Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)

1865-12-07 / 281. szám

hogy rangfokozatok vannak, hogy egyikünknek több becsülete van a világban, mint másikunknak. Azóta mindig azon töprenkedtem : menyit érek hát én tu­lajdonképp ? Vesztemre nem sokára megtudtam. Zsarnokunk, a víziszonyban szenvedő kéz egyszerre köztünk ter­mett, s engem vaktában kiragadott társaim közül, mielőtt elbúcsúzhattam volna tőlök. Azonban úgy látszott, hogy nem örömest válik meg tőlem, addig fogdosott esetlen ujjával, hogy majd roszul lettem tő­le, s végre kíméletesen tett egy pékmester asztalára. — Ahá ! — gondolom magamban — valahára meg­tudom, hogy menyit érek. — A pékmester egy kis barna kenyeret vett elő, ugyan kicsit és barnát, s azt oda nyújtotta a mozsdátlan kéznek, melyet gazdája azonnal kivitt a boltból. Eleinte azt gondoltam, hogy a pékmester tévedett, s utólagosan ad még egyet mást a vízzel ismeretlen kéznek, de hiába vártam, volt gazdám nem tért többé vissza, a pékmester pedig megvetőleg dobott egy fiókba. — Lehetséges-e? Tehát csákányi értékem van, mint egy darabocska kenyér­nek ! Csak legalább egy fokkal nagyobb és két fok­kal fehérebb lett volna ! — Szerettem volna elpirul­ni, de ez a vigasztalásom sem lehetett, miután amaz át­kozott gépezet örökre elpirított. Az egészből csak anyi hasznom volt, hogy egy lealázó tapasztalattal gazdagabb lettem. E keserű gondolatoktól szabadulandó, új környe­zetemet vettem szemügyre. A fiók fenekén, hol egyenkint, hol tömegben különféle pénzdarabok he­vertek szétszórva.A többséget mi krajcárok képeztük, fájdalom­­ meganyi áldozata cynikus kezek érintésé­nek, mind barnák és fénytelenek, s a felett némelyi­kek átlyuggatva, vagy összevissza hajtogatva. Az utóbbiakat púposoknak, nyomorékoknak csúfolák a többiek, mely csúfolkodás fellázította az én jobb ér­zékeimet. El is neveztek nyálas urfinak, meg fertály­mágnásnak, s jobban esett a lelkeknek, ha fényes to­pánjaimra hághattak. Utálattal fordultam el tőlök, és egy szögletbe húzódtam, hol addig egy másik férfi egyedül kuporgott. Örvendetes meglepetés fogott el e laktárs láttára. Alig hittem szemeimnek ! Tehát nem én vagyok az isten legcsekélyebb teremtése, hanem vannak nálam értéktelenebbek is! Mert a zug előbbi lakója alig volt felényi mint én, s mellé még oly vékony és sovány, hogy majdnem keresztül lehetett rajta látni.— „Nem szabósegéd ön ?“ — kérdem hirtelen. — Az jéghi­degséggel nézett rajtam végig s büszkén válaszolt : „Félkrajcár vagyok !“ — Ezzel hátat fordított , de én mintha ujjászülettem volna. Csak fél, s mégis mily büszke . Miért búsulnék tehát én, a­ki egész vagyok ? — E pillanatban elhatároztam magamat, hogy min­dig büszke leszek magamra, s rangomhoz képest lé­pek föl még egy négyes ellenében is. A fiókban különösen néhány sajátságos egyéni­ség vonta magára figyelmemet, melyek mind csupán magukhoz hasonlókkal társalogtak, s a többitől távol tartották magukat. Kérdezősködésemre megtudtam, hogy a Piczuli nemzetségből valók, és az a különös­­ségök van, hogy rendesen ezüstnek adják ki magu­kat, holott voltaképen csak olyan rezek, mint akár­miéi­­ikü­nk. Hogy másokkal nem szeretnek érintkez­ni, az onnan van, mert sok érintés által kabátjuk el­kopván, napfényre jönne rézbeli állapotuk, így mesz­­sziről elég tisztességesek és ezüstöseknek látszanak. — Ezeken tanultam meg, mily keveset ér a hamis külszin ; mig az ember érintetlenül hever, addig ti­zenhárom latosnak hiszik, de mihelyt tettre kerül a dolog, az élet nehéz helyzeteiben, a tömeggeli súrló­dásban lekopik a kölcsönzött máz, az álarcos kény­telen színt vallani és világ csúfjává lesz. Megutáltam e hazug színjátékot, s elhatároztam