Fővárosi Lapok, 1866. augusztus (3. évfolyam, 174-198. szám)

1866-08-01 / 174. szám

A MÉLY SEB. Arnaud //. elbeszélése. Hogy az olvasó valószínűnek lássa ez igen egyszerű elbeszélést, melynek hősnője egy énekesnő, egy percig sem szabad feledni, • hogy Spanyolországban történt, még pedig két század előtt, más szokások és más erkölcsök idejében. Az 1641-ik év egyik nyári estéjén néhány ifjat látunk együtt a Prado sétányról az Alcala utca felé haladni, beszélgetve arról az újdonságról, mely akkor IV dik Fülöp udvarát s Madrid városának egész közönségét hevesen foglalkoztató. Társalgásuk igen élénken folyt, azonban nem a Catalauniában kitört véres lázadás fölött vitatkozónak, sem nem azon zavargásokról volt szó, melyeknek leple alatt Braganza hercegét akarták egyesek Portugália trónjába ültetni; beszédök egyszerű tárgy körül forgott most csak,tudniillik a dalművész-társaság körül, mely nem rég érkezett Olaszországból, s mely tegnap este a király ő felsége előtt volt szerencsés játszhatni. A főváros és az udvar kenyérei összejöveteleiknél kizárólag e társaság prímadonnájával foglalkoztak , s kedves újságul mondá el minden ember a másiknak, hogy az olaszokat szerződtették hat hóra a la Crux színházhoz. — Szent Jánosra! — kiáltá ez idegen énekesek és külföldi zene bámulói közül az egyik, a legszenvedélyesbib,— nem hiszem, hogy gyönyörűbb hangversenyt lehetne hallanunk akár a paradicsomban! Sok száz templomi énekest hallgattam életemben, megfordultam a királyi kápolnában, s Spanyolország valamenyi székesegyházában ; de bizton mondhatom, hogy mindanyia közt egy sem volt,kinek hangját csak össze is merném hasonlítani az isteni Marinóéval! — És én , — folytatá tűzzel egy másik, — én esküszöm, hogy nincs hazánkban, s nincs sehol az egész világon oly menyei hang, mint a Magdalénáé. Mily csengő, mily könnyed, mesterkéletlen, mily gyöngy tiszta hang! Mint az arany eső, és e lángoló művészi tűz! Szent Cecilia sem énekelhetett szebben. Magamon kívül valók, elbűvölve, az égben képzelem magamat. Éljen Magdaléna, a világ első énekesnője !, — Éljen Magdaléna! — viszhangozó lelkesülten a csoport. E percben egy ifjú, ki eddig csak a fejét rázogatá, de hallgatott, s kin senki sem vette észre a meg nem egyezés néma jeleit,előre lépve megállt,s hevesen így kiálta föl: De Magdaléna nem akar s nem fog spanyolul énekelni soha! — Hogyan ? ! Ki mondta ezt önnek, don Pedro? — kiálták az ifjak egyszerre mindnyájan. •— Ő maga uraim, ő maga, ma reggel, a mint hozzá menve egy szerepre kértem föl ama kis uj operában, melynek szövegét én készítettem tegnap, s melyhez don Bias Minco fog zenét szerzeni. — Hogyhogy?! Vonakodott volna föllépni egy szerepben, melyet anyi remekmű írója szerzett? — Ej, igen, igen; egyenesen megtagadta a kérésemet s kimondó világosan, hogy soha sem fog csak olasz szöveget s csak olasz dallamot énekelni; és hozzá oly büszke, gőgös hangon beszélt, mint szokott a királynő, kinek szilárd alapokon áll trónja s ingadozástól nem tarthat. S önök mégis azt mondták, hogy ő a legelső énekesnő a világon, holott csak zsarnok hatalom, melynek még szeszélyei előtt is hódolón köteles térdet fejet hajtani mindenki, így szólván, félremagyarázhatlan árnyalatával a keserű gunyornak az ifjú, miután előbb könnyű főhajtással üdvözlé a társaságot, azt akarván ezzel mintegy kifejezni, hogy ha kell, nem fél tovább is fűzni a társalgást, melynek fonalát szavai különben máris ketté szakítált, azon keskeny sétányok egyikébe fordult be, melyek az Atocha kapunál ágaznak szerte szélylyel. Az éj egész teljében leereszkedett már a vidékre, s árnyas, sötét fátylat szőtt a zöldellő fák alá; don Pedro két lépésnyire sem tudott előre látni lába elé. Befordult tehát, abba hagyván sétáját, a városba, s megindult lassan a br. Izabella zárda szomszédságában elterülő magános, néptelen utcák hoszszában. Noha az idő már meglehetős későre előhaladott, s az éj sűrű sötét volt, mindazáltal, mivel e városnegyedet nem sokan látogatták, bátran járt-kelhetett anélkül, hogy gonosz találkozásoktól tarthatott volna.Járása közben szüntelen beszélt magában, s olykor