Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)

1865-12-08 / 282. szám

282-ik sz. Péntek, december 8. t.Li£Klo-Kivami:pest, baratok-ter® 87. Második évfolyam. 1865 Előfizetési dij: Félévre.............................8 Irt. negyedévre ... 4 irt. Megjelen ae ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko- Tonkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Szegény Ágnes: Még mostan is előttem áll, Az a szép lány, az a barna, Mint feküdt a koporsóban, Szemfödéllel betakarva. A fejénél szentelt viz volt, Két oldalán gyertyák égtek, Hogy a lelke üdvözüljön, Pedig nem volt abban vétek ! Sokan jöttek látogatni A halottat, s térdepelve Imádkoztak a szegényért: Szálljon rá az ég kegyelme. Szegény Ágnes lassan hervadt, Mint a naptól sütött virág, Nem találták el a baját, S meggyógyitni nem is bírált. Szerelem volt a halála, — Titkon szeretett az árva, S m­ert szegény volt, azt hitte, hogy El van tőle a meny zárva ! És e szerelem megölte, Eltemették ifjú korban ; Sírjánál csak egy ember sirt, Csak egy ember, s az én voltam. HARCA. AZ ARANY SARKANTYÚTOK (Történeti elbeszélés.) Vértessi Arnoldtól. (Folytatás.) Kiskigyósi, mint számüzöttek, viszatérnek most mint hóditók ? Ki gondolhatta volna azt? ki félt volna a nyomorul­taktól ? Csak az irtózatos harckiáltás rázta föl a nemes lovagokat, mely megharsant az utcán, házaik előtt, ablakaik alatt: — Vlaenderen den Leuw! — (Flandern az oroszlán!) Donnick Péter hada betört egyszerre mind a három kapun. Utcáról utcára rohantak, dühös kiáltással har­­sogtatva : — Vlaenderen den Leuw! Watwalsch is walsch is! Slaet al dood! (Flandern az oroszlány ! A ki fran­cia, az mind csalárd! Üssétek mind agyon!) A ki francia, az remegett mind. Ijedten futottak ki a liliompárt vitézei az utcákra, hol a reggeli szür­kületben egy nagy sötét tömeget láttak előre hullám­­zani, mely széltében hosszában elfogta az utcát s menydörögve kiiltozá: — Flandern az oroszlán! Wat walsch is walsch is. Üssétek mind agyon. A goedendagok, a szöges buzogányok jobbra balra csapkodtak, mintha egy nagy cserfákból álló egész erdő hajlongna, egy egy lovagkézből kiütött kard repült föl a levegőbe, vagy hullt a földre a vi­tézzel együtt, ki markába szorítva tartotta azt, s hol­tak testén áttaposva, tovább hömpölygött a győztes tömeg. Hajnalra minden franciát levágtak a városban.­­ Chatillon a város árkán ÚsZva menekült át. Brugge most a lázadók kezében volt. Egyik vá­rost a másik után foglalták el most a klauwaertek a leliaertektől. A derék ingerelni merészelték Francia­­ország királyát! Kicsi nép volt a flaem, jó barátok, testvérek nél­kül köröskörül, s hitték a vakmerők, hogy ők az egy­szerű polgárok ellenállhatnak Franciaország hatal­mas királyának, ki nemes lovagok ezrei fölött ren­delkezik. Ők a mesteremberek, gyarló őszökkel hit­ték, hogy csak elszánt akarat kell ahhoz, lerázni nya­­csak akar- ' kukról a francia jármot, hogy munkában megizmo­­sult karjaik megmérkőzhetnek a nemes lovagok harc­ban gyakorlott karjaival. Mikor Szép Fülöp király meghallotta a flaemek Mikor hite terjedt annak, hogy Pieter de Coninck Dammeban két­ezer bátor emberrel kitűzte a flan­­derni zászlót, sokan jöttek hozzá minden felől a klau­waertek közül, megtanulni tőle, hogy a bátor ember hogyan maradhat szabad és független, ni kell. A brüggei polgárok is mind inkább érezni kezd­ték a járom nyomását. A perc, melyre Coninck Péter számított, közelgett. Tömegesen jöttek Brüggéből a lázadását, nagy haraggal szólt : Klauwaertek Dammeba Coninck Péterhez, mindig ! — úgy bántam velök mint fiaimmal és vazall­nagyobb és nagyobb tömegekben. f­iaimmal, úgy fogok bánni most mint engedetlen rab­— Ám távozzanak, — szólt vállat vonva a­­ szolgákkal. francia király helytartója; — a város megtisztul a lázadóktól. A város megtisztult a lázongóktól. De Coninck Péter tábora százakkal, ezrekkel szaporodott. Minden nap új harcosokat hozott, uj reményt a régiek szívé­be, uj lelkesültséget. A ragályos példa követőkre talált. Már lázongni kezdtek F­andern városaiban, már Gent is mozgott. Ingott a föld a franciák lába alatt. — Most eljött a perc, — szólt a gyapjúszövők dékánja, megszorítva Jan Breydel kezét. — Most emeljétek föl a bárdot és a buzogányt! A buzogányt, —a flaemek kedvelt ős fegyverét, mely hosszú nyelű volt, és bunkós végén szögekkel kiverve, sok bátor kéz fölemelte most. „Goedendag“ (jó nap) volt e buzogány neve. Ezzel köszöntettek jó napot az ellenségnek. 