magamban, hogy a magasabb körükhöz, a valódi nagysághoz fordulok. Egy fatányér állott a fiók kö­zepén, tele kis és nagy bankjegyekkel. Ez mind ne­mes volt, az Egyestől kezdve, mely csupán egy so­vány „lovag“ praedikátor­ot bigyeszthetett neve elé, föl a „kegyelmes“ nek címzett Százasig. — De én nem tudom miért, ezek közt sem éreztem jól ma­gamat. Úgy tetszett, mintha ez urak fényében is min­­deniknek valami üresség, valami légből kapott volna, a­mi nem illett össze magas címeikkel; maga a suso­­gás és suttogás is, melynek elegánsnak kellett volna lenni, közönséges papír susogását, zörgését juttatta az ember eszébe. A mellett mindegyiken bizonyos öröködés látszott gömbölyded formák és simaság felé törekedésre, s mégis mind szögletes maradt, s a­mi­nek kimért előkelő magatartásnak kellett volna lenni, az náluk esetlen merevségül tűnt fel. Mindezekből azt következtetem, hogy bizonyosan parvenükkel van ügyem, kik csak utánozzák az előkelő modort, — s valóban igazam volt, mert — mint később hallottam — mindnyájan csak annak köszönhették rangjaik és címeiket, hogy nagy financ-operációk alkalmával esz­közökül, közbenjárókul szolgáltak a ministernek, de elődeik mindenike csupa ringy-rongy volt. Tehát itt is üresség, itt is álfény! íme a tettetés álarca alól itt is az eltakarhatlan semmi kukucsált ki. Leverten mentem tovább és nem messze egy vas szelencét találtam, mely valószínűleg a pékmester gyermekeinek volt sajátja. A szelencében ritka szép dolgok állottak. Már jó messziről édes hang csendült fülembe, tökéletesen különböző ama papírzörgéstől; vidám csengés,minőt soha sem hallottam ezelőtt. Tiszta arany és ezüst csengése volt az, s ily hangot ritkán hallani mai világban. Kíváncsian néztem be a szelen­ce felső nyílásán, és majd elvette szemeim fényét a benn levő tárgyak pompája és ragyogása. Éreztem, hogy ha valahol a világon, itt kell a legmagasb kö­röket, a valódi nagyságot találnom, melyek mellett eltűnik a mindennapiasság, és az egyéni tökély felé való törekvés emelkedik túlsúlyra. — Majd meglás­suk, hogy nem csalt-e előérzetem? Először is három ezüst huszas tűnt szemembe, melyek egy vámegyleti tallérral társalogtak. Dicső látvány ! A három gavallér büszkén emlegette, mily nagy szerepet játszottak egykor a világban, hogy az országot csupa belértékek valódiságánál fogva kor­mányozták, mily szívesen látták mindenfelé, s me­nyire nehezen vált tőlök meg, a­kihez egyszer betér­tek. A vámegyleti tallér azon vitázott, hogy neki nagysága és értékénél fogva eredetileg nagyobb ha­talom volt szánva, de kedvezőtlen politikai viszonyok jöttek közbe, s kényszeríték, hogy mindjárt születése után visszatérjen szülőhelyére, a bank pincéibe, s távol tartsa magát a belföldi pénzforgalomtól; de külföldön, például a­hol kamatfizetésekről van szó, ma is nagy becsülésben áll, és jobban szeretik mint bármely más pénzt. Ez állítás ellen azonban rögtön protestált egy épen oda lépő porosz tallér, mely a lauenburgi ügy­ben bizonyos fontos missióval került Ausztriába. *) Ez azt állítá, hogy az egyleti tallér iránti látszólagos rokonszenv nem egyéb udvariasságnál, de belérté­­kére nem lehet abból következtetni, mert odakinn nem elég, hogy az ember ezüstből legyen,­­ az ér­telmiség bélyegét is magán kell viselnie, ha valamit érni akar. És így hetvenkedett tovább. Nem csoda, hiszen porosz volt. Beteltem ezekkel is, és szinte jól esett, hogy éppen ekkor egy kéz nyúlt fiókunkba, s napvilágra hozott engem. Ezután ismét folytattam krajcári pá­lyámat. Tapasztalataim anyira eltompítottak, hogy nem bántam többé, akár egy almát, akár egy-két csepp olajat, vagy egy darab árpacukrot vettek is rajtam, a­mi azelőtt