olykor az ég felé emelte föl fejét, mintha a csillagokat akarta volna egyenként megszámlálni. Szórakozott s ingatag lépteiről, közbeszőtt magánbeszédeiről s a sötét éjbe bámulásáról ítélve, mindenki, aki csak látta, bátran megesküdött volna rögtön, hogy ez az ember vagy szerelmes, vagy költő. Sokáig haladt így előre, észre sem vévén, hogy Madrid legszegényebb negyedébe tévedt, félre s messze távol a Major-tértől, hol lakása volt. Végre fölrezzenve hirtelen álmodozásaiból, s körültekintvén, mintha felhőkből hullt volna alá, e szókat mormogó: Segélj rajtam boldogságos szszííz ! Úgy látom, utat vesztettem. E percben tizet kongott távolból a toronyóra , az ifjú néhány lépést ten még tétovázva,s akkor egy keresztut féléhez ért, ahol több sötét, tekervényes utca találkozott együtt, melyek közt nem birt eligazodni. A házak magasak voltak mind, keskeny ablakokkal ellátva, melyekben itt-ott néhány viruló rózsabokor pompázott; távolabb a felsőbb emeletekben kétes világ derengését lehetett látni, ami nyilván jelenti, hogy valaki még virraszt e szomorú tereken, ahol Spanyolország fővárosának nyomor kolduló népe tanyázott. E tolvajbarlang házainak zárnélküli ajtai zárva nyitva voltak mind, szabadon bemehetett bárki is a homályos folyosókba, melyekből, mint valami pokol torkából, bűzös szag párolgott ki, s melyeknek végén meredek lépcsőzet emelkedett, ember emlékezet óta nem tisztított, egyenlőtlen lépcsőivel. De ugyan melyik tolvaj merészkedett volna bemenni e gyarló viskókba, melyeknek egész bútorzata s mindene húsz reált sem ért? Jobban védi e lakosokat szegénységük, mint a legerősb závár tehetné. Ez éjszakai órában el lehetett volna mondani, hogy e városrész kihalt, elhagyatott , oly mély volt a néma csönd, mely fölötte honolt; nem hallszott emberi szó, nem egy sóhaj sem, csak valami vak koldus kutyája ugatott süketen egy kunyhóban. Az utca vak homályában, majdnem középen, gyönge halavány fény csillogott: egy lámpa, melyet pharosként egy szegre függesztettek egy házon a sz. szűz képe elé, mely durva fülkéből szánakozó tekintetet látszék vetni magassáról le a szegény alant járókelőkre. A Notre-Dame előtt don Pedro, mint igaz castilliaihoz illik, ájtatosan leemelé kalapját s egy „Üdvözlégyet“ imádkozván, leült a fülkével szemközt egy kőpadra, megpihenni kissé s megnézni, ha nem maradt volna-e még vagy egy szivar tárcájában ? Madrid éjjelei e tájban nagyon eseménydúsak szoktak lenni; éjféltől a kora hajnali órák első zengéséig szerelmesek és tolvajok koptaták a járda burkolatját, sőt verekedések is fordultak elő nem ritkán, s pedig a hatóság közbelépte nélkül. De ebben a magános városnegyedben párbajok és szerenádok nem igen voltak divatban; hősünk sem számíthatott legtávolabbról sem ilyszerü kalandra. — Nyugodtan tekintgetett tehát köröskörül, magát az ismeretlen helyen tájékozandó , aztán összevonó köpenyét vállain, s philosophusi egykedvűséggel el kezdte füstölgetni szivarát. A lámpa, mely egészen elöntő fényével, bevilágosította alakját, s úgy tűnt föl, mint fehér kép fekete alapon. Öltözetében sok olyan volt, mi kisértetbe hozhatott volna becsületes munkával nem sokat törődő embereket, milyenek voltak azok is, kik itt a Puerta des Embajadores környéken laktak. Finom fekete segoviai posztó köpenye alatt selyem felöltöny volt rajta, melyen elöl a Santiago rend veres keresztje piroslott kihimzetten ; mechelii csipkével rojtozott kisded nyakkendője nagy értékű lánc fölébe volt kötve, s a lánc végén Guadelupei Notre-Dame medaille függött. Széles karimájú nemez kalapja szintén félig eltakarta egészen nyájas, lelkes,fiatal arcát, mely alig gyanittatott negyven esztendőt. Itt újra belemélyedt ábrándozásaiba, s hosszasan elmerengett Magdalénáról, ki nem akart darabjában szerepet vállalni; s ezért, bár természeténél fogva jólelkü s engedékeny szivü volt, keserű nehezteléssel tölt el keble az énekesnő iránt, s tarkánál tarkább terveket fözegetett agyában, hogyan boszulja meg magát a dacoson. — Ej, ej, jó lesz kissé megtörni e színházi királynő dölyfös büszkeségét, — mondá önmagában beszélve. — Akarom, hogy