Fővárosi Lapok, 1866. augusztus (3. évfolyam, 174-198. szám)

1866-08-08 / 180. szám

. . T.V. 8^*' Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. Gyöngyös Eszter: Pünkösd napján kinyílott a rózsa, Gyöngyös Eszter indul a templomba; Piros rózsát szereti mindenki, Gyöngyös Esztert meg se nézi senki. A templomban be sem ül a székbe, Letérdel a nagy oltár elébe; Úgy könyörög, mintha bűne volna, Vagy talán a búját panaszolja. És a mikor imádságát végzi, Nehéz szivét könnyebbültnek érzi; A templomból temetőbe mégyen, Egy sírhantra borúi keservében. Kicsiny a sir, kis kereszt van rajta, Gyöngyös Eszter fejét arra hajtja, Keskeny sírban kis gyermeknek hamva, Gyöngyös Eszter volt az édes­anyja. Késő őszszel elhervad a rózsa, Gyöngyös Eszter nem megy a templomba . Hervadt rózsát meg se nézi senki, Gyöngyös Esztert siratja mindenki! Kiskigyósi. DIVATOS ÜZLETEK. (Elbeszélés a nagyvilági életből.) Deák Farkastól. (Vége.) 1 — Én tehát pénzemet meg nem kapom, se ma, se holnap. Mit jelentenek a Hortense szavai ?­­ Ügyvédével közlé, hogy Rotterheim elutazott; ez azonnal a börzére ment' s kérdé, hogy Rotter­heim úrral kiknek van összeköttetésük; két bécsi né­metet mutattak be, s ezek mondák, hogy Rotterheim úrtól holnap várnak egyik negyven- a másik ötven­ezer forintot. Az ügyvéd közté velők a hírt, hogy Rotterheim elutazott. Ezek elsápadva mentek azon­nal a szállásra; a pénztárnok mondá, hogy az eluta­zásról nem tud ugyan semmit, de ily tetemes összeg sincs keze alatt, s a pénztárban alig van pár ezer forint, de Rotterheim úr mindig a fizetési nap regge­lén szokta neki a pénzt átadni, tehát legyenek nyug­ton. Ezek azonban nem voltak nyugton, hanem a ko­mornyikot rendőrség elé hivaták és kikérdezteték, hogy hol van Rotterheim úr. A legény ha cseléd volt s elmondá, hogy ura nem aludt, írogatott s nagyon szomorúan utazott el, de hogy hová, azt nem tudja: Szegedre, Aradra vagy Temesvárra. Elég az hozzá, estére az egész városban elterjedt a hir, hogy Rotter­heim, az az előkelő úri­ember, az a milliókkal játszó fakereskedő, megszökött. És e hírre következett egy oly reggel, melyet a­kik láttak, soha sem fognak feledni. Több mint háromszáz ember gyűlt össze, hogy fényes nyugtáját e rémhírre beváltsa, de Rot­terheim úr sehol se volt. Előbb szét akarták tépni az írnokokat, de miután kiderült, hogy még ezek fi­zetésével is adós maradt, ezek is a zúgó és ordító tö­meghez csatlakoztak , betörték az ablakokat, fölszak­­gatták a fényes bútorzatot, sirtak, átkozódtak, s dü­hökben egymás ellen szitkozódtak. Az úri­emberek csak otthon bánkódtak és tépték hajukat; de e sze­gény szerencsétlen nép, mely a társadalom alsó osz­tályához tartozott, nem ismert határt dühében, s a proletár osztály minden rakoncátlanságaival kezdé kárhoztatni a felsőbb osztályúakat, kik a szegényt megcsalják, meglopják s véres verejtékkel szerzett keresményét ily gyalázatos úton elrabolják.­­ A szegény cipész, ki kis fiát vezetve jött e hely­re,egyenest a lánchidra szaladt s gyermekével együtt a Duna hullámai közé akart ugrani, de egy öreg, nyu­galmazott katonatiszt visszatartotta, s a szerencsétlen embert fél örült állapotban vitték haza. A házmester kalap nélkül szaladva, ordította, hogy nem beteg, de az urak elrabolták a pénzét. A vén Kertészné sírva, ríva esdekelte fia bocsánatát. A nagyságos asszony pedig két egész óráig meg volt halva, legalább ő min­den pillanatban felkiáltott: „meg vagyok halva, ret­tenetesen halva vagyok !