mind fájdalmasan emlé­keztetett volna értéktelenségemre. E pályafutás so­káig, nagyon sokáig tartott, ez idő alatt fényem teljesen elkopott, barna és penészes lettem, írásaim elhalványultak s anyira ismerhetlenné lettem, hogy az emberek minden oldalról jól körül vizsgáltak, mi­előtt elfogadtak volna, mintha csak becsületességem­ben kétkednének. Az élet minden keserűségét meg kelle kóstolnom, míg egy kis valódi élvezethez jutot­­tam. Ez akkor történt, midőn egy gazdám koldusnak ajándékozott. Látni kellett volna a szegény ember örömét, mint nyomott ajkaihoz, mellére, s mint vi­gyázott, hogy valahogy ki ne essem táskájából. Ez elégtétel, melylyel valóban tartozott nékem a sors, annál boldogabbá tett, mert beláttam végre, hogy a legelőkelőbb pénznemek kizárvák ily jótéteményből. Ilyet csak a szegény megvetett krajcár élvezhet. Most már vén kiszolgált vagyok. Senki sem akar többé elvenni. Elfeledve nyugszom egy zugban, és ezért volt időm és alkalmam ez élmények leírására. — Fiatal krajcártársaim! olvassátok és tanuljatok belőle. gény s beszélyfüzet,­ Aranytól (eposzt jelentek meg művelt magán­kiadásokban. Közelebb is az egyetlen kiadott eredeti regény oly írótól (Abonyi­­tól) való, a­ki máig sem tag. A társulati tagok egy része ma már nem foglalkozik szépiro­dalommal, s még sem követi a magas szelle­mű Szalay László példáját, ki — más tért művelve — lemondott e szépirodalmi társu­lat tagságáról. Továbbá a tagok jelentékeny része vidéken lakván, nem igen folynak be a társulati te­vékenységbe, noha személyesen nem jelenvén meg az üléseken, e hiányt legalább beküldendő munkálatok által pótolhatnák, mint teszi Szász Károly. Maga az elnök K. Eötvös József is, akadémiai alelnök, h­ósegélyegyleti s iparbank-elnök, e mellett politikai laptulajdonos, képviselő, sokféle bizottmá­ny­ és küldöttség tagja lévén, a legjobb akarat mel­lett sem szakíthat magának elég időt, hogy e fontos egylet ügyeit kellőleg előmozdíthassa. Sőt az uj tagok jelentékeny része is a tagságot csupán címnek veszi, mely nevüket ékesíti, mint a polgári életben a grófi, vagy bárói titulus, nem pedig oly kötelezettségnek, mely munkára, tevékenységre int. Ily körülmények közt Greguss Ágost reformjavaslata igen örvendetes. Szükség van rá, hogy a társulat visszanyerje régi be­folyását, s mindenkép emelni törekedjék szépirodal­munkat, mely közműveltségünknek egyik igen fontos és nagy hatású ágát képezi. A nagy politikai lapok­nak is kötelességük volna az ügyhöz szólani. Egykor a politikai meddő időkben ezek is a szépirodalom­hoz folyamodtak, hogy regények, elbeszélések, szép­­műtani munkák, s más hasonló közlemények által érdekesítsék hasábjaikat; ennélfogva most — a jobb­ra fordult időkben — igen szép volna tőlük, ha nem felednék el azon irodalmi tér ügyét, melynek egykor anyi hasznát vették. Közös ügy ez, melynek előmoz­dításán mindnyájunknak munkálkodnunk kell, s ha egyszer e tekintetben az irodalom megteszi a magáét, akkor — úgy hisszük — a közönség meleg pártfo­­golása sem marad el. * Két szép divatképet fogunk e hó folytán szétküldeni előfizetőink számára. Díszes far­sangi és téli képek ezek , melyek már R­o­h­n kő­­nyomdájában munka alatt vannak. * Tegnapelőtt az első Patt­­-h­a­n­g­­verseny zajától zengett az újtéri színház. Jelen­voltaktól hallottuk, hogy e ritka énekesnő megér­demli azt a dicséretet, melylyel bécsi levelezőink, lapunk tegnapelőtti számában elhalmozák. Sajnál­juk — hogy nem juthatván jegyekhez — hosszasabb leírást nem adhatunk ez estéről, mely teli volt öröm­tapssal, művészettel, virággal és lelkesedéssel. Patti Sarolta — jegyzé meg egy ismerősünk, — még jobb mint híre, ő nem csak pacsirta, hanem