Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)

1865-09-01 / 200. szám

Második évfolyam 1865 200-ik. sz. Péntek, September 1. K­iadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Előfizetési díj : Félévre........................8 irt. negyedévre ... 4 írt. Elegjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr Könnyelműsé­g. .. Könnyelműség, édes pohár, Hadd iszlak ki fenékig! Kiüritve, a forrás is Annál jobban megtelik. Telj meg ismét, buzogj, dagadj, Mind szintiktig légy tele; Ha egy könyem bele hullna, Hadd csorduljon ki vele ! Hol más jajgat, csak könyezzünk ; Hol más könyer : nevessünk ; S hol más nevet: ott kacagjunk, — Legyen vidám életünk. Ha kedvesünk hűtelen lesz, Ne érjen szív­dobbanás ; A hány virág, annyi lány van ; S egyik olyan, mint a más. Szedjük le az arc rózsáit, És ha kezünk sebet vés, S mint a zápor, hull a könyv : Gondoljuk, hogy tettetés.— Férfiért­ és becsület Csak hiú dölyf, hazugság, Képzeljük, hogy csak portéka, S hitvány pénzért alkusszák. — És tomboljunk a sir felett, Hisz csak féreg palota; S ki ott alszik, az utódok Vigan tették azt oda. — Mind az egész világ mulat: Mért sírjak én egyedül? Ha vihar dúl, könnyű sajkánk Mindenképpen elmerül! --------Könnyelműség, édes pohár, Rejt-e mérget kebeled ? Ah, mi kéjjel ürü­lek ki, Tán a szivem megreped ! Szász Ger­ó: A TISZA PARTJÁN. (Elbeszélés.) Limhek Fekete Lujzától. (Vége.) V. Még egyszer keressük föl kedvenc helyünket, a Tisza partját. Mindazok előtt kedves hely ez,kik csak egyszer is szívták üde, tiszta levegőjét, s figyelemmel nézték egyszerűen szép méla futását. Tíz nap múlhatott el a fenebbi esemény után; a hosszú meleg őszt hirtelen hideg válta föl; a fűzfák hosszú vékony ágai kora déltől csillogtak, a fagy rög­tön csapta meg a mezőt, s az összezsugorodott fűszá­lakra finom ezüst fátyol terült, melynek apró gyöngy szikrái ragyogtak a hold fényében. Távolról kutyák csaholása hallatszék, s az akolba zárt marhák ko­­lompja. A falu karcsú tornyában megcsendült az esti harangszó, s künn a Tiszán a komp csöndesen pihent. De benn a révházban zaj van, elkésett utasok vitáznak a révészekkel. Sajátságos emberek ezek a révészek! Uradalmuk nem szélesebb a három éles kompnál, s nem hosszabb a Tisza szélességinél, s mégis e parányi kis területen egész kis zsarnokok. Edzett, kemény nép. Hiába könyörögsz nekik össze­tett kezekkel, hog­y Dödet, gyermekedet nem találod életben, ha csak hirtelen át nem szállitnak a túlpart­ra, hiába mondod, hogy egy percnyi késedelem buká­sodat okozza; hiába ígérsz neki kettős borravalót, szokott lassú tempóiból egy hajszálnyit sem enged. Ott ül a kompot a parthoz erősítő vastag kötél végén, előveszi dohányos hólyagját, lassan tölti meg rövid szárú makrapipáját, aztán tűzszerszámot vesz elő, néhányszor megüti kováját kemény acéljával, s mi­kor a tapló tüzet kap, beteszi a pipába, körmeivel le­nyomja, lecsettenti kupakját, csak akkor felel a kérő szóra. — Szörnyű nyugalma van. Ha egy neki szi­lájult szarvasmarha túlszalad a kompon, s bele­rohan a Tiszába, vagy ha egy kocsi a meredek partról le­­szaladva, súlyegyent veszt, s neki­rohan a komp vé­gének, s összezúzva fordul le onnan: míg a körülál­­lók