Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)

1865-10-26 / 246. szám

246-ik Bz.Csütörtök, október 26.___10u­da-ravatal: Pest, baratok­ tere­s­e Második évfolyam 1865 Előfizetési dij: Félévre . . negyedévre 8 irt. 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kt Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. ENDÁNYIA. (Beszély.) Tó­völgyitől. (Folytatás.) Gyomár, a meghalt fejedelem egyetlen fia, hu­szonhét éves volt, közép, de erős termetű, göndör hajú, barna arccal, fekete szemmel, és fehér fogakkal. A­mint Megyuba halálának híre szárnyalt, a nép Gye­mért kívánta látni. — Meg kell halni kétszáz ellenségnek ! — ordi­­ták újra a harcosok, — elő Gyemár, lépj elő új fe­jedelem ! A zaj, az orditás áthatott a palota falán, és Gyo­már, ki eddig mintegy élettelenül hevert atyja rava­tala mellett, meghallotta a nép szavát. A nép szava, isten szava! Az ifjú, mint egy fáj­dalmából fölzaklatott oroszlán, emeli föl fejét, és figyelt. A nép egyre zúgott, egyre jajveszékelt, s a har­cosok ismételve kiálták : — Elő Gyomár, lépj elő új fejedelem! Még néhány pillanatig küzdött, gondolkozott, végre nyilsebességgel ugrott föl helyéről, oldalára csatolá széles kardját, — és kirohant: — Itt vagyok ! Az ordítozok megnémultak e váratlan megjele­nésre, látva az ifjút, ki csak olyan ember volt, mint ők, tán egy pehelyezás a sors orkánya fölött. Az ifjú, midőn ez elhatározott, néma alakokon végig tekintett, — feszülni érzé­kebtét, de az abban megszületett érzés nem fájdalom volt többé. — Testvéreim ! — kiáltá nemes elragadtatással, — ti sirtatok, jajgattatok, és kétségbeestetek a feje­delem halála fölött, pedig minden vegula-hiti keblé­ben egy fejedelmi lélek lakik. A menyi arcot itt lá­tok, az mind oly dicső nemes arc, hogy bátran meg­jelenhetnék a fejedelmi palást fölött. Nem lehet tehát egy vegula-hitinek se kétségbeesni egy ember halála fölött, ha az mindjárt fejedelme volt is. Én mondom ezt, ki fejedelmet is, atyát is vesztettem benne. — Mi is atyát vesztettünk, — hangzott több felöl. — Annál inkább, édes testvéreim, — folytatá Gyomár. — osszátok meg tehát velem azon nézetet, hogy ő nem halt meg; itt van köztünk; mert ha kel­lene, minden egyes regula-hiti tudna fejedelmünk és atyánk is lenni. A népet meghatotta Gyomárnak e hízelgő be­széde, s a férfiak, mintha valóban meg akarnának győződni az elmondottak felöl, egymás arcára tekin­­tenek. — Igen, testvérek, — folytatá ugyanazon hévvel az ifjú, — a fejedelem itt van köztetek, ismerjétek föl őt, válasszátok ki magatok közül, és emeljétek föl vállaitokra, hogy a test egy pillanatig se legyen tó nélkül. Én ezennel átadom atyám fejedelmi kardját, és kössétek azt annak az oldalára, ki azt véleménye­tek szerint a legjobban fogja forgatni. E szavak után Gyomár a palotába lépett, s né­hány pillanat múlva atyja aranyozott markolatu kard­jával tért vissza. — Itt van, — mondá — s azt a legöregebb re­­gula hitinek nyujtá át. Adjátok, a kinek akarjátok. — Tartsd meg magadnak! — zúgott egyhan­gúlag a néptömeg. — A nép azt kivánja, hogy tartsd meg a feje­delmi kardot, — szólt az öreg, visszanyujtván azt, — mert te vagy ennek forgatására