egyszersmind hegedű, fuvola. Azaz, e hangszerek minden bravour­­ja meg van énekében. Ugyanez este a nemzeti szín­házban az „Álarcos bált“ Verditől adták elő. A néző­téren meglátszott, hogy a mai est énekes hősnőjét máshol kereste a fővárosi közönség. * D­u 111 a S vasárnap este, —­ miután Velen­cébe csak hétfőn utazik — a redoute kisebb ter­mében „csevegést“ tart. A híres regényíró, az „Eu­rópába“ szállt. Vele vannak Mame Dumas, Mr. Sil­­las nevű titkárja, s még egy egyéniség. Az országh­áz közelében (Sándor utca 18. sz. 1. emeleten 2. ajtó) egy csinos szobát tudunk kiadói. Ez már fekvésénél fogva is igen kényelmes lenne valamelyik család nélküli képviselőnek. * A P e S t-B 11 d,a t összekötő híd és vasút építésére Maygraber Ágost úr megkapta az enge­délyt. Várjon aztán életbe fog-e lépni ? Óhajtjuk. * Pest városa újabb 80,000 ftos kölcsö­nét ezek szolgáltaták : a keresk. bank 25,000 frtot, a pesti takarékpénztár 30,000, s a m. biztositó-társulat 30,000 frtot. * Patt­i-W­a­­­z C­r, Patti-polka és Patti-qua­drille jelent meg, mind Kovalcsiktól, s mind Rózsa­völgyinél. A zene múzsáit úgy látszik igen kacér höl­gyé tették már, hogy lásson, fusson minden után, a­mi divat és alkalmias. * A P­e­s­t - b­u­d­a­i dalárda múlt hétfőn szé­pen sikerült dalestélyéből kiemelik M­o­s­o­n­y­i „Pa­csirta“ című szerzeményét, mely férfi kar sopran­­solo-val. P­a­u­­­i­n­é asszony e solot igen szépen éneklő, valamint a férfi kar szabatos előadásával is nagyon meg volt elégedve a közönség. Zimay szer­zeményei szintén köztetszésben részesültek. * Masim­evics szerb pátriárk­a, az ország­gyűlés folyamára az „Európa“ szállodában vett föl lakást. * A Ko­kaskór­házban egy gyógyítás alatt álló szolga kedden reggel leugrott a második emelet­ről az udvarra, s azonnal szörnyet halt. * A régi füvészkert egyik szögletén álló régi nagy magtárban, melyet még herceg Gras­­salkovics épített, s mely most Westermayer úr tulaj­dona, vasárnapra virradóra szerencsétlenség történt. Nevezetesen e magtár túlterhelt padozata leszakadt, és nyolc díszes kocsit (a Korompayét) összezúzott. A leszakadás nagy morajjal történt, és sok kárt oko­zott. A leégett „Griff“ is Westermayer úr tulajdona. * — 1115 - Fővárosi hírek. * A szépirodalom minden barátja öröm­mel olvasá a jó hírt, hogy a K­i­s­f­a­l­u­d­y-t­á­r­s­a­­s­ágra nézve, helyettes igazgatójának helyes in­dítványa folytán, reformok vannak kilátásban. Na­gyon igaz az, a­mit Greguss Ágost őszintén kimon­dott, hogy a társaság vesztett ama befolyásból, me­lyet egykor szépirodalomra és közönségre egy iránt gyakorolt, s az igazi oka ennek az, hogy még irodal­mi viszonyaink megváltoztak , a társulat szervezete mitsem változott. Több tagok kellenének, egy új osztály fölvétele,­­mert most néha a havi üléseken még a határzat­ hozásra szükséges hét tag sincs jelen,­ s a működésben kritikának — mint szépirodal­munk legégetőbb szükségének — minél nagyobb mérvben leendő fölkarolása. Ezeket emlité Greguss, s mi hozzá tehetjük még — és átalában nagyobb tevékenység. Hogy e társaság, melynek keblé­ben merült föl — úgy forradalom előtt mint azután — újabb költészetünk két legvelősebb tüneménye : Arany és Madách, e kedvező körülmény dacára sem bírt maga iránt kellő érdekeltséget ger­jeszteni, annak oka a szervezeten kívül még a tagok buzgóság hiányában is keresendő. Az újabb három első évben a társulat alig adott ki eredeti művet. A titkár azzal igazolta, hogy nem terem, de ugyanez években a társulat legkitűnőbb tagjaitól, b. Eöt­vöstől („Gondolatok.") Jókaitól (egy pár re­­ g) Célzás arra, hogy a lauenburgi igényekről való le­mondásért porosz ezüst pénzzel kártalaníták Austriát.

Next