előbb, mintsem két hó eltelnék, térdem jöjjön esdekelni, hogy készítsek szerepet számára. S én sokáig hagyom majd magamat rimánkodva kéretni, míg r megigérem. Csinálok egy darabot, mely egész Madridot elbűvölje, hogy míg az én színművemet fogják játszani, ez az olasz társaság üres padok előtt énekelje operáit a la Crux színházban! Ah, ah, Magdaléna nem akar föllépni Orpheusomban ? Jól van! Majd meglássuk, megbánja még vonogatódzását, vagy engem nem hívnak többé Calderon de la Barca Pedrónak! E pillanatban zene hangja szakaszta félbe gondolatait. A zene egy alacsony szobából látszott jönni, melynek egyetlen rácsozott ablaka az utcára nyílt. Húros hangszeren játszott valaki halkan, s e titokteljes kedves zene zavará meg rövid időre az éj néma csöndet. A előjáték végeztével női hang dallama jön hallható. — Szent szűz ! — rebegő Calderon összecsapván kezeit , meglepetés s elragadtatás jeleivel arcán ; ki lehet ez itt ? Soha fülei még ily hangot nem hallottak ; e bámulatos erejű, hasonlíthatlanul tiszta csengő hangon bizonyos szeszélyes rögtönözgetés árja ömlött el, gyönyörűen ismételvén, utánozván a futamokat, melyeket amaz ügyes kéz játszott volt. Majd ismét felzendült a zongora előjátéka, s ugyanaz a hang újra dalolni kezdett egy hymnusz a sz. szűzhöz. E lassú ének közben Calderon a ház felé lopódzott, honnan a dalt hallá, s itt a kapu előtti kőpadra dőlten, egész nagy nyitányt hallgatott végig. Ez alatt előbbi gondolatát, melylyel tépelődött, hogy t. i. boszut áll Magdalénán, s készít egy hősi vígjátékot, hogy ezen tapsoljon a közönség az egész gyűlölt félév alatt mindennap;s egy más, újabb eszme cserélte föl,melynek reménye már is sokkal ragyogóbb színben molygott feléje. Hiszen ime itt méltó vetélytársnőre talált az olasz színésznővel szemben, s meglelte az eszközt, melynek segélyével Orpheusát Magdaléna nélkül is előadathatja. Darabig köröskörül járogatá vizsgálgatva a házat, nézvén, ha várjon rá tudna-e majd találni holnap e helyre, de mind hiába; nem bírta fölismerni az utat, melyen jött, s nem, merre kelljen visszatérnie ; ezért, 03 ezenkívül, mert föltett tervét is határozattá érlelé, gyorsan belépve a folyosóra s erősen dobogván csizmája sarkával a talapon, kemény hangon kiáltott: — Holló! Nincs senki ébren e háznál? — Ki az ? — kérdő egy hang a folyosó végével, s gyönge fénysugár csillogott a falon. — Emberséges ember, Santiago lovag, ki e tömkelegben eltévedve keresi a fonalat, mely a helyes útra visszavezesse, — válaszolt Calderon, — ha volna itt valami becsületes, jó s igaz keresztyén, ki azt neki isten nevében megmutatná! Pillanatnyi csend jön. Kis idő múlva egy ajtó nyílt föl, mely a folyosó végét zárta volt el, s azon egy koros,fölötte szegényesen öltözött nő lépett ki,lámpával kezében. A lovag tiszteletteljesen megemelinté kalapját, s udvariasan szólt: Isten áldja meg jóságáért asszonyom ! Én eltévedtem s ide vetődtem e negyedbe, melylyel ismeretlen vagyok, bár húsz éve lakom már Madridban. Nem volt kitől megkérdeznem az utat, nem is hittem , hogy élő lény lakik vagy ébren van még ily későn is erre, mígnem egy hangot hallok, amelynek égi zengése e helyre vont. Kegyed énekelt oly gyönyörűen? A szegény nő alázatosan meghajtva magát, édes elégültség, de egyszersmind megadásteli búnak félig elfojtott sóhajával válaszolt: Nem uram,csak leányom. — Lelkemre, gyönyörűbb hang valamenyinél, melyeket életemben hallottam. Nagyon fognék örülni,ha újra hallhatnám, hogy jobban megítélhessem képességét. Holnap eljönnék tiszteletemet tenni, ha szives volna megmondani nevét,s hogy hol vagyok itt ? — Uram, válaszolt megütődve, s majdnem reszketve a nő ; ön itt a Micael Sol utcában jár az embajador kapu közelében. Én szegény özvegy vagyok, kinek nincs módomban, hogy fényesebb helyen lakjam, mint itt e negyedben ; s nevem: Müller Anna. Szolgálhatok még valamivel uraságodnak ? — Köszönöm, asszonyom, elég lesz; már tudora az utat; most majd csak kitalálok valahogy e labyrinthból. Az ég fizesse meg szívességét, •—folytatá üdvözölve útmutatóját. Isten kegyeddel holnapig ! S ezzel tova sietett. (Folyt. köv.) - 702 -