Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)
1865-12-07 / 281. szám
281-ik sz. Csütörtök, december 7. barátok tere?.sz. Második évfolyam. 1865 Előfizetési díj : Félévre . . negyedévre 8 iit. 4 iit. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, korenkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr 99“ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. AZ ARANYSARKANTYUSOK HARCA. (Történeti elbeszélés.) Vértessi Arnoldtól. (Folytatás.) Jan Breydel megszokta mindenekben követni Coninck tanácsát, s föltétlenül hódolni az okos és ármányos öregember értelmi felsőségének. Coninck sovány , aszott kezével megszorította a mészárosnak izmos, vastag kezét. — Jan Breydel, az alkalmas perc el fog érkezni. Légy készen és legyenek készen embereid. A mészáros céh dékánja megrázta vastag nyakát, s széles mellére ütött. — Mindig készen állunk Brügge szabadságáért! — Brügge szabadsága többé nem elég, — viszonza Coninck. — Jan Breydel, a mi fejünk a hóhérbárd alá van szánva. De koszorús fővel is visszatérhetünk a harcból. Nagy harc az, amit nekünk vívni kell. Nyújtsd ide kezedet és esküdjél meg, hogy el nem hagysz a nehéz napokban, mikor reszketni fog e föld, amint flaom harcosok ezrei lépnek át rajta. Jan Breydel csodálkozva nézett az öreg emberre, kinek szemei tűztel ragyogtak, hangja élesen csengett most, mint valami ifjúé. A mészáros oda nyújtotta kezét és megesküdött, amint a gyapjuszörök dékánja kivánta. — A szép rónát nem szabad francia lovak patkóinak vagdalni, — szólt Coninck, — és Flandern városaiban nem szabad hűséget esküdni Franciaország királyának. Brügge szabadsága nem elég. Egész Flandernnak szabadnak kell lenni. Jan Breydel áhítattal hallgatta az öreg ember szavait, de nem érte föl egyszerű eszével, miért harcoljanak ők más városok szabadságáért is, kik irigyei és vetélytársai Brüggének. Miért legyen szabaddá ment és miért akarják virágzóvá tenni Audenaerdet? Mi közük ehhez nekik, akik Brügge polgárai? Mindenki harcoljon saját városáért. Mikor Coniick Pieter a mészárosok dékánjától eltávozott, nem ment még haza, hanem körüljárta a várost, s fölkereste a többi céhek dékánjait is. Megmondta nekik a kitűzött napot, melynek éjjelén készen kell állniok embereikkel együtt, mert nagy veszedelem fenyegeti Brügge városát. A kitűzött éjjel titkon összegyülekeztek és fegyverben álltak a céhek. Várták a jeladást. A nemesek is összegyűltek. Éjfél után egész csendben megindultak , most meglepik ágyaikban a klauwaerteket és lefegyverzik azonnal. De mikor a nagy piacra értek, az éj homályában valami sötét tömeget láttak szembe velők közeledni, valami villongást láttak, hasonlót a kivont kardok fényéhez az éji homályban. Hallották a fegyverek csörgését, s meghökkenve tekintgettek körül. Jobbról is, balról is nagy fegyveres csoportok közeledtek Brugge utcáin. A céhek hada volt. Nemsokára fölriadt az egetverő harckiállás , minden oldalról megtámadták a nemeseket. Néhány perc múlva szét is verték. Mikor napkeltekor megérkezett a város falai alá a nemes Chatillon Jakab , nem jöttek elébe a leliaertek díszmenettel üdvözölni őt, nem is hozták bíbor vánkosan elébe a város kulcsait, hanem látta a falakon állni az ellenséges klauwaerteket, s érezte sisakjára és páncéljára hullni a nyílzáport, melylyel köszöntötték. De a liliom pártja újra összeszedte magát a céhek háta mögött, mikor megpillantotta a város falai előtt Chatillont francia lovasaival, és nagyobb hadat hozott a helytartó, mint amilyet kértek a nemesek. Coninck és Breydel két tűz közé szorultak. Künn is ellenség, benn is ellenség. A polgárok bátorságukat vesztették. A perc még nem érkezett el, melyre a gyapjúszörök dékánja számított ; a polgárság nem volt még vérig elkeseredve, nem érezte eléggé a járom nyomását. A belső ellenséget leverhette volna a dékán, a külső ellen is kezdhetett volna még, de nem akart küzdeni, lebocsátotta a kardot. A perc nem érkezett még el. Korán volt volt még most kezdeni. S lekiáltott a bástya fokáról a franciákhoz: — Mit ígértek nekem és társaimnak, ha föladjuk a várost? — Szabadon mehetsz, te és mindazok, kiknek veled menni tetszik, — viszonzá Chatillon. — Nem veszem ki a kardot bátor férfiak kezéből, s anyit magával vihet mindenki, menyit hátán elbír. Donnick Péter elfogadta a föltételt. Jan Breydel habozva állt a bástya fokán, csüggedten bocsátva alá óriási bárdját, majd ismét boszosan felemelve: — Elhagyjam a várost, melyben születtem? Minek akkor a kard, ha nem Brügge utalmára viseljük? Törd össze nyomorult kardodat, Donnick Péter, ha nem akarjuk megvédeni Brüggét. Ellenkezve bár, csaknem akaratlan, de mégis engedett az óriási férfi a kis öreg emberke szavának. Megszokta már az engedelmességet. Boszúsan, levértén hagyta el helyét, s kilépett a város kapuján. Szive sajgott, midőn látta, hogy önkényt adják az ellenség kezébe Brügge városát. Coninck mellette állt, s biztatólag mondá: — így kellett annak történni. A mészáros lehajtotta fejét és nem felelt. Chatillon Jakab megtartotta szavát, s megengedte a polgárok közül mindenkinek, hogy követheti a népvezért a kinek tetszik. Nem igen lesz kedve senkinek követni ez embert a száműzetésbe, a nyomorba. A király helytartója csalódott. 