Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)

1865-12-07 / 281. szám

281-ik sz. Csütörtök, december 7. barátok­ tere­­?.sz. Második évfolyam. 1865 Előfizetési díj : Félévre . . negyedévre 8 iit. 4 iit. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­renkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr 99“ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. AZ ARANYSARKANTYUSOK HARCA. (Történeti elbeszélés.) Vértessi Arnoldtól. (Folytatás.) Jan Breydel megszokta mindenekben követni Coninck tanácsát, s föltétlenül hódolni az okos é­s ár­­mányos öreg­ember értelmi felsőségének. Coninck sovány , aszott kezével megszorította a mészárosnak izmos, vastag kezét. — Jan Breydel, az alkalmas perc el fog érkezni. Légy készen és legyenek készen embereid. A mészáros céh dékánja megrázta vastag nya­kát, s széles mellére ütött. — Mindig készen állunk Brügge szabadsá­gáért! — Brügge szabadsága többé nem elég, — vi­­szonza Coninck. — Jan Breydel, a mi fejünk a hóhér­­bárd alá van szánva. De koszorús fővel is visszatér­hetünk a harcból. Nagy harc az, a­mit nekünk vívni kell. Nyújtsd ide kezedet és esküdjél meg, hogy el nem hagysz a nehéz napokban, mikor reszketni fog e föld, a­mint flaom harcosok ezrei lépnek át rajta. Jan Breydel csodálkozva nézett az öreg ember­re, kinek szemei tűztel ragyogtak, hangja élesen csen­gett most, mint valami ifjúé. A mészáros oda nyújtotta kezét és megesküdött, a­mint a gyapjuszörök dékánja kivánta. — A szép rónát nem szabad francia lovak pat­kóinak vagdalni, — szólt Coninck, — és Flandern városaiban nem szabad hűséget esküdni Franciaor­szág királyának. Brügge szabadsága nem elég. Egész Flandernnak szabadnak kell lenni. Jan Breydel áhítattal hallgatta az öreg ember szavait, de nem érte föl egyszerű eszével, miért har­coljanak ők más városok szabadságáért is, kik irigyei és vetélytársai Brüggének. Miért legyen szabaddá ment és miért akarják virágzóvá tenni Audenaerdet? Mi közük ehhez nekik, a­kik Brügge polgárai? Min­denki harcoljon saját városáért. Mikor Coniick Pieter a mészárosok dékánjától eltávozott, nem ment még haza, hanem körüljárta a várost, s fölkereste a többi céhek dékánjait is. Meg­mondta nekik a kitűzött napot, melynek éjjelén ké­szen kell állniok embereikkel együtt, mert nagy ve­szedelem fenyegeti Brügge városát. A kitűzött éjjel titkon összegyülekeztek és fegy­verben álltak a céhek. Várták a jeladást. A nemesek is összegyűltek. Éjfél után egész­­ csendben megindultak , most meglepik ágyaikban a­­ klauwaerteket és lefegyverzik azonnal. De mikor a­­ nagy piacra értek, az éj homályában valami sötét­ tömeget láttak szembe velők közeledni, valami villon­­­gást láttak, hasonlót a kivont kardok fényéhez az éji homályban. Hallották a fegyverek csörgését, s meg­hökkenve teki­ntgettek körül. Jobbról is, balról is nagy fegyveres csoportok közeledtek Bru­gge utcáin. A céhek hada volt. Nem­sokára fölriadt az egetverő harckiállás , minden ol­dalról megtámadták a nemeseket. Néhány perc múlva szét is verték. Mikor napkeltekor megérkezett a város falai alá a nemes Chatillon Jakab , nem jöttek elébe a leliaer­­tek díszmenettel üdvözölni őt, nem is hozták bíbor vánkosan elébe a város kulcsait, hanem látta a fala­kon állni