet, a grófnőt, végre anyi hányattatás után boldognak tudom. — És ha boldogságom mégse volna teljes? — Hogyan, a dús Montfort grófhölgy valamiben hiányt szenvedne. — Oh, édes barátom, nem a földi gazdagság az, miután én sóvárgok, mit ér nekem az, ha szivem a boldogságot nélkülözni kénytelen! — Hogyan, Mari, kegyed szenvedne ? — Oh, igen barátom! és e szenvedést az Ön jó hite aligha képes lesz meggyógyítani. Az ügyvéd részvéttel tekinte szép védence arcára, ki még folytonosan kezében tartá kezét, azután alig hallhatóan susogá: — Oh Mari, ha tudná, menyit szenvedek én is! — Ön ? — kérdé az ifjú leányka. — Igen Mari, mert legédesebb, legszebb reményeim e pillanatban semmivé lettek. —• Hogyan, e pillanatban ? — Igen Mari, mert én — óh, nem merem kimondani sem! — Hogyan, barátom, ön a bátor ügyvéd, ki oly erélylyel tudja a törvényszék előtt előadni érveit, most egy szegény leányka előtt vesztené el bátorságát. — A szegény leányka most hatalmas grófnővé lett, kire szemeimet se merem fölemelni. Mari lelkesülten emelte szemeit az ifjúra, mintegy annak szivében akarva olvasni. — Ha csak ez a baj, barátom, úgy lemondok nevemről, lemondok vagyonomról, maradok a szegény Virág Mari, hogy örökösen az ön védencnője maradhassak. Anyi őszinteség, anyi erély volte néhány szóban, hogy Lefebvre önkénytelenül fölemelkedett és Mari kezét lázasan megragadá. — Oh, ha mindez nem csupán álom lenne! — szólt ábrándosan. — Nem álom édes barátom, — viszonzá Mari, mert az én boldogságom csak abban áll , ha te szeretsz, úgy a mint én szeretlek, az első szerencsétlen és mégis szerencsés pillanat óta, midőn nemes szellemedet ismerni tanulom. * * * A történtek után két hét múlva Mari és Lefébvre a Notre-Dame egyházban oltár előtt fogadtak egymásnak örök hűséget. Az egybekelési szertartás zajtalanul, s csak az új pár rokonai jelenlétében ment végbe. Mari rokonai örömmel adták beleegyezésüket e frigybe, mert az ifjú ügyvéd nemes jelleméről már régen meg voltak győződve. Mari pedig legnagyobb boldogságában se feledkezett meg a St. Lazare szerencsétlen lakóiról; férjével gyakorta meglátogató a fogház helyiségeit, tanitva és vigasztalva, a szerencsétlen eltévelyedetteket, kiknek védangyalává lön. Karlsbadi levelek. (Julius 16.) II. Ma épen vasárnap van, közönyös a fürdővendégekre nézve, kik az egész hetet egyaránt ünnepként élvezik. Nem is venném észre, ha a város 3—4 ezerre menő törzslakóit ünnepi köntösben nem látnám sietni a Tépi jobb partján emelkedő templomba. Ők hat napon át majdnem kivétel nélkül, a leggazdagabb házi úr ép úgy,mint a legszerényebb kávésleány,az idegeneket szolgálják ; a hetedik napon tehát kell, hogy hálát adjanak, hogy a néhány csodás forrás már több mint 500 év óta, az egész várost és környékét jólétre és virágzásra segíti. És mily szép e templom! Belépve — főleg midőn csak gyérebb az ájtatoskodók száma, lehetlen, hogy föl ne magasztosuljon lelkünk. A 18-dik század elején, ami oly ritka, belől tiszta olasz (Palladio) stylben építve, mintegy egészen elüt a többi cseh egyházaktól, melyek nagyobbrészt góth maradványok. Különben Karlsbad hegyi sétányai már magukban is a természet nagyszerű egyházait képezik, s alig képzelhető költőibb jelenet, mint midőn a Tépi másik partján a „Hirschensprung“-on sétálva, az átellenben alattunk fekvő templomból az orgona tisztán kivehető hangjait, bús dallamait hallgatjuk. Joggal áll itt — az egyik árnyas ponton egy tábla, mely e helyet földi paradicsomnak („Himmel auf Erden“) nevezi. De az égből térjünk a földre. A fürdőigazgatóság a hét minden szombatján a „Salle de Saxe“-ban bált (reunio) szokott adni 1 ft belépti díj mellett. A terem nem