rémülve sikoltanak, a révész nyugodtan ott ül, s még csak pipáját sem teszi le szájából. Anyi bajt lá­tott, hogy nem hiszi a baj létezését, s mozdulatlan vo­násai csak akkor vesznek föl némi felsőbbségi kinyo­­matot, mikor a bevégzett napszám után egy-egy elké­sett utas „szíves jó akaratjához“ folyamodik, könyö­rögve, hogy vinné át a Tiszán. Tudja, ho­gy tőle függ, s erre tart valamit. Most is ép erről foly a vita benn, a révház vörös téglával kirakott szennyes szobájában. Azonban — úgy látszik — eredmény nélkül marad a sok szép szó, s az utasok hiába hozatták teli a nagy zöld kan­­csót, mert az egyik napfeketített révész nagyot üt ök­lével az asztalra, s rekedt hangon kiált: „Egy szó mint száz, nem mozdulok egy tappodtat sem hajnalig.“ Ezzel aztán be volt végezve a tárgy, s elkezdtek a falu dolgairól beszélgetni. A szalmával jól besütött sárkemence mellett ron­gyokba takart nő guggolt a földön. Feje két térdén pihent, arcát e miatt nem lehetett látni, bizonyosan alszik. Oh nem, ő soha sem alszik, csak néha néha elkábul, most felkapja fejét, nyakát előre nyújtja, s szemét az asztal végén ülőkre szegezve,figyel a meg­kezdett beszédre. Ő rá senki sem figyel. — Úgy van, ha mondom, — szólt a révészek leg­­öregebbike. — Maga bíró uram két kézzel oda adná Orzsi leányát neki,ha elvenné.Én magam is szólottam ez iránt ő vele, de a legény csak nem feledheti vízbe­­fült kedvesét, az öreg János bátya leányát. Ha kijön a Tisza partjára, s elfurulyázza szomorú nótáját, úgy szól az, akár az árva gerlnce, az ember szive majd meghasad tőle. — Ugyan mondja el kend bátya, — szólt egy fiatal révész, egyet rántva nyakkendőjén, — hogy is történt az, hogy a szegény­­halászlegényből, milyen­nek én Andrist ismertem, egyszerre csak telkes gazda lett, s olyan két csikón jár, hogy a szél is megsántul, mikorra utól éri. — Ugy­e szeretnéd tudni, — szólt az öreg ré­vész, megsodoriatva hosszú tömött bajuszát— fizetsz e hát egy meszely bort? Na csak ne fintorítsd oly savanyúra az orrodat, majd leütöm, — elmondom én azt jó szóért is. Hát lesz az úgy történt öcsém, hogy mikor az a boldogtalan lány bele­hűlt a Tiszába, a legény anyira neki búsult­a magát, hogy úgy elfogyott, mint a holdvilág, nem dolgozott be semmit, hanem éllen idtan kijárt a Tisza partjára furulyázni. Hát egy­szer is ott ült, bele­bámulván a vízbe, a­mikor annak közepén az öreg Lápos Gergely vesződött a hálóval. Egyszer csak megtántorodik az öreg, mert köztünk legyen mondva, egy kicsit pityókás volt ő figyelme. Azzal puff­ bele a Tiszába. Andrisnak se kellett több, hamar ott termett mellette, mert hát úszni tud a gye­rek, s úgy vágta bele a csolnakba, hogy mindjárt eszére tért az öreg. Andris aztán haza vezette, de csak sehogy se volt az öreg gazda. Összehivatta tehát az alsó és felső szomszédjait, s testamentomot csinált; mivel pedig hogy az egész famíliáját ezelőtt három esztendővel elragadta a járvány, ő bizony minden gazdaságát Pataki Andrisra hagyta, csak negyven köböl búzát testált a falu szegényeinek, hogy imád­kozzanak értte. No azután egy hét nem telt bele, Ger­gely gazda meghalt, isten nyugossza meg! — Andris pedig hozzá jutott a földhöz, s ahoz a szép házhoz ort a templom