Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)
1865-10-26 / 246. szám
246-ik Bz.Csütörtök, október 26.___10uda-ravatal: Pest, baratok terese Második évfolyam 1865 Előfizetési dij: Félévre . . negyedévre 8 irt. 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kt Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. ENDÁNYIA. (Beszély.) Tóvölgyitől. (Folytatás.) Gyomár, a meghalt fejedelem egyetlen fia, huszonhét éves volt, közép, de erős termetű, göndör hajú, barna arccal, fekete szemmel, és fehér fogakkal. Amint Megyuba halálának híre szárnyalt, a nép Gyemért kívánta látni. — Meg kell halni kétszáz ellenségnek ! — orditák újra a harcosok, — elő Gyemár, lépj elő új fejedelem ! A zaj, az orditás áthatott a palota falán, és Gyomár, ki eddig mintegy élettelenül hevert atyja ravatala mellett, meghallotta a nép szavát. A nép szava, isten szava! Az ifjú, mint egy fájdalmából fölzaklatott oroszlán, emeli föl fejét, és figyelt. A nép egyre zúgott, egyre jajveszékelt, s a harcosok ismételve kiálták : — Elő Gyomár, lépj elő új fejedelem! Még néhány pillanatig küzdött, gondolkozott, végre nyilsebességgel ugrott föl helyéről, oldalára csatolá széles kardját, — és kirohant: — Itt vagyok ! Az ordítozok megnémultak e váratlan megjelenésre, látva az ifjút, ki csak olyan ember volt, mint ők, tán egy pehelyezás a sors orkánya fölött. Az ifjú, midőn ez elhatározott, néma alakokon végig tekintett, — feszülni érzékebtét, de az abban megszületett érzés nem fájdalom volt többé. — Testvéreim ! — kiáltá nemes elragadtatással, — ti sirtatok, jajgattatok, és kétségbeestetek a fejedelem halála fölött, pedig minden vegula-hiti keblében egy fejedelmi lélek lakik. A menyi arcot itt látok, az mind oly dicső nemes arc, hogy bátran megjelenhetnék a fejedelmi palást fölött. Nem lehet tehát egy vegula-hitinek se kétségbeesni egy ember halála fölött, ha az mindjárt fejedelme volt is. Én mondom ezt, ki fejedelmet is, atyát is vesztettem benne. — Mi is atyát vesztettünk, — hangzott több felöl. — Annál inkább, édes testvéreim, — folytatá Gyomár. — osszátok meg tehát velem azon nézetet, hogy ő nem halt meg; itt van köztünk; mert ha kellene, minden egyes regula-hiti tudna fejedelmünk és atyánk is lenni. A népet meghatotta Gyomárnak e hízelgő beszéde, s a férfiak, mintha valóban meg akarnának győződni az elmondottak felöl, egymás arcára tekintenek. — Igen, testvérek, — folytatá ugyanazon hévvel az ifjú, — a fejedelem itt van köztetek, ismerjétek föl őt, válasszátok ki magatok közül, és emeljétek föl vállaitokra, hogy a test egy pillanatig se legyen tó nélkül. Én ezennel átadom atyám fejedelmi kardját, és kössétek azt annak az oldalára, ki azt véleményetek szerint a legjobban fogja forgatni. E szavak után Gyomár a palotába lépett, s néhány pillanat múlva atyja aranyozott markolatu kardjával tért vissza. — Itt van, — mondá — s azt a legöregebb regula hitinek nyujtá át. Adjátok, a kinek akarjátok. — Tartsd meg magadnak! — zúgott egyhangúlag a néptömeg. — A nép azt kivánja, hogy tartsd meg a fejedelmi kardot, — szólt az öreg, visszanyujtván azt, — mert te vagy ennek forgatására a legméltóbb. Az ifjú egy darabig habozott, s mintha Phidias izzó arany Jupiterévé változott volna, sárgásbarna arcbőre alúl elő piroslott a lángoló vér. — Vedd át! — vedd át ! — hangzott minden felöl. — Legyen ! — kiáltá végre Gyomár, s az ősz kezéből átvett szablya acélát magasra röppenté ruganyos jobbja, mint egy önmagából kilökődött ércsugárt, s midőn a szablya visszahullt, hegyénél megkapva, mellének szögezé. — E szablyával fúrjátok keblemet keresztül, ha bizalmatokra méltó nem leszek ! — kiáltá az ifjú fejedelem, mely szavak után a kard acélát ajkaihoz szoktá, — és most, — szólt hevétől kipirulva, — szerezzünk a halottnak illő számú kíséretet! — Áldozatot! — dörgő a nép egygyé vált ajka. VI. Mint a Noé galambja, forduljunk vissza, a hít eme zöld ágával, ismerőseinkhez. A szem hiába keresné őket, az éj sötét és csillagtalan, a tenger fekete, mint a tinta. A hajó úszik, a vitorlák feszülnek s a kerekek zúgása eltévedt szúnyogok zongásához hasonlít. A fedélzeten nem lehet látni senkit; a kormányos mozdulatlanul áll emelvényén, s a kapitány nagyokat horkant kifeszített tábori ágyán. A kazán alatt égő pokoli láng előtt félig meztelen alakok mozognak ; lehet hallani, midőn a vaslapátok horzsolódva a kőszénbe merülnek, a tűz fölriasztott pattogását, a cilinder lomha szuszogását, és azonkívül semmit, semmit. Az éber vizsgáló szem azonban észrevehette volna, mint jelent meg egy alak a fedélzeten, és mint tűnt el ismét, utána nem sokára egy másik, és egy harmadik. Az első alak eltűnése után egy ajtó halk nyikorgása hallatszik