Fővárosi Lapok, 1866. július (3. évfolyam, 148-173. szám)
1866-07-19 / 163. szám
163-ik sz. Csütörtök julius 19. ^ad(hivatal: ba^ktere 7. sz. Harmadik évfolyam 1866. ____ 99 _____ / Előfizetési díj: T'l/\TT A Y Y A Szerkesztői Iroda: Félévre .... 8 frt. || 1 1 11 Ek W K | I . fl |J| 1 |f LiP^ 34. sz. 1-60. Negyedévre . . . 4 frt. | | Bjjf Ifi K jjkjg ja JILmJI JL M Hirdetési dij: Megjelen az ünnep utáni . Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- „ ,s.or • • • • .5 kj. Lap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Sáskor mInden 1g30 gSgT' Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. HOGYAN VÉGZŐDÖTT IRMA REGÉNYE. (Beszélj.) Gyf ör i Vilmostót. (Folytatás.) Hárman maradtak. Sokáig nem szólt egyik sem, de e némaság s ebben az ősz apának tekintete, ez volt a legiszonyúbb ítélet. — Nézd meg még egyszer becsületes apádnak ősz fejét, —mondá Taddeus úr, olyan hangon, melyre talán még Bertalan szive is megrendült, — és jusson eszedbe leány, hogy te ezeket az ősz fürtöket meggyaláztad ! Én nem reddelek meg könnyelműségedért, arra bízom, aki mindnyájunk fölött ítél! Gondoskodtam számodra férjről, ki boldoggá tehetett vala, te megvetetted. Magad választottál, én nem ellenzem. Ám lásd! Azt nem engedem, — de ne hidd, hogy éretted! — nem engedhetem, hogy kedvesévé légy, gondoskodni fogok róla, hogy nejévé lehess! De mától fogva megszűntél az én leányom lenni! Vess reám egy tekintetet, ki egykor apád voltam, mert ebben az életben mi többé nem látjuk egymást! És itt az ég felé emelte kezét, és irtózatos ünnepélyességgel hozzá téve: — Isten engem úgy segéljen ! Harmadnap múlva, igen kora reggeli órán, a legmélyebb titokban, csupán a két törvényes tanú jelenlétében, Bertalan és Irma, mint örökre elválaszthatlan házastársak tértek meg az egyházból, melynek szolgája előtt a hűség esküjét egymásnak letették. Esküvő után Irma bebocsátást kért atyjához, hogy tőle búcsút vegyen; Taddeus úr nem bocsátá maga elé. Csupán Bertalant, most már vejét hivatta szobájába. — Mondja meg nejének, mondá az öreg úr zordonán, hidegen, hogy anyjának hozományát, s most már az ő tulajdonát, rögtön kezei közé juttatom, mihelyt önöktől azt az ígéretet veszem, hogy az én köelemből haladéktalanul és örökre el fognak távozni. Két napot engedek rendezkedésre, ígéri ön, hogy a harmadnapon végkép eltávoznak innen ? — ígérem. Taddeus úr sem egy szóra, sem egyetlen tekintetre nem méltatván többé vejét, elfordult tőle és a mellékterembe távozott. — Az anyai hozományt ? — mormogá magában Bertalan jóformán elégedett mosolylyal — az sem megvetendő. Fickó, jól számitottál! S ezzel ment, hogy nejét fölkeresi. S bár e fejezet jóval hosszabbra nyúlt már is, semmint az előbbiek, mindazáltal két pont van még, amelyekről okvetlenül meg kell emlékeznünk, legalább röviden. Az első az, hogy Taddeus úr, amaz ijiszonyú megérkezés után, néhány sorban rögtön tudósítá Gyulát az egész eseményről, s azon szavakkal végezé levelét, hogy egyetlen kérelme van még, s ezt épen Gyulához kénytelen intézni, s e kérelem abból áll, hogy az iQu ne látogassa őt meg többé ez életben ! Hozzátette, hogy ennél alig kérhet valami szomoruabbat, de semmit sem kérhet forróbban, mint e , I távol maradást. Könnyű belátni, miért. A másik, amiről néhány szóval szintén meg kell | | emlékeznünk , — egy szomorú családi jelenet, | | mely az új pár házas élete második estéjén adta elő ' | magát. Bertalan saját nyomorult lakásába vitte nejét, s ' j már itt* is készen állt a távozásra minden. A másodnap délutánján Bertalan eltávozott ha-Jzulról, rövid idő múlva visszatérést ígérve. Éjfél is elmúlt már, s a másodnapos férj még mindig távol volt fiatal hitvesétől. Képzelhetők azok a gyötrelmek, azok az aggajdalmak, melyek között e boldogtalan, szánalomra is méltó teremtés várta férjének visszatértét. Baja történt e, szerencsétlenség érte-e ? Minden pillantban ezerszer és ezerszer intézte magához e kérdéseket, és sírva fakadt és kezeit tördelő, imádjkozott és szivének nem adott nyugalmat semmi sem. Végre nagy sokára, éjfél után mintegy két óra-11 kor, zaj hangzók a csöndes utcáról, mindig közelebb és közelebb , és jó darab idő múlva, zilált hajjal, üvegesedési tekintettel, ingatag, bizonytalan léptekkel jelent meg fiatal neje előtt — Bertalan. A szegény asszony, minden tapasztalatlansága dacára világosan látta, hogy férje nincsen józan jó állapotban. Lehet-e ennél irtózatosabb megrettenés? Lehet! Bertalan bebizonyította, hogy lehet. — A borban van az igazság! — mondá hebegő nyelvvel, s a boldogtalan asszony előtt egy irtózatos történetet beszélt el, az ő tulajdon házasságuk történetét. — Elkezdte a fogadáson, melynek áldo- mását ma ütték meg, elmondta, hogy ő neki fizetett: emberei voltak a bodonyi