“ De a mi ismerőseinken kívül még számtalan sok ember volt, kik hasonló szerencsétlen sorsban részesültek. Este felé azon hir terjedt el, hogy Rotterheim fakereskedő pénzzavarai folytán megőrült, és Aradon­­ magát agyonlőtte. A rendőrség tudakozódott s meg­erősítő választ nyert. Ezzel vége volt az egész törté­netnek, s midőn néhány nap múlva a törvényszék kiderité, hogy Rotterheim összes fa- és bútorértéke alig megy 5000 forintra s bukása 270.000 forint, a nagyvilág már más dolgokra figyelt, s csak a szeren­csétlen megcsalatott és megrabolt szegények haszta­lan sopánkodása emlékeztetett e bizarr eseményre. Néhány éve már ez eseménynek, s még most is , van, a­ki szenved akkori vesztesége miatt. Perecesné feltámadott s becsületére legyen mondva, vagy talán­­ jó hírnevéért, a házánál történt veszteségeket mind­­ kifizette, s most is árulja a szivarokat és szövi-fonja­­ a házasságokat. A házmester pedig ismét beteges­kedik és mérgelődik, a szakácsné nyelvei, a cipész család boldog. Kertész Gyula hivatalában emelkedett. Télen , nyáron fekete ruhát hord, s minden évben egyszer i­s az egyik budai zárda templomába megy imádkozni, s igy telik élete, egyik nap a másik után, mig lezajlik, s leporlik minden, s végre az ember maga is szerelmé­vel, szivével, emlékeivel és reményeivel elrohan s eltűnik a sötétség örök életében !­­ ! * * * ’» j fl . 180-ik sz. Szerda, aug. 8. Harmadik évfolyam 1866. „.I“"... PHVÁPn­ÍT T.APÓIT Negyedévre. . . 4 frt I B NI W Mm. ■ I 1 I ft I % M _ Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni ̇ Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- R ,8.or • ■ •­­5 k*. nap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tatálkor minden % k«. *­­ A koldus pár pedig e szavakra meggyorsitá lép­­­t­­eit, a férfi meggörbült s aztán az első mellék úton -­­ eltűntek.­­ ! Vájjon elérte-e már az isten keze, vagy még ez­­t után jön büntetése ? Hiszen most még egy nő mindig­­ gyöngéden ápolja! [­ A MÉLY SEB. ! Arnaud H. elbeszélése. (Folytatás.) — Este felé majd elfordulok önhöz, marquis úr, j “ válaszolt erőltetve, — s együtt teendjük tisztele­tünket. Florita soha életében, még szereplései napján­­ sem, még midőn a királyi udvar előtt kellett vala föl­lépnie, még azon az estén sem volt oly nagyon elfo­gult, oly ,­­élyen fölindúlva, mint most e percben, mi­dőn látja, hogy Ribiers marquis lép be ajtaján. Mi­­s­kor pedig felé közelgett, mikor az az édes hang, me­lyet már oly jól ismert, a műveit világban szokásos udvariassági kényszerű formulák egyikét susogá hozzá, melyeket már ezerszer hallott, úgy érzé, hogy e kifejezések új értelmet, nagyobb tertelmet és teljes­­­­séget nyertek most, mint minővel eddig birtak, arc­­szine elváltozék, s nem tudott felelni sem, csak néma kézmozdulattal tolmácsolta hálás köszönetét. A mar­­quisban meg volt az a nagyúri könnyedség, melylyel mindenféle helyzetben egyszerre föl tudta magát ta­lálni s egyformán elszinlelni unalmát szintúgy, mint szive legélénkebb rázkódását is. Vidám, szellemdús , és ragyogó volt, mig ellenben szegény Florita arcán, ki alig szedhette magát össze fölindultságában s ; zavarából még most sem szabadult ki teljesen, hall­gatag szórakozottság ült. Jól érzé, hogy nem is tudna mit szólni, de még úgy gondolá, hogy szavai, hangja