az ellenséges klauwaerteket, s érezte sisak­jára és páncéljára hullni a nyílzáport, melylyel kö­szöntötték. De a liliom pártja újra összeszedte magát a cé­hek háta mögött, mikor megpillantotta a város falai előtt Chatillont francia lovasaival, és nagyobb hadat hozott a helytartó, mint a­milyet kértek a nemesek. Coninck és Breydel két tűz közé szorultak. Künn is ellenség, benn is ellenség. A polgárok bátorságukat vesztették. A perc még nem érkezett el, melyre a gyapjúszörök dékánja szá­mított ; a polgárság nem volt még vérig elkeseredve, nem érezte eléggé a járom nyomását. A belső ellen­séget leverhette volna a dékán, a külső ellen is kezd­hetett volna még, de nem akart küzdeni, leboc­sátotta a kardot. A perc nem érkezett még el. Korán volt volt még most kezdeni. S lekiáltott a bástya fokáról a franciákhoz: — Mit ígértek nekem és társaimnak, ha föladjuk a várost? — Szabadon mehetsz, te és mindazok, kiknek veled menni tetszik, — viszonzá Chatillon. — Nem veszem ki a kardot bátor férfiak kezéből, s anyit ma­gával vihet mindenki, menyit hátán elbír. Donnick Péter elfogadta a föltételt. Jan Breydel habozva állt a bástya fokán, csüggedten bocsátva alá óriási bárdját, majd ismét boszosan felemelve: — Elhagyjam a várost, melyben születtem? Mi­nek akkor a kard, ha nem Brügge utalmára viseljük? Törd össze nyomorult kardodat, Donnick Péter, ha nem akarjuk megvédeni Brüggét. Ellenkezve bár, csaknem akaratlan, de mégis engedett az óriási férfi a kis öreg emberke szavának. Megszokta már az engedelmességet. Boszúsan, lev­ér­tén hagyta el helyét, s kilépett a város kapuján. Szive sajgott, midőn látta, hogy önkényt adják az ellenség kezébe Brügge városát. Coninck mellette állt, s biztatólag mondá: — így kellett annak történni. A mészáros lehajtotta fejét és nem felelt. Chatillon Jakab megtartotta szavát, s megenged­te a polgárok közül mindenkinek, hogy követheti a népvezért a kinek tetszik. Nem igen lesz kedve sen­kinek követni ez embert a száműzetésbe, a nyo­morba. A király helytartója csalódott. 2000 ember állt ki, a­kik készek voltak elhagyni a várost és követni Donnick Pétert; két­ezer elszánt ember, kik elhagy­ták házukat, feleségeiket, gyermekeiket, s nem vittek magukkal egyebet mint a kardot, s a­mit hátán el birt vinni mindenik. Mikor megindultak a hosszú, bizonytalan útra, s hátuk mögött maradt már a város, soknak szivét fáj­dalmas érzés fogta el, és sokan kényes szemmel te­kintettek vissza a városra, melyet elhagytak. — Ott kellett volna meghalni a falakon belül,— szólt Jan Breydel. Mit ér most már e kard, ha Brügge rabságban nyög? Hanem azért csak tovább ment, s követte Do­nnick Pétert. III. Mikor a királyi helytartó látta, hogy kétezer ember akad Brügge városában , kik készek az ön­kény­­es száműzetést választani, megdöbbent, hanem aztán gondolá: — Annál jobb. Távozzanak el mind. Legalább megszabadul a város teljesen a lázongóktól. — Annál jobb, — szólt Coninck Péter, — a számüzöttnek nincs egyebe mint jó kardja és rettent­­hetlen bátorsága. Ily emberekre van szükség, hogy Flandern szabaddá legyen. Dam­méba mentek a számüzöttek. Soknak feje meghajolt köztük szomorúan, de Coninck Péter feje soha meg nem hajolt. Jól számított és tudta jól, hogy minden fej, mely