kastély cselédei között, kiket Irmának minden lépéséről tudósiták; elmondta, hogy ő jól tudta, hogy Irma amaz első esti órán ott van a remetelak melletti dombon; elmondá, hogy az az egész összekoccanás csak kiszámított csel volt, a párbaj nem történt meg soha, őt csak meg sem karcolták ; elmondá, hogy tudta, mikor megy Irma a temetőbe, mikor a romok közé ; elmondá, hogy a szökés napján atyjának is ő adott hirt, s azért késlelteté a szökést, mert ő akarta, hogy az öreg Bodonyi meg- akadályozza ezt; amaz éji társaság, a lámpákkal, az ö cimboráiból állott, kik készen várták az öreg ur megérkeztét, kik jelt adtak, midőn annak közeledtét észrevették ; elmondá, hogy ő ezt mind azért cselekedte így, mert ismerte embereit, mert tudta, hogy mindez igy fog történni minden látszólagos vakmerőiség dacára, mert ő az uralkodó egyház által megkötött és végkép soha fel nem bontható házasságot takart, hogy az öreg Bodonyit, egykori sértő szavaiért egy kissé megboszanthassa. S bizonynyal jóbb néha a szivnek gyöngesége. E gyöngeségnek köszönhető szegény Irma, hogy ez az utósó szavakat már nem hallotta. Ez irtózatos elbeszélésnek fele elegendő volt arra, hogy erejefogyottan leroskadjon a szegény aszszony, s úgy heverjen mozdulatlanul, élettelenül gyötrőjének lábai előtt, mint egyre leszakasztott, elvetett, hervadt virág. VI. 2 A mi a sziklátmegrendíti. Két év múlt el azóta. Rövid idő a boldogoknak, egész végtelenség^a szenvedőknek. Az öreg Bodonyi Taddeus úr ezen két év alatt, mondhatni, igazán remeteéletet élt. A szégyen, mely házát érte, a keserves csalódás, mely szivét oly kimondhatlan fájdalommal hatotta át, minden kedvét elvették, hogy az emberekkel találkozzék, s igy ezen két év alatt sem ő nem látogatott senkit, sem őt nem látogatta senki. Igaz ugyan, hogy az emberek amily kiváncsiak , kíváncsiságukban oly gyöngédtelenek is; az Irma távozását követő napokban anyi látogató jelentkezett nála rövid egy hét alatt, mint máskor nem egy hónapon át, mert hiába, az ilyen rendkívüli eseményeknél az emberek szeretnének kifürkészni mindent, hegyiről tövire ; azonban Taddeus úr kiadván a cselédségnek a legszigorúbb parancsot, hogy senkit sem szabad bebocsátani, ő senki, de senki számára nincs honn, ezen szigorú parancs pontos betöltése csakugyan megmentette őt a kellemetlen látogatásoktól. Ezen elmúlt két egész év alatt, a megkeserített szivü apa egyetlen szó tudósítást sem hallott leányáról. Hol van a boldogtalan, minő sorsban, milyen körülmények között ? sem nem kérdezősködött róla, sem nem érdekelte, nem is tudott meg róla semmit. Egyszer, az igaz —Irma távozása után mintegy másfél év múlva — egy levél érkezett Pestről, melynek cimiratán Taddeus úr leánya vonását ismerte föl. Képzelhető, minő szomorú sorsban élhetett az a szegény asszony, hogy még e lépésre is el tudta magát határozni. De hiába! Taddeus úr feltöretlenül, olvasatlanul visszaküldé a levelet. Az apának szive sziklává lett, melyet semmi sem képes megrenditeni. Irma nem is írt azután többé sohasem. ’És igy múltak a napok, múltak egymásután, szomorú, rideg egyhangúságban, minden változatosság nélkül. Taddeus ur szavát saját cselédsége sokszor napok, sőt hetek hosszat sem hallá. Mindenki elvégezte a maga tisztét, s így a kastély urával nem volt miért érintkezniük. Újra őszre járt az idő. Ez volt a második ősz Irma távozása óta. Hideg szél verhesé össze a fák leveletlen ágait, és az ablakhoz csapkodó az őszi esőnek hóval vegyes csöppjeit. Zordon idő volt. Olyan idő, midőn a természet nem nyújt semmi kellemes látványt a szemnek, mert föld és ég a legfakóbb szürke színnél egyebet nem mutatnak. E rideg őszi alkonyon négy lovas fogat haladott a Bodonyi-kastély felé vezető úton. A kocsi színét meg nem lehetett volna határozni, anyira be volt keverve sárral, iszappal; a négy izmos lóról gőzölgött az izzadtság, és a könnyű kocsit — máskor úgyszólván játékszert — csak lépésben vitték a sáros úton, hol ennek kerekei néha tengelyig alámerültek. A hátulsó ülésben, bundába burkolt férfiú ült, süvegét mélyen szemére húzva, ki is, midőn a kastély közelébe érkezett, vizsgáló tekintetét végig jártatá ennek ablakain. Az egyik ablakból világosság tört elő. — Itthon van ! — mondá magában az érkezett, s azután feje mintegy önkénytelenül mellére hanyatlott, és gondolatokba merült. Valami jó öt percbe telt, mig a kocsi ott állott meg a kastély kapuja előtt. A kocsis hátra tekintett urára, mintegy szótlanul kérdezve: mit tevő legyen, leszálljon-e vagy a lovakat tartsa. A fogat tulajdonosa már ekkor leveté magáról egészen átázott úti felöltőjét, s leszálláshoz készült. Leszállt. Odament a kapuhoz, nyitotta volna, de az zárva volt. — Már is zárva! — mondá magában — hogy megváltozott itt minden. (Folyt, köv.)