elárulhatnák, a­mitől félt: szíve erős dobogását. Ezért hallgatott. Szerencsére volt egy közvetítő eszköz, egy út, a­melyen minden értelmét kimagyarázhatá, a nélkül, hogy keble titkának fölfedeztetésétől tartha­­t tett volna, s ebben ez egyszer még művészi tehetsége is segélyére volt. Midőn a marquis kérdezősködött, ha vájjon a tegnap esti szerencsétlenség nem fárasz­­tó-e­ ki, nem ronta-e meg hangját, mosolyogva fölkelt, fölnyitó zongoráját, s mintegy feleletül egy kedves dalt rögtönzött, melyet Calderon, mint már több ily . rögtönzött kis dalával tévé, az angyalok énekéhez hasonlított. Szive és lelke ihlették hangját; keble zavara kimagyarázhatlan kifejezést öntött énekébe, s azt a félénk örömet, azt a gyöngéd szenvedélyt, mely belsejét eltölté, bátran kibeszélte hallgatóinak. Még soha sem énekelt ily megragadóan, s maga Cal­deron is azt hívé, hogy most hallja igazán először. Ez este volt talán egész életében a legszebb, s midőn­­ tudta, hogy az, a­kit szeret, látja, teljesen érezé az öröm legtisztább érzetével vegyülve művészi ereje­­ egész nagyságát, fenséges hatalmát, s boldognak mon­­■ dá magát, hogy szép, ragyogó, imádott lehet. A marquis figyelmes odaadással hallgatá, kom­lokát kezeibe mélyesztve s hosszú pilláit szemére vonván, de a melyeken, mint nyíl, áttört éles sasné­zése. Az a hallgatag bámulat volt ez, melyet nála már a színházban is láttunk. Florita vette észre, hogy a marquis selyem mellényére szorítja egyik kezét, mintha szíve verését akarná elnémítani; ő hallá az elfojtott sóhajt, mely melléből szállt ki. Midőn a dal­nak vége jön, elgyöngülve, kimerülten önérzelmeinek erőszakos volta miatt, leereszté Florita kezeit, s egy pillanatig úgy állt ott, összehullva majdnem, zongorá­jára függesztett szemekkel. — Mi bajod, gyermekem? — kérdé anyja, meg­tapogatván leányának izzadt, hideg homlokát. — Iste­nem ! te sápadt vagy! A belváros egyik félreeső utcájában van egy nagy, sötétes ház, két emeletes, két udvara, mind a­­ kettő szűk és komor; a belső udvar földszintjén lóis- i ■ tálók vannak, de az istálók és szekérszinek közt két vagy három kis ablak látszik a falon, homályos, mész-­­ foltos üvegtáblákkal. A legszegényebb emberek szá­­­­mára való kis szobák ezek, oly hideg pincetermésze­­tűek, hogy a kocsisok a világért se fogadják el, in­­­­kább az istálóban laknak, s egyátalában ritkán van bennök lakó. E szobák egyikében néhány nap óta mécs­világot lehet látni, s késő estén egy szegény asszony majdnem rongyokba öltözve, megkopogtatja az ablakot s belülről egy rekedt hang felel: „Nyitom, s nyitom!“ Az asszonynál egy kis kenyér, valami étel , és egy-két már átolvasott, talán azelőtti napról való­­ hírlap van. A férfi — ki az asszonyt beereszti — , azonnal újból ajtót zár; beretvált arcú ősz férfi ez, s arcán sebek állandó nyomai, talán kénsavanynyal szándékosan előidézve. Az ételt mohón megeszi. Az­tán a lámpavilágnál nézi a lapokat, de alig tud olvas­ni, csak félszeme van, a másikat elpusztiták a sebek. — Arthúr, most ne olvass — szól az asszony, — jer kissé a levegőre. Nincs holdvilág, nem ismer rád senki. — Megyek, megyek, csak ne Arthúrozz örökké! Aztán sétáltak egy nagyot, s midőn a hatvani utcába értek, néhány úr ment el mellettük s az egyik igy szólt: — Nézze Vadovics úr, ennek a koldusnak épen olyan testállása van, mint a hires Rotterheimnak, ki közös barátunk volt. .­.■S

Next