most meghajol, makacs, elszánt dac­cal fog újra fölemelkedni. (Folyt. köv.) S AZ ÖZVEGY ESKÜJE. Gonzales Emánueltől. (Folytatás.) A gesztenyefa ága megrecscsent és eltörött; della Menza gróf két kezével egy másik ágba kapasz­kodott. Elég bátorsága volt így szólni fiához: — Állj meg Taddeo. Erő­n visszatér. A fa szi­lárdan áll, s én segítség nélkül is feljutok a hegy­tetőre. Az ifjú felfogta e nagylelkű hazugság célját, és még sebesebben ment lefelé, dacolva a szédüléssel és fájdalommal. Már csak csekély távolságra volt atyjá­tól, midőn egyszerre rémülten megállt. Szíve elszo­rult. Lábai alatt nem érzett többé támaszt; a gránit fal sima és meztelen volt. Ugyan e pillanatban észre­vette, hogy a gesztenyefa meginog az aggastyán sú­lya alatt és mindinkább lehajol a tó felé. Hallotta a­mint a legerősebb gyökerek egymás után elszakad­nak, s a lombok megreszketnek minden rázkódás után. Lorenzo elfeledé a veszélyt fia arcának láttára, melyet a kétségbeesés egészen eltorzított. Elgyön­gült karjainak egyike elbocsátá a fa ágát. Felkiáltott Taddeohoz: — Isten veled fiam, bebizonyítod,hogy még min­dig szeretsz; elfeledted egy pillanatra atyádért a szép Dianát. Az én életem elszakított titeket egymástól, halálom egyesíteni fog. — Várj, várj reám, azonnal nálad leszek ! — kiáltá Taddeo Vicente, és készületet­len lecsúszni a szikla hosszában. — Nem, térj vissza. Akarom hogy élj, Isten ve­led, kedves fiam ! A gesztenyefa ágai vonaglottak mint egy óriási kígyó levágott tagjai; a meghasadt és letört fa meg­fordult maga körül, magával rántotta della Menza grófot, keresztül hasstá a tó homályos vizét, és elme­rült a felvert hullámok közt. Taddeo Vicente nem sikoltott fel. A sziklához támaszkodva, mozdulatlanul és a rémülettől megsem­­misülten állt. VI. Riccardini Andrea özvegye nem késett Sardiniá­­ban is üldözni férje gyilkosát; a boszú lázas vágya erőt vett szivén. Mindenki tudja, milyen hatalma van egy rögeszmének a szenvedélyes természetek felett; e mély érzelem közé az önzés egy neme vegyült. — Boldog lettem volna, — gondolá magában Diana, Lorenzo gróf szétromboló boldogságomat; életem ezentúl sirás és céltalan leend, s én kénytelen leszek apácává lenni. Diana ájtatos volt, mint minden olasz nő, de egy csepp hivatást sem érzett magában a zárdas életre. Az esküvője napján véghez vitt gyilkosság nem csu­pán becsületében, de szerelmében is megsérte őt. — Atyjának régi barátja iránt borzalmat érzett, a­mely néha őt magát is meglepte; megbánta végtelenül, hogy kifejezte megvetését Andrea előtt, midőn az megmondd neki della Menza gróf elzáratását. Ezen­kívül bizonyos titokszerű nyugtalanság is zavará lel­két, koránkint mint egy árny vonult el szemei előtt azon ifjú képe, ki őt a cserjés lángjai közül meg­menté. Azonban, dacára erélyes akaratának és tevé­kenységének, két hét múlt el hasztalan keresés közt. Nem talált semmi jelt, mely Lorenzo gróf nyomára vezethette volna. Az öreg Corso Peri másrészről szintén nem ke­­vésbbé szomjazta a boszút, mint ifjú úrnője, és siker nélkül kimeríté képzőlmének minden segélyforrását. Alig hogy valamely városba érkeztek, felkutatta a legfélreesőbb utcákat is, mindenütt ellenségüket ke­resve. Másnap hajnalban lóra ült és a legközelebbi .

Next