7000 elszánt emberrel indult meg Coninck Dam­­méból. A kis öreg nem remegett semmi fáradságtól, semmi veszélytől. Napfelkelte előtt, mikor senki sem gondolta, mikor mindenki békésen szunnyadozott és Chatillon Jakab javában aludt, meglepte az öreg száműzött egy­szerre Brügge három kapuját. Hogyan gondolhatta volna a nemes Chatillon, hogy azon em­berek, kik megalázott fővel bujdostak ki a városból , nagy hadat küldött ellenök. 1302 -ik év július havában jelent meg Flandern határán a roppant fran­cia sereg. Lábaik alatt reszketett a flanderni föld. 10,000 lovas, 50,000 gyalogból állt a francia had. Lándzsáikon kis seprűket viseltek, jeléül, hogy ki akarják seperni Flandern földéről a lázadókat, tisztára ki akarják seperni a tartományt. Kevély gúnynyal mutogatták lándzsáik végén a kis seprűket, s a merre keresztül vonultak, földig ron­tottak mindent, a szorgalmas, iparkodó városokat, hol mint a hangyabolyban dolgoztak a munkás em­berek, a szép szántóföldeket az egyenes fasorokkal, mindent elsepertek, mint meganyi szemetet. Tiszta sík pusztává kell lenni az egész országnak, hol ta­nyája többé ne legyen a lázadó makacs népnek. IV. A terdaesti kolostorban jámbor barátok laktak. Celláikban üldögélve imádkoztak csendesen,s írogatták a szent atyák könyveit és a krónikákat, ezüst és azúr színekkel pingálva a nagy kezdő betűket. S mikor a chorusra mentek, a reggeli és esteli imádságot elvé­gezni, nem hallatszott semmi más hang, csak a zso­lozsmák lassú mormolása, s a­mint annak utósó hang­jai lassan végig szálltak a durva faragású góth ívek alatt és csend lett a choruson, csak a facipők kopo­gása hangzott a kötalapon, a mint a jámbor barátok egyenkint, egymásután kijöttek s végig mentek a hosszú tornácon, mindegyik kis cellájába. De most a csöndes zárda lakóit is fölverte ájta­­tos mélázásukból a harci zaj, s mikor esténkint a chorusról visszatértek, meg megálltak az ólomkarikás szűk ablakoknál s kitekintettek a távolba. Vöröses fényt láttak félkör alakban elterülni a láthatár szélén. Valami város vagy falu, melyet a franciák fölgyuj­­tottak,­­ És reggel a jámbor fráter, ki a hajnali imára fölment a toronyba harangozni, látott a fölkelő nap fényinél fegyvereket csillogni, hosszú dárdákat és páncélt, s látott nagy csapatokat, mint valami mozgó, fénylő tavakat a sík mezőn. Franciák voltak, megis­merte, és isten őrizte meg tőlük Flandernt. A szerzetesek mind keresztet vetettek magukra, és suttogva megálltak a chorus ajtajában. — Bizony nehéz idő jött a flaemekre! — mon­­dogatok sóhajtva. — És az anyaszentegyházra fiam ! — téve hozzá az öreg prior. — Rosz hírek érkeztek a walsehek földjéről. A mi urunk és szentséges atyánk Bonifác istentelen ellenségeinek kezébe került. Gyászolja az anyaszentegyház, és hintsünk hamut fejünkre, mindnyájan, édes fiaim. De profundis elamavi ad te, Domine. A sátán diadalmaskodott. Ments meg, uram, minket! Minden oldalról menekülő nép jött s bebocsátta­­tást kért a zárdába. Az ellenség jön ,az ellenség min­dent földúl. — Reá tették kezeiket a gonoszok, és csúfsággal illették szentséges fejét! — fohászkodék folyvást a prior. — Szentséges atyánk és urunk Bonifác ellen­ségeinek kezébe esett! A zárda megtelt menekülő néppel, asszonyok, gyermekek, aggastyánok jöttek; mind barátságos födelet és oltalmat talált a kolostor falain belül. A prior elmélyedve ült a choruson székében, hallgatva és fohászkodva, csak néha szólt közbe a hihetetlen csodálkozás és a legmélyebb levertség hangján: — Mit csinál az anyaszentegyház, ha fejét el­vesztette, ha szentséges atyánk és urunk Bonifác fogva van ? Mit csinál a nyáj pásztor nélkül? És nem akart többé a chorusról lejönni, sem enni, sem inni. Ott ült folyvást székében, elmélyedve, szemeit mereven a boltozatra emelve, s a legmélyebb levertséggel csak ez egy fölkiáltást ismételte szün­telen : — Mit csinál a nyáj pásztor nélkül ? Harmad napra halva találták székében a cho­ruson. Mialatt az öreg prior fönn a choruson kétségbe­esetten fohászkodott a nyáj fölött, mely pásztor nél­kül marad, mig a halál, mely csendesen pilláb­a szállt, meg nem vigasztalta, lenn egyik szűk kis cellában a jámbor ifjú szerzetes Guilielmus Van Saeftingen, resz­kető kézzel igyekezett tovább pingálni a nagy kezdő betűket az öreg bibliában, mely a durva tölgy aszta­lon állt előtte. Nem bírta folytatni a munkát, kihullt kezéből a toll. A szivárvány színű madarak s cifra hajlású cso­dálatos, soha nem létező virágok közül, melyek a nagy kezdő betűket kacskaringós görbülésekkel kö­rülfogták, sisakos, páncélos lovagok alakjai tünedez­­tek a barát káprázó szemei elé. Minden mozgott. A sorok a könyv kinyitott lapján mint hadoszlopok mozdultak előre, sűrű tömött rendben, s egymásra rohantak. (Folyt. köv.)

Next