2000 ember állt ki, akik készek voltak elhagyni a várost és követni Donnick Pétert; kétezer elszánt ember, kik elhagyták házukat, feleségeiket, gyermekeiket, s nem vittek magukkal egyebet mint a kardot, s amit hátán el birt vinni mindenik. Mikor megindultak a hosszú, bizonytalan útra, s hátuk mögött maradt már a város, soknak szivét fájdalmas érzés fogta el, és sokan kényes szemmel tekintettek vissza a városra, melyet elhagytak. — Ott kellett volna meghalni a falakon belül,— szólt Jan Breydel. Mit ér most már e kard, ha Brügge rabságban nyög? Hanem azért csak tovább ment, s követte Donnick Pétert. III. Mikor a királyi helytartó látta, hogy kétezer ember akad Brügge városában , kik készek az önkényes száműzetést választani, megdöbbent, hanem aztán gondolá: — Annál jobb. Távozzanak el mind. Legalább megszabadul a város teljesen a lázongóktól. — Annál jobb, — szólt Coninck Péter, — a számüzöttnek nincs egyebe mint jó kardja és rettenthetlen bátorsága. Ily emberekre van szükség, hogy Flandern szabaddá legyen. Damméba mentek a számüzöttek. Soknak feje meghajolt köztük szomorúan, de Coninck Péter feje soha meg nem hajolt. Jól számított és tudta jól, hogy minden fej, mely most meghajol, makacs, elszánt daccal fog újra fölemelkedni. (Folyt. köv.) S AZ ÖZVEGY ESKÜJE. Gonzales Emánueltől. (Folytatás.) A gesztenyefa ága megrecscsent és eltörött; della Menza gróf két kezével egy másik ágba kapaszkodott. Elég bátorsága volt így szólni fiához: — Állj meg Taddeo. Erőn visszatér. A fa szilárdan áll, s én segítség nélkül is feljutok a hegytetőre. Az ifjú felfogta e nagylelkű hazugság célját, és még sebesebben ment lefelé, dacolva a szédüléssel és fájdalommal. Már csak csekély távolságra volt atyjától, midőn egyszerre rémülten megállt. Szíve elszorult. Lábai alatt nem érzett többé támaszt; a gránit fal sima és meztelen volt. Ugyan e pillanatban észrevette, hogy a gesztenyefa meginog az aggastyán súlya alatt és mindinkább lehajol a tó felé. Hallotta amint a legerősebb gyökerek egymás után elszakadnak, s a lombok megreszketnek minden rázkódás után. Lorenzo elfeledé a veszélyt fia arcának láttára, melyet a kétségbeesés egészen eltorzított. Elgyöngült karjainak egyike elbocsátá a fa ágát. Felkiáltott Taddeohoz: — Isten veled fiam, bebizonyítod,hogy még mindig szeretsz; elfeledted egy pillanatra atyádért a szép Dianát. Az én életem elszakított titeket egymástól, halálom egyesíteni fog. — Várj, várj reám, azonnal nálad leszek ! — kiáltá Taddeo Vicente, és készületetlen lecsúszni a szikla hosszában. — Nem, térj vissza. Akarom hogy élj, Isten veled, kedves fiam ! A gesztenyefa ágai vonaglottak mint egy óriási kígyó levágott tagjai; a meghasadt és letört fa megfordult maga körül, magával rántotta della Menza grófot, keresztül hasstá a tó homályos vizét, és elmerült a felvert hullámok közt. Taddeo Vicente nem sikoltott fel. A sziklához támaszkodva, mozdulatlanul és a rémülettől megsemmisülten állt. VI. Riccardini Andrea özvegye nem késett Sardiniában is üldözni férje gyilkosát; a boszú lázas vágya erőt vett szivén. Mindenki tudja, milyen hatalma van egy rögeszmének a szenvedélyes természetek felett; e mély érzelem közé az önzés egy neme vegyült. — Boldog lettem volna, — gondolá magában Diana, Lorenzo gróf szétromboló boldogságomat; életem ezentúl sirás és céltalan leend, s én kénytelen leszek apácává lenni. Diana ájtatos volt, mint minden olasz nő, de egy csepp hivatást sem érzett magában a zárdas életre. Az esküvője napján véghez vitt gyilkosság nem csupán becsületében, de szerelmében is megsérte őt. — Atyjának régi barátja iránt borzalmat érzett, amely néha őt magát is meglepte; megbánta végtelenül, hogy kifejezte megvetését Andrea előtt, midőn az megmondd neki della Menza gróf elzáratását. Ezenkívül bizonyos titokszerű nyugtalanság is zavará lelkét, koránkint mint egy árny vonult el szemei előtt azon ifjú képe, ki őt a cserjés lángjai közül megmenté. Azonban, dacára erélyes akaratának és tevékenységének, két hét múlt el hasztalan keresés közt. Nem talált semmi jelt, mely Lorenzo gróf nyomára vezethette volna. Az öreg Corso Peri másrészről szintén nem kevésbbé szomjazta a boszút, mint ifjú úrnője, és siker nélkül kimeríté képzőlmének minden segélyforrását. Alig hogy valamely városba érkeztek, felkutatta a legfélreesőbb utcákat is, mindenütt ellenségüket keresve. Másnap hajnalban lóra ült és a legközelebbi .