mondható se nagynak, se fényesnek; a közönség azonban, főleg a női, igen díszes. Hiányzik itt mindazáltal az életkedvű fiatalság, s így nem csodáljuk, hogy a vezényszerepet e bálokon majdnem kizárólag katonatisztek viszik. A zene (a Brunnenorchester, meglehetős , karigazgatója Labitzky, kit Lanner és Strausz után leginkább ismer a tánckedvelő világ. Átalában e zenekar figyelmet érdemel. Reggelenként 6 tól 8-ig két részre oszolva játszanak a „Sprudel“ és a „Mühlbrunnenthal“-nál; vasárnap, kedden és csütörtökön délután 4 től 6 óráig fölváltva a természetvizsgálók csarnoka s a föntemlített szászterem előtt, hétfő és péntek délután pedig 20 kr. belépti díj mellett a „Posthof“-nál. Közönség mindig roppant számmal gyűlt itt össze noha tán nem anyira a zenét akarják élvezni, mint inkább szép öltönyeiket bemutatni, mert ép ez időre esik az obuigát kávéuzsonna is. A zenekar rendesen 8 válogatott darabot játszik, 8 programmjában képviselve van mindenféle zene : régi és újabb klasszikus, *) a nemzeti, tánc és egyéb divatos szerzemények , mert a közönség ízlése is e szerint oszlik meg, s minden nemzetiségnek kedveskedni kívánnak. Csakis e jóakarat békit ki bennünket, midőn oly kegyetlen rhythmusban halljuk bemutatni magyarjainkat, melyeket itt kivétel nélkül mindig „czardas“-nak neveznek. Átalában a lapoknak itt nem igen szüksége inteni a kávéház és vendéglő tulajdonosokat sem,hogy a közönség méltó igényeit figyelemben tartsák, így például van itt a vendégek számához aránylag mindenféle lap. De térjünk vissza a bálra, illetőleg az öltözékekre. A frakkos urakat fölösleges bemutatnom, — a hölgyek öltözékében pedig — hogy rövid le*) így Wagner alig hiányzik egy prograamból is, pedig itt is több ám az ellensége e nagy zenereformátornak, mint barátja , de a karigazgató nem párt, hanem művészi szempontból jár el választásában. R. K.gyek, a bálban ép úgy, mint a sétányokon uralkodó színek : a fehér, kékkel vagy feketével szegélyezve. Az övét majd selyem szalagokból, majd finom bőrből készítve, még igen sokan viselik, nem különben a hátsó széles szalag-csokrokat is. Különben a mellény- és köpenykéken majdnem átalános magyaros sujtást láttam, tehát mire a mi hölgyeink elhagyták, a külföld kapta föl a szép viseletét. A fiatal hölgyek legújabb divat szerint nyakukon keskeny, színes selyem szalagot hordanak, melytől elöl többnyire nagy, gyakran igen drága kereszt függ, le hátul pedig csokorra kötve hosszan folyik alá a redős ruhákon. Ezeket a bálban és sétányokon is egyaránt hordják, s hiszem soraimnál sokkal gyorsabban már Pestre is elértek. Nem kevésbé divatba jött a ruhákat, ahelyett, hogy zsinórral húznák föl, mint eddig, nagy ezüst legyekkel (melyek olykor pillangóknak is beillenek) tűzni föl, mindenesetre a drapériának nem kis előnyére. A bál kezdete 8 órakor, vége 11 előtt volt. Hangversenyeken kívül, melyek itt többnyire a természetvizsgálók gyűlése alkalmával a város által ezelőtt néhány évvel fából épített, de különben kitűnő hangzatos, eléggé csinos üveg csarnokban tartatnak , állandó német színészete is van a karlsbadi idénynek. Leginkább operetteket és vígjátékokat adnak elő, s ami fődolog : másfél óránál ritkán tart tovább az előadás. Kezdet hetedfélkor. Az érkező és távozó vendégek névsorát naponkint közzé teszik, s a betűrendes s egyéb statistikai kimutatások is eléggé gyorsan következnek. Ezenkikivül van helyben egy német hetilap, mely azonban kevés figyelemben részesül. Ilyen helyre élénk kis napilap kellene. A hegyi kirándulások —gyalog, vagy szamarak által húzott, avagy — hordár (itt „expressed által tolt kicsi hintócskákban, egyik mindennapi főélvezete - 664 .