a legméltóbb. Az ifjú egy darabig habozott, s mintha Phidias izzó arany Jupiterévé változott volna, sárgásbarna arcbőre alúl elő piroslott a lángoló vér. — Vedd át! — vedd át ! — hangzott minden felöl. — Legyen ! — kiáltá végre Gyomár, s az ősz kezéből átvett szablya acélát magasra röppenté ru­ganyos jobbja, mint egy önmagából kilökődött ércsu­­gárt, s midőn a szablya visszahullt, hegyénél meg­kapva, mellének szögezé. — E szablyával fúrjátok keblemet keresztül, ha bizalmatokra méltó nem le­szek ! — kiáltá az ifjú fejedelem, mely szavak után a kard acélát ajkaihoz szok­tá, — és most, — szólt hevétől kipirulva, — szerezzünk a halottnak illő szá­mú kíséretet! — Áldozatot! — dörgő a nép egygyé vált ajka. VI. Mint a Noé galambja, forduljunk vissza, a hít eme zöld ágával, ismerőseinkhez. A szem hiába keresné őket, az éj sötét és csil­­lagtalan, a tenger fekete, mint a tinta. A hajó úszik, a vitorlák feszülnek s a kerekek zúgása eltévedt szúnyogok zongásához hasonlít. A fedélzeten nem lehet látni senkit; a kormányos moz­dulatlanul áll emelvényén, s a kapitány nagyokat horkant kifeszített tábori ágyán. A kazán alatt égő pokoli láng előtt félig meztelen alakok mozognak ; lehet hallani, midőn a vaslapátok horzsolódva a kő­szénbe merülnek, a tűz fölriasztott pattogását, a ci­linder lomha szuszogását, és azonkívül semmit, sem­mit. Az éber vizsgáló szem azonban észrevehette volna, mint jelent meg egy alak a fedélzeten, és mint tűnt el ismét, utána nem sokára egy másik, és egy harmadik. Az első alak eltűnése után egy ajtó halk nyikorgása hallatszik föl a fedélzetre, a második és harmadik eltűnése után nem hallatszott semmi. Az első Dondala volt, a második Demala, a har­madik Abril, a nap, annak planétája a föld, és ennek planétája a hold. Demala tapogatózva haladt azon irányban, mely­ből az ajtót megnyílni hallá. Vigyázva, némán, nesz­telenül ment, mint egy élő gép, a­kit szivének do­bogása hajt. Gyönge kezei nemsokára megérték azon kis különbséget, mely a hajón levő ajtókat a faltól alig ismerteti meg. Megállt, és hallgatózott. — Itt nem hallott semmit, — finom hallási tehetsége által azonban némi neszt vélt észrevehetni, mely tőle még néhány lépésre lehetett. Megindult tehát ismét, ujjait csak alig érintve a falhoz, nehogy a súrlódás által belülről könnyen meghallható neszt ébreszszen. Kis lábait halkan, vigyázva emelé föl és tévé le, bár lé­pései a vastag szőnyeg szövetébe mélyedtek. Ismét megállt, lélekzetét visszafojta és figyelt. Néhány pil­lanat múlva a neszt újra halla. Valami halk nyikor­gást, nehéz lélekzetet, — aztán egy alig hallható csat­­tanást. Azok, a­kik szerelmesek voltak, tudják, mily érzést kelthet föl egy csók nesze, mit a szerelem­féltés füle hallott meg. A hóhér bélyegző vasa a test­re nyomja eltörülhetlen számait, az árulás csókja a lélekre. Demala lelke sajgott a kín alatt. A lélek hangja nem tör ki az ajkon, az agyvelőbe fúrja ma­gát, mint egy gránát. A csókot aztán halkabb valami, — beszélgetés követé. — Te azt mondod, hogy nem szeretted, — szólt egy női hang, — nem szeretted és nőül vered, hogy értsem ezt? — Nem signorina, — felelt Dondale. — Mit gondoltam én akkor a szerelemmel, mikor nem is ismertem azt. Környezetemből nem volt senki, ki szeretni tanított volna, csak ön az, én signorina, a kit szeretek és a kiért meg tudnék halni. Demala szegény úgy reszketett, mint egy utcán felejtett gyermek, fagyos éjszakán. Kinyújta karjait, hogy az ajtó kilincsét megragadja, — de a lángözön­­né vált sötétség forogni kezdett szeme előtt, térdei megcsuklottak, és leroskadt. Abril karjaiba hullt, ki észrevétlenül ott állt mö­götte és szánta őt. (Folyt. köv.) A FALU ÖRDÖGE. Regény. Irta Friedrich Fr. (Folytatás.)­­ Évek óta először fog ma ismét aludni azon ked­ves fedél alatt, hol azelőtt anyj évét töltött. . . Más­nap kora reggel eltávozott. Munkát nem keresett, mert azt hive, hogy a földmives okvetlen éretre fog küldeni, és csakugyan el volt határozva, hozzá vissza­menni, elhagyott beteges állapotában részvéttel visel­tetvén iránta. Több nap múlt már el, s az öreg nem küldött Henrikért. Minthogy az egész majorságbani rendelkezés a Henrik kezeire volt bízva, e miatt már rég irigység tárgya volt,s elűzetésén többnyire mindenki örvendett a faluban. Gyakran látta, midőn a falun keresztül haladt, a rá irányzott gúnyos és kárörvendő pillantásokat,­­ azonban legkevésbbé sem búsult, jól tudván, hogy senki sem bátorkodik őt egyetlen sértő szóval is illetni. Henrik, a földmíves majorsági szolgája által, egyik napon arról értesült , hogy az öreg betegsége napról-napra veszélyesebbé válik. Ismét habozott, ha várjon elmenjen-e még egyszer hozzá? Azonban nem tévé. Végre, az udvarból történt eltávozása után ötöd napra, magához hivatta őt az öreg földmives. Henrik maga is óhajta még egyszer látni az öreget, s pedig annál inkább, minthogy arról értesült, hogy az öreg az utósában van. Késedelem nélkül sietett tehát a meghívásra. Aggodalommal nyita fel az ajtót, attól tartva, hogy már nem találja életben. Midőn az nyílt, a mozdulat­lan fekvő beteg oda tekintett, s Henrik láttára gyönge mosoly vonult el ajkain. Lassú kézmozdulattal magá­hoz inté Henriket, ki a beteg ágya mellett, egy szé­ken foglalt helyet. Meghatottan ragadá meg Henrik az öreg jobbját. — Jól tetted, hogy eljöttél, — mond az öreg susogva, fáradsággal ejtvén ki e néhány szót is. Henrik nem volt képes válaszolni. Megindultsá­­gát nagy küzdelmébe került eltitkolni, és erősen szó­r­ta meg az öreg kezeit, kinek arcán a régi szelíd vonások ismét előtűntek. — Értem hanyatlik — folytatá az öreg, alig su­sogva — majd nem­sokára vége lesz. — Nem, nem! — kiáltá Henrik elérzékenyülve, meg fogsz gyógyúlni. Az öreg fájdalmas mosolylyal rázta fejét. — Emelj csak fel kissé, — folytatá az öreg, s Henrik fél ülő helyzetbe támogatá fel a beteget. — így, igy. — Én neked fájdalmat okoztam. — Hagyd el — hagyd el! — szakitá őt félbe Henrik, én arra többé nem is gondolok. Ne izgasd magadat. — Én csak javadat akartam, —­folytatá az öreg kis szünet után, — összeszedvén utósó erejét is; —• gondoltam — hogy az rád nézve — jó,--------de lásd — lásd! — vég — rende — le­t­tem--------------! Szavait nem volt képes befejezni, erőtlenül nyatlott vissza ágyába. Henrik hozzá hajolt, s, kényelmessé téve fekhelyét.

Next