föl a fedélzetre, a második és harmadik eltűnése után nem hallatszott semmi. Az első Dondala volt, a második Demala, a harmadik Abril, a nap, annak planétája a föld, és ennek planétája a hold. Demala tapogatózva haladt azon irányban, melyből az ajtót megnyílni hallá. Vigyázva, némán, nesztelenül ment, mint egy élő gép, akit szivének dobogása hajt. Gyönge kezei nemsokára megérték azon kis különbséget, mely a hajón levő ajtókat a faltól alig ismerteti meg. Megállt, és hallgatózott. — Itt nem hallott semmit, — finom hallási tehetsége által azonban némi neszt vélt észrevehetni, mely tőle még néhány lépésre lehetett. Megindult tehát ismét, ujjait csak alig érintve a falhoz, nehogy a súrlódás által belülről könnyen meghallható neszt ébreszszen. Kis lábait halkan, vigyázva emelé föl és tévé le, bár lépései a vastag szőnyeg szövetébe mélyedtek. Ismét megállt, lélekzetét visszafojta és figyelt. Néhány pillanat múlva a neszt újra halla. Valami halk nyikorgást, nehéz lélekzetet, — aztán egy alig hallható csattanást. Azok, akik szerelmesek voltak, tudják, mily érzést kelthet föl egy csók nesze, mit a szerelemféltés füle hallott meg. A hóhér bélyegző vasa a testre nyomja eltörülhetlen számait, az árulás csókja a lélekre. Demala lelke sajgott a kín alatt. A lélek hangja nem tör ki az ajkon, az agyvelőbe fúrja magát, mint egy gránát. A csókot aztán halkabb valami, — beszélgetés követé. — Te azt mondod, hogy nem szeretted, — szólt egy női hang, — nem szeretted és nőül vered, hogy értsem ezt? — Nem signorina, — felelt Dondale. — Mit gondoltam én akkor a szerelemmel, mikor nem is ismertem azt. Környezetemből nem volt senki, ki szeretni tanított volna, csak ön az, én signorina, a kit szeretek és a kiért meg tudnék halni. Demala szegény úgy reszketett, mint egy utcán felejtett gyermek, fagyos éjszakán. Kinyújta karjait, hogy az ajtó kilincsét megragadja, — de a lángözönné vált sötétség forogni kezdett szeme előtt, térdei megcsuklottak, és leroskadt. Abril karjaiba hullt, ki észrevétlenül ott állt mögötte és szánta őt. (Folyt. köv.) A FALU ÖRDÖGE. Regény. Irta Friedrich Fr. (Folytatás.) Évek óta először fog ma ismét aludni azon kedves fedél alatt, hol azelőtt anyj évét töltött. . . Másnap kora reggel eltávozott. Munkát nem keresett, mert azt hive, hogy a földmives okvetlen éretre fog küldeni, és csakugyan el volt határozva, hozzá visszamenni, elhagyott beteges állapotában részvéttel viseltetvén iránta. Több nap múlt már el, s az öreg nem küldött Henrikért. Minthogy az egész majorságbani rendelkezés a Henrik kezeire volt bízva, e miatt már rég irigység tárgya volt,s elűzetésén többnyire mindenki örvendett a faluban. Gyakran látta, midőn a falun keresztül haladt, a rá irányzott gúnyos és kárörvendő pillantásokat, azonban legkevésbbé sem búsult, jól tudván, hogy senki sem bátorkodik őt egyetlen sértő szóval is illetni. Henrik, a földmíves majorsági szolgája által, egyik napon arról értesült , hogy az öreg betegsége napról-napra veszélyesebbé válik. Ismét habozott, ha várjon elmenjen-e még egyszer hozzá? Azonban nem tévé. Végre, az udvarból történt eltávozása után ötöd napra, magához hivatta őt az öreg földmives. Henrik maga is óhajta még egyszer látni az öreget, s pedig annál inkább, minthogy arról értesült, hogy az öreg az utósában van. Késedelem nélkül sietett tehát a meghívásra. Aggodalommal nyita fel az ajtót, attól tartva, hogy már nem találja életben. Midőn az nyílt, a mozdulatlan fekvő beteg oda tekintett, s Henrik láttára gyönge mosoly vonult el ajkain. Lassú kézmozdulattal magához inté Henriket, ki a beteg ágya mellett, egy széken foglalt helyet. Meghatottan ragadá meg Henrik az öreg jobbját. — Jól tetted, hogy eljöttél, — mond az öreg susogva, fáradsággal ejtvén ki e néhány szót is. Henrik nem volt képes válaszolni. Megindultságát nagy küzdelmébe került eltitkolni, és erősen szórta meg az öreg kezeit, kinek arcán a régi szelíd vonások ismét előtűntek. — Értem hanyatlik — folytatá az öreg, alig susogva — majd nemsokára vége lesz. — Nem, nem! — kiáltá Henrik elérzékenyülve, meg fogsz gyógyúlni. Az öreg fájdalmas mosolylyal rázta fejét. — Emelj csak fel kissé, — folytatá az öreg, s Henrik fél ülő helyzetbe támogatá fel a beteget. — így, igy. — Én neked fájdalmat okoztam. — Hagyd el — hagyd el! — szakitá őt félbe Henrik, én arra többé nem is gondolok. Ne izgasd magadat. — Én csak javadat akartam, —folytatá az öreg kis szünet után, — összeszedvén utósó erejét is; —• gondoltam — hogy az rád nézve — jó,--------de lásd — lásd! — vég — rende — lettem--------------! Szavait nem volt képes befejezni, erőtlenül nyatlott vissza ágyába. Henrik hozzá hajolt, s, kényelmessé téve fekhelyét.