mellett. Azzal az öreg révész a kancsó fenekére te­kintve, elgondolkozott azon, hogy miért is van egyik embernek többje, mint a másiknak. — Hanen—Andris derék gyerek is aztán, — szólt tovább, mintegy folytatva gondolatát, — s én bizony egy csöppet sem irigyelem szerencséjét, mert első gondja volt neki, hogy fölkeresse meghalt szeretője apját, ki hogy mind a két leányát elvesztette, s fele­ségét pedig, ki a búbánattól halt meg, eltemette, — se kinn, se benn nem volt ez árnyékvilágban, mint a kapufélfa — most ott tartja házánál, s nagyon meg­­böcsüli. — Megfogom szavában bátya, — szólt a fiatal révész, — hát az mint történt, hogy azt a leányt, a kire gyanakodtak, a vármegye nem üldözte ? Az öreg révész egy feddő pillantást vetett reája. — Hát öcsém, mikor a vármegye megtudta, már üres volt a Tisza partja, azután meg nem is találko­zott, a ki föladja a szegény párát. Míg az öreg elvégezte beszédjét, azalatt a ron­gyos nő — ki úgy is csak melegedni tért be, — ki­suhant az ajtón, s futott a hosszú falun végig, s a sű­rű fákkal körül ültetett templom körül megállva, kö­rül­nézett: melyik ott a legszebb parasztház? Egy pillanatnyi gondolkozás után bezörgetett az ablakon, s Pataki Andrist kérdezte : — Itt lakik, — felelt egy hang, melynek hal­lattára szive összerezzent, s fogai vacogni kezdtek. Nem sokára ott állt a küszöbön, de néhány per­cig nem tudott szót találni, csak nézte szive régi ked­vesét, kiért elkárhozott, és nézte öreg apját, kit min­denétől megfosztott. — Én vagyok, Lidi! — kiáltá végre. — Miért néztek rám? Nem látjátok e arcomon, hogy örömet hozok ? Körülfogták, s a­mint elmondá, a miért jött, egyszerre nagy öröm s látásfutás támadt a házban és udvaron. — Hamar csak Andris, fogd be a legjobb lovai­dat,­­ hozd haza mielébb! — kiáltott az öreg, csak­nem táncolva a földön. Negyed óra múlva két apró, de tűzvérü­ló sebe­sen vágtatott a könnyű paraszt szekérrel, melyben két férfi és egy rongyos nő ültek. A kutyák végig ugatták őket az egész falun. Éjfél elmúlt, midőn a kisváros legszélső házá­nak megálltak. A két férfi gyorsan ugrott le a kocsi­ról, s felzörgetve az alvókat, a ház belsejében tűntek el, az ajtó bezárult utánuk. Lidi is levánszorgott a kocsiról, s félénken, reszketve, mintha az üdv egy pillanatát óhajtaná meglepni, s közeledett a megvi­lágított ablakhoz. Őt künn feledték. Benn a szegény Honát az öreg apa kebléről ked­vese ragadta el, ettől ismét az apa, s a szeretet e versenye így tartott sokáig. Azután kérdések és fele­letek folytak , s Ilona mindent elbeszélt, csak test­vérét nem vádolá! „Szerencsétlenség volt, csónakunk fölborult!“ — enyit mondott róla. Künn az ablaktól egy sötét árnyék vonult tova. Három hét múlva a falu leggazdagabb legényé­nek házánál vigan szólt a muzsika, s halvány szép menyasszonyát kedvtől pirult arccal forgatta a vő­legény. A jó módú gazdák benn a szobában vigadtak , az udvaron pedig a falu szegényei lakmároztak, mig az utcán rongyos nő didergett, s áldólag kulcsolta össze kezét. Mondták neki a ki­­s bejárók, hogy menjen be, neki is jut néhány falat, s egy kis meleg zug — de az nem akart, s keserűn gondolt rá, hogy neki örökre kerülnie kell